Dr. Csehpál Etelka egy nyugdíjas, de még praktizáló, vidéki háziorvos, aki 64 évesen kölcsönből vásárolt praxist. Mai híradása elkeserítő: meghalt egy betege, aki élhetett volna. A doktornő a kormányt okolja.
Dr. Csehpál Etelka:
Meghalt egy betegem. 54 éves volt. 1993-tól tavalyig rokkantnyugdíjas. Tavaly elvették tőle. Ellátás nélkül maradt. Nem fellebbezett, elege volt a magyar egészségügyből, azóta engem sem engedett magához. Sem orvost, sem egészségügyet nem akart. Tavasszal rákos lett - ő is tudta, mi is. Kaphatott volna nyugdíjat, de kitartott az elhatározása mellett. Tiszteletben tartottam akaratát és az élettársa is. Úgy halt meg a 21. században, ahogy talán a középkorban sem haltak meg. Nem panaszkodott. Párja tisztességgel ellátta, ahogy egy laikus elláthatta. Az, hogy szomorú vagyok, nem mond el semmit. Szégyellem, hogy ilyen egészségügyben kell dolgoznom. Annyira megalázták, hogy nem akart többé tudni erről az ellátási rendszerről. Mert ugye, ki van adva utasításban (gondolom), hogy hány százalékot kell vissza irányítani a nemlétező munkaerő piacra. Tisztelt / de általam nem/ Fidesz-KDNP-s parlamenti képviselők! A döntéseiken emberéletek múlnak! Szálljanak már magukba és ne legyenek annyira elragadtatva az országlásuktól!!! Legszívesebben átkozódnék, de nem teszem. Nem kívánom, hogy járjanak hasonlóan. Egy éve nem kap ellátást. Ha nem lett volna ilyen családja, most szociális temetésre szorulna! Élettársa 50 métert sem tud gyalogolni, nem hogy sírt ásni... Mégis! Legyetek átkozottak döntéshozók...
Szociális biztonság Magyarországon? Hát annak se híre se hamva, szertefoszlott... A kormánytöbbség által megszavazott alaptörvényből kiiktatták a szociális biztonsághoz való jogot.
Utoljára frissítve: 2013-07-24 07:51:17
http://www.fovarosi-hirhatar.hu/hir/meghalt-egy-betegem-legyetek-atkozottak-donteshozok
-------------------------------------------------------------------
Méltatlan utolsó út: „az ilyet nem lehet temetésnek nevezni”
| Háborognak a felsőmocsoládiak: bár vagyonából futotta volna rá, egy helybeli német férfit emberhez méltatlan körülmények között temettek el a falubeliek szerint.
Vacak fel, s alá futkos a kerítés mellett, időnként az ajtóhoz szalad, megkaparja, leül, nyüszít egy sort. Aztán kezdi előröl a futkározást: a fekete kiskutya nem érti, hová tűnt immár több mint egy a jólelkű szomszéd, aki nemhogy finom falatokkal látta el, de még akkor sem rótta meg, amikor egy egész szál kolbászt csent el tőle.
Búcsúzunk tőled, barátod, Gyöngyi, Laci – olvasható a felsőmocsoládi temető friss sírján a csokor szalagja, mellette egy másik, az aprócska dombon kókadozó virág küzd az életben maradásért. Az egyszerű deszkakereszten tintával írt felirat: G. J., élt 70 évet, 2013. VII. 11.
– A kutyáját nagyobb tisztességgel temeti el az ember! – mondja felindultan a Kossuth utca tetején lakó Major Lászlóné. Az asszony mellett a helyiek által csak Újvárnak hívott részen élők többsége is háborog, ugyanis szerintük embertelen és megalázó módon temették el falubelijüket.
J. G. úgy egy évtizede költözött a somogyi településre, s a felsőmocsoládiak csendes, zárkózott emberként ismerték meg. És dolgosnak. A lelakott portát, melyet megvásárolt gyönyörűen felújította, rendbe tette a kertet, s bár maga fabrikálta-ácsolta a bútorokat a lakba, a szomszédok a csodájára jártak a keze munkájának.
– Hobbija volt a barkácsolás – jegyzi meg Nagy Zoltánné –, vagy egymilliót értek a szerszámai.
– Utoljára én jártam nála takarítani – veszi vissza a szót Major Lászlóné. Nem sokkal utána rosszul lett, mentőt akartunk hívni hozzá, de nem engedte, mondta, másnap úgyis megy a mosdósi kórházba ellenőrzésre.
