ÁLLJANAK EGYSZER SZÉGYEN NÉLKÜL...

Álljanak egyszer szégyen nélkül
a versben itt a világ elé
a szerelemtől kétségbeesett és eltorzult arcúak,
a megnyomorítottak, akiknek annyi öröm se jutott,
amennyi egy egészséges lélegzetvételhez elég,
a megnyomorított testűek,
az éhezéstől fejletlen méhű asszonyok,
a túlérzékenyek, akiket minden közömbös tekintet megaláz,
a megnyomorított lelkűek,
akik a szorongást a szüleiktől,
vagy az emberiségtől, vagy a háborútól,
vagy a történelemtől örökölték,
álljanak itt és ne szégyenkezzenek,
akiket a születésükben,
vagy serdülőkorukban, vagy gyermekségükben
megcsonkított a történelem,
vagy a szüleik, vagy a háború,
vagy a társadalom,
ne szégyenkezzenek,
mert csak akit így megalázott a háború,
a gyermekkor, vagy a társadalom,
csak az állhat szégyen nélkül itt a versben,
csak az tudja, mit jelent egy lélegzetvételnyi öröm,
csak az tudja, milyen halál-mély az élet,
csak mi értjük a végső dolgokat,
akik a sejtjeinkben, az idegeinkben, a fájdalmainkban hordjuk a történelmet
(a múlt úgy terjed az időben visszafelé, mint a rák),
csak mi tudjuk olyan bizonyossággal a jövőt,
ahogy a földet tudjuk a talpunk alatt a 34-ik emeleten is,
mert elpusztulnánk az emberiség reménye nélkül
(s az emberiség reménye nélkül elpusztulnak a közömbösek),
hogy el ne pusztuljunk, magunkba szívtuk
az egész emberiség életét,
s szívünkben, tüdőnkben, agysejtjeinkben hordjuk
az emberiség reményét.