Az elosztórendszerek működése (pazarló vagy nem pazarló volta) önmagában semmilyen hatással nincs a gazdaság szűken vett versenyképességére. Ez nem azt jelenti, hogy ne törekedjünk a pazarlás megszüntetésére az elosztórendszerek működtetésekor, csupán azt, hogy az e téren elért eredmény önmagában a gazdaság versenyképességére semmilyen hatással nincs. A hatékonyabbá tett elosztórendszer önmagában hatékonyabb, és nem a gazdasági hatékonyságon keresztül. Az elosztórendszerek működtetése az adók révén finanszírozódik, az állam által.

Nincs összefüggés az adórendszer és a gazdaság versenyképessége között. Működhet intenzív újraelosztás (lásd: skandináv jóléti modell!) mellett hatékony gazdaság, és látunk példát az alacsony szintű újraelosztással párosuló versenyképes gazdaságra, elég csak az Egyesült Államokra gondolni. Ennek a tapasztalati ténynek mélyebb közgazdasági okai vannak, amelyekkel a hazai gazdaságpolitikusok – úgy tűnik – nincsenek tisztában.

A II. világháború után az USA letért a roosevelti New Deal politikájáról, tehát a keynesiánus költségvetési politikáról, és piacosította az elosztórendszereket is. A nyugdíj- és egészségbiztosítás piaci alapokra helyeződött, az állam kivonult e területekről. Ennek viszont a feltétele az volt, hogy ezen rendszerek igénybevételének költségeit beépítették a bérekbe, személyes jövedelmekbe. A fogyasztó az egészségügy területén piaci szereplőként fizet a szolgáltatásért, például a műtétért, gyógyszerért. Ennek finanszírozására magánbiztosítókkal köt szerződést, és oda fizet.

A skandináv modell (illetve általában az európai modell) továbbra is a keynesiánus költségvetési politikán nyugodott, vagyis magasabb lett az újraelosztás szintje, nem piacosították az ellátórendszereket, az állam nagyobb szerepet vállalt. Viszont az állam nemcsak elvont, hanem megrendelt eme területeken, ami viszont a gazdaságot serkentette. A fogyasztó helyett most az állam fizet (például a műtétért), de a munkavállaló – magánbiztosító helyett – az állami biztosítóval áll szerződéses kapcsolatban, oda fizet, pontosabban oda folyik be bérének kötelezően levont része.

A laikus olvasó is észreveheti, hogy a két rendszer között alapvető különbség nincs. A társadalom tagjai így vagy úgy, de jövedelmük egy részét az elosztórendszerekbe fizetik, hogy legyen nyugdíjuk, hogy ellássák őket betegségük, rokkantságuk esetén. Ez végbemehet a piac segítségével vagy az állami koordináció által. Azt hinni, hogy a két szisztéma közül az egyik a „jobb”, és ha azt választjuk, akkor hatékonyabb lesz a gazdaság, egyszerűen dőreség. Márpedig amikor azt mondja a miniszterelnök, hogy „nálunk van Európa legversenyképesebb adórendszere”, akkor bizony erről a dőreségről tesz tanúbizonyságot. A „versenyképes adórendszer” kifejezésnek az égvilágon semmi értelme nincs. Ha csökken az újraelosztás mértéke, csökken az adóterhelés, akkor csökkennek az állam bevételei, az állam, mint megrendelő kisebb lehetőségekkel rendelkezik. Amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon.

A Keynes által feltárt multiplikátorhatás azt jelenti, hogy egy dollár állami megrendelés a magánszférában sokszorozott hatást generál, mégpedig a tapasztalat szerint négyszeres a szorzó. Egy dollár állami megrendelés négy dollár magánbefektetést eredményez. Ha csökkentjük az állam bevételeit, csökkentjük a kiadásait is, vagyis zsugorodik a multiplikátorhatás.