Az idős német férfi – aki néhány éve állítólag az állampolgárságot is megkapta – ugyanis daganattal küzdött, többször is volt kórházban, s két hete hétfőn is úgy vitte be Major László a szomszédját, hogy augusztus 10-ig felerősítik, vért kap és kezelést, amitől ismét javul az állapota.
– Csütörtökön aztán váratlanul meghalt – mondja csendesen Major Lászlóné.
És a helybéliek számára még váratlanabbul hat nappal később már el is temették.
– Az ilyet nem lehet temetésnek nevezni – csattan fel Nagy Zoltánné. – A Gyöngyi férje látta a koporsóban, nyitva volt a szeme és a szája, s teljesen mezítelenül feküdt az egyszerű furnérládában egy lepedőbe tekerve. Még egy szemfedőt sem kapott.
– És nemhogy pap nem volt a szertartáson, de egy beszéd sem hangzott el – teszi hozzá Major Lászlóné. – A temetés idejéről is csak véletlenül értesültünk az utolsó pillanatban, nem véletlen, hogy összesen csak heten voltunk.
Az asszony férjét különösképpen megviselték a történtek, ugyanis Major Lászlónak kellett azonosítani a német szomszédot. A férfi jóban volt a csendes betelepülttel, így nem csoda, ha a polgármesteren számon kérte a temetés furcsaságait.
– Az persze meg is haragudott rá – mondja Major Lászlóné. – De Laci nem értette, miért kellett ilyen gyorsan eltemetni, miért nem várták meg, míg értesítik J. gyerekeit.
A német férfinek ugyanis fia és lánya is van, mindketten Németországban élnek, ahogyan az elvált feleség is. A hivatalos magyarázat szerint a halotti bizonyítvány kiállítása idején nem lehetett fellelni őket, ezért volt szükség a köztemetésre.
– Elég lett volna lekérdezni a bankszámláját, hová utalta az asszonynak a tartásdíjat, s máris lett volna egy cím – folytatja Major Lászlóné. – A gyerekei biztos szebb temetést szerveztek volna neki. Semmi sem indokolta ezt a lelketlen köztemetést, hiszen nem élt rosszul. Nézze meg, ott áll a piros terepjáró most is az udvarban. Nem valami ágrólszakadt betelepülő volt, bár nem nagyon beszélt magáról, kiderült, gyógyszerész, s három nyelven beszél. A férjem amúgy a nagykövetségtől is segítséget kért, de azt mondták, csak akkor kereshetik a rokonságot, ha a rendőrség kéri, a hatóság viszont ilyet csak bűncselekmény esetén tesz, egyszerű halálesetnél nem. De ha már nem volt idő megvárni, míg a rokonok megérkeznek, miért nem szóltak, vigyünk ruhát, öltöztessük fel. Mert ez így nem végtisztesség volt, hanem gyalázat!
A törvény szerint nyolc napon belül el kellett temetni – magyarázta Vogl Szilvia, Felsőmocsolád polgármestere, amikor megkerestük az üggyel kapcsolatban. – Szintén jogszabály mondja ki, vagy ott kell eltemetni, ahol meghalt, vagy a lakhelyén. Természetesen, mivel mocsoládi volt, az önkormányzat vállalta, hogy eltemetteti, s kifizeti a köztemetés árát. Sőt, még egy sírcsokrot is csináltattam a szertartásra.
A polgármester asszony elismerte, valóban nem volt pap és beszéd a szertartáson, utóbbi leginkább azért, mert nem tudtak semmit az elhunytról.
Azt viszont én is utólag hallottam, hogy meztelenül rakták a koporsóba – tette hozzá –, ugyanis a temetésen már le volt zárva a láda. A hozzátartozókat azért nem értesítettük, mert senki sem tudott elérhetőséget hozzájuk. Úgy tudom, mivel Mosdóson halt meg, az ottaniaknak kell jelenteniük az esetet a kormányhivatalnak, s ők keresik majd meg a rokonságot. Mindezek tükrében nem értem egyesek felháborodását, szerintem ez egy szokványos temetés volt...
Keresztes József, Mosdós polgármestere elmondta: ha a mosdósi kórházban meghal valaki, az ezzel járó papírmunka a hivatalukban zajlik, s ha nem sikerül hozzátartozót találni, akkor köztemetést kell szervezni, melynek költségei általában a települést terhelik.
Évente nagyjából négyszáz halottat anyakönyvezünk – mondta Keresztes József –, s körülbelül tíz százalékukat a falunak kell eltemettetnie, az ugyanis a ritkább eset, ha a lakhely végül átvállalja a költségeket.
---------------------------------------------------
Sorsára hagyott egészségügy
Orbán Viktor és kormánya a magyar egészségügyet újkori történetének legmélyebb válságába taszította. Az igazságosság, a szolidaritás, az ellátáshoz való hozzáférés esélyegyenlősége már a múlté. Az alaptörvényben is felpuhult az egészséghez való jog, kimaradt a társadalombiztosítás intézményének alkotmányos védelme.
S miközben a központi gondoskodásba vett, a közellátást szolgáló kórházak színvonala - a felújítások elmaradása, a szűkös működési előirányzat felhasználását is korlátozó szabályok, irányítási zavarok - miatt folyamatosan romlik, lehetővé tették, hogy az átlagosnál magasabb jövedelemmel rendelkezők köztehertől mentesen vásárolhassanak magán-betegbiztosítást.
Az államosítás folyamatában szinte minden hónapra jut valamilyen kormányzati akció, amely megrengeti az egyébként is katasztrofális helyzetben lévő egészségügy egészét vagy valamely részét. Az egészségügyért felelős államtitkár, aki hivatalba lépésekor egyébként hevesen ellenezte az államosításnak még a gondolatát is - mondván, nem lesz az állam a lerobbant kórházak lerakata - nyilván főnöki elvárásra, lelkesen támogatta a máshol meghozott döntések végrehajtását.
Védtelen betegek
A kormány szándéka egyértelmű: folytatják az egészségügy megszállását és kiseprűzik a magánszektorra utaló elemeket. Most éppen a gyógyszertárakon van a sor, de lehet, hogy a háziorvosi ellátás is felkelti az állami érdeklődést.
Az állami vízfejként létrehozott GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség és Szervezetfejlesztési Intézet) - az intézmények nagy részében - birtokolja a tulajdonosi, fenntartói, szakmai felügyeleti jogokat, amelyekhez még a központosított közbeszerzési jogosítvány társul. Változatlanul fennáll tehát az a tarthatatlan helyzet, hogy a felsorolt jogosítványok egy kézben összpontosulnak: a GYEMSZI mint hatóság, ellenőrzi a GYEMSZI-t, mint tulajdonost, és mint fenntartót. Az állam kontroll nélküli jogosítványai jelentik az igazi veszélyt az ellátás minőségére.
Közben a betegek is védtelenné váltak. Az Egészségbiztosítási Felügyelet brutális gyorsasággal történő megszüntetése, majd a betegjogi közalapítvány kiiktatása után a betegek védtelenek maradtak. Az egészségügyért felelős államtitkárság kínos lassúsággal hozta létre azokat az új szervezeteket, amelyek legalább a látszatát keltik annak, hogy törődnek a betegek jogaival. 2012 júliusában az egészségügyi államtitkárság arról tájékoztatott, hogy a kormány új, önálló központi hivatalként létrehozta az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központot (OBDK). A papíron már létező szervezet 2012 novemberében kapott főigazgatót, aki egyébként korábban az egészségügyi államtitkárság politikai főtanácsadója volt. Főigazgató már van, de az OBDK érdemi tevékenységéről alig tudni.
Hasonló vesszőfutásnak lehettünk tanúi a Nemzeti Betegfórum létrehozásakor is. Előkészítésekor az érintett betegszervezetek hamar megtapasztalhatták azt, hogy ennek a fórumnak az egészségügyért felelős államtitkárság nem kíván olyan jogosítványt adni, amely tényleges beleszólási lehetőséget teremtene számukra. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Nemzeti Betegfórum bármilyen tekintetben pótolná a szintén gyorsan megszüntetett - egyébként az egészségügyi törvényben szabályozott - Nemzeti Egészségügyi Tanácsot. Látszatcselekvés ez a javából.
A betegeket természetesen nem annyira jogfosztottságuk, hanem a szükséges ellátáshoz való hozzáférés esélyei izgatják. A helyzet sokat romlott: sok műtétre néha reménytelenül hosszú időt kell várni. A várólisták hosszabbodása szinte taszítja a betegeket a magánszektor, illetve a szürkezóna irányába.
Ma már közhely, hogy a magyar egészségügy erőforrás-hiányos, