Immáron 91 éve történt meg velünk, magyarokkal a diplomáciatörténet legigazságtalanabb, legelvakultabb döntése, eseménye, a trianoni békediktátum aláíratása. Hazánk testét, reá orvul törő, alantas, gyáva vadak martalékául dobták, a magyar anyanyelvű lakosságot másodrendű emberként kezelve. Míg magyar ember, míg tisztességes európai ember, míg ember tapossa eme sárteke földjét, a vérszomjas és elvakult, elhamarkodott diktátum az egyetemes emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés jogának megcsúfolása lesz. Egy állatorvosi ló, amely egy egész régiót taszított romlásba, elvetve ezzel a következő évtizedek nyomorának, katasztrófáinak magvait.
Mi, 21. századi magyarok, sajnos már nem tehetünk semmit azért, hogy eme förmedvényt revízió kövesse. Ám nem szabad, hogy a nemzet emlékezetéből kiessen az újkori magyar történelem meghatározó eseménye. Szükséges, sőt, kötelesség az emlékezés. Mert Trianon a tragikus szétszaggattatás mellett a nemzet egykori nagyságának mementója is. Aki reá emlékezik, a Felvidékre nem pusztán Szlovákiaként, a Délvidékre nem csak Szerbiaként, Erdélyre nem elsősorban Nyugat-Romániaként tekint. Az emlékező ember erőt meríthet a régi korok nagyságából, az egykori nagyság elvesztésének traumájából, a túlélésből, mely a szétdarabolást követte. Nyugodtan kimondhatja, most, mikor újból idegen erők próbálják kisded játékaikat ránk erőltetni, hogy bár ezer irányból tört reánk a vész, mi mégis megmaradtunk itt, Európa közepén. 1000 éven át. Az emlékezés tehát maga a túlélés. Ugyanis azt az embert, azt a népet, amely nem felejti el múltját, tisztában van önmagával, s meri vállalni önmagát, amely büszkén emlékszik vissza egykori nagyságára, semmilyen erő le nem győzheti.