Csath Magdolna hívja fel a figyelmet arra, hogy nem az újraelosztás mértéke, az adóterhelés mértéke a lényeges, hanem hogy az állam az adóbevételt mire költi. Ugyanakkor nagyon veszélyes úgy adót csökkenteni, az elosztórendszereket piacosítani, az államnak e területekről kivonulni, hogy közben e rendszerek működtetésének költségeit nem építjük be a bérekbe, nyugdíjakba. Ez ugyanis szociális katasztrófát eredményez, erre jó példa a hazai tapasztalat a rendszerváltás után. Úgy piacosítottuk az ellátórendszerek egy részét, hogy közben nem emeltük meg ennek megfelelően a bérszínvonalat. Nálunk most a bérekbe nincs beépítve a lakáshoz jutás költsége, valamint a nyugdíjakba a lakásfenntartás költsége. Ezért adósodott el a lakosság, és nem azért, mert „becsapták” a devizahitelekkel, ahogy Orbán Viktor vagy Varga Mihály hiszi.

A magyar lakosság 88 százalékának semmilyen megtakarítása nincs, ami egészen katasztrofális arány. Márpedig „polgár” az, akinek megtakarításai vannak – ezt üzenem a „polgári kormánynak”. Az alacsony bérszínvonalat nem lehet örökös kompenzációkkal kipótolgatni: meg kell emelni a béreket.

Béremelés és eladósodás: egy mítosz cáfolata

A béremelés nem járna eladósodással, az egyensúly borulásával, inflációval, ahogy az 1999-2002 közötti béremelések valós hatásai is bizonyítják. Nem véletlenül emelem itt ki a valós jelzőt. Elég csak a makroadatokat megnézni, hogy erről bárki meggyőződhessen. Az első Orbán-kormány a minimálbért három lépésben emelte 19 600 forintról 50 000 forintra, majd a Medgyessy-kormány a közalkalmazotti bért 50 százalékkal 2002 szeptemberében.

Mégis Medgyessy Péter távozásakor, 2004 végén 4 százalék volt az infláció a 2001 végi 9,8 százalék helyett, az államháztartás hiánya pedig a 2002 végi 8,9 százalékról lement 2004 végére 6,4 százalékra. Az eladósodás oka nem a béremelés volt, hanem a 2006-ban nagy lendületet vett, pénzügyileg megalapozatlan autópálya-építési program, illetve az, hogy időközben elfogyott a privatizálandó közvagyon. Mert arról mindig elfeledkezünk, hogy a Horn-kormány (1994-98) és az első Orbán-kormány (1998-2002) privatizációs bevételekből csökkentette az adósságállományt a GDP 83 százalékáról 53 százalékára. A béremelések valós pozitív hatása a gazdaság tartós élénkülése volt, hiszen az 1997 második felében elkezdődött növekedés 2005 végéig tartott, mégpedig évi 4 százalék fölötti ütemben.

A GDP-arányos államadósság fölkúszása 2002-2004 között (Medgyessy-kormány) 53 százalékról 59 százalékra nem a béremelések miatt következett be, hanem, mint említettem, elfogyott a privatizálandó vagyon. A 2005-2008 közötti megugrás (Gyurcsány-kormány) 59 százalékról 80 százalék fölé a pénzügyileg megalapozatlan autópálya-építési program „eredménye” volt, ezt is említettem már. Csak 2006-ban 1700 milliárd forinttal, vagyis tízmilliárd dollárral nőtt az államadósság.

Az államon kívüli szféra (lakosság, vállalatok, önkormányzatok) adósságnövekedése ugyanennyi volt 2002-ben. Összesen húszmilliárd dollárral, 3400 milliárd forinttal nőtt az ország bruttó adósságállománya egyetlen év alatt. Ennek semmi köze sincs a korábbi béremelésekhez! És ekkor nyolcszorozódott meg a multiknak juttatott támogatás 2002-höz képest, elérve az évi 1500 milliárd forintot. Ez a GDP arányában mérve a legmagasabb Európában!

A gazdaság versenyképességére ható tényezők

A legfontosabb a gazdaság makroszerkezete. Milyen termékeket kínál a világpiacnak egy ország? Ha magas importtartalmú, nyersanyag- és energiaigényes termékeket, akkor az elosztórendszerek hatékonyságától függetlenül is alacsony hatásfokú a gazdaság, mert kicsi a termékek hozzáadott értéktartalma, alacsony fokú a gazdaság transzformációs képessége. Nos, a magyar gazdaság exportárbevételének 80-82%-a import. Ez a probléma és nem az elosztórendszerek rossz hatékonysága vagy a „magas” adószint.

Mellesleg a hazai adószint nem magas, kisebb az adóterhelés bármely nyugat-európai országnál. A GDP 38%-át központosítjuk adók révén, míg ez Nyugat-Európában mindenütt 40% fölött van, Skandináviában eléri az 50%-ot.

Látszólag magas a bérek közterhe, mert a bér 51%-a marad zsebben, 49%-a járulék. Csakhogy ennek az oka az alacsony bérszínvonal. Ha nem vonná el az állam ennek a felét, összeomlana az egészségügy és a nyugdíjrendszer. Lehet csökkenteni ezt az arányt, de nem abszolút értékben, hanem relatíve, mégpedig úgy, hogy a béreket emeljük, és arányosan csökkentjük a járulékokat.

Amikor a vállalkozók panaszkodnak a „túl magas” hazai bérjárulékokra, emlékeztetni kell őket, hogy az együttes bér+bérjárulék-terhelésük ugyanazért a munkáért még mindig töredéke a Lajtán túli terhelésnek.

A gazdaság makroszerkezetét kellett volna átalakítani az elmúlt húsz évben, mégpedig tudatos stratégia mentén, leépítve az importnyersanyag- és -energiaigényes ágazatokat, nem engedve be az importalkatrészre alapozott összeszerelő- és bérmunka-tevékenységet, ellenben felépítve a fehérköpenyes tudásigényes, új gazdaságot. Ehelyett támogattuk az importnyersanyagra, -energiára, -alkatrészre alapozott tevékenységek kiépítését, vagyis biztosítottuk gyarmati jellegű bekapcsolódásunkat a világgazdaságba.

A „szén és acél országa” helyett most a gumi országa, az összeszerelő- és bérmunka országa lettünk, adókedvezményre, alacsony bérekre alapozva. A multik kapják a támogatások 90%-át. A hazai kkv-szektor ebből a pénzből sokkal több munkahelyet tudott volna teremteni. Modern, feltőkésített, technikailag fejlett hazai kkv-szektor nélkül nincs erős gazdaság a tapasztalat szerint. Ehelyett mi a szűkös erőforrásokat a multik támogatására költjük. Nem vagyok ellensége a külföldi tőkének, de az adófizetők pénzéből támogatni elhibázott gyakorlat.

Elosztórendszerek reformja

Most nem az elosztórendszerekkel és ehhez kapcsolódóan az adórendszerrel kellene bíbelődni, hanem a gazdaság mélyáramait kellene rendbe tenni, vagyis át kellene alakítani egy évtized alatt az ország gazdasági makroszerkezetét. Ehhez párosulva a humán tényezőre kellene alapozni, ami elkerülhetetlenné teszi a bérek dinamikus felzárkóztatását.

Ehhez megvannak az erőforrások! A multiknak nyújtott évi 1500-1600 milliárd forint támogatás megvonása, és a hazai kkv-szektorra fordítása például. A gazdaság versenyképességének kérdésétől teljességgel el kell választani az elosztórendszerek reformjának vagy az adórendszer reformjának kérdését. Adót csökkenteni csak egy már jól működő, fellendülő gazdaságban lehet és szabad. Ellenben adócsökkentéstől fellendülést remélni ugyanolyan szamárság, mint ahogy Gyurcsány hitte: ha autópályákat építve adósodunk el, semmi baj nem lesz, mert ez hozza el a föllendülést.

Másrészt az elosztó-szolgáltató rendszerek reformja nem pénzt szabadít föl a gazdaság számára, hanem pénzt emészt föl. Az eredménye nem pénzmegtakarítás, hanem hatékonyabb működés, de ehhez be kell fektetni oda és nem kivonni kell belőle. Tudniillik ez a nyugat-európai és amerikai tapasztalat. (Lásd például Barack Obama jelenlegi égető gondjait az amerikai egészségbiztosítási rendszer reformjával kapcsolatban.)

Teljesen hibás a magyar közgazdasági, gazdaságpolitikai logika, hibás a gazdaságfilozófia, téves az irány. Vergődésünk tovább folytatódik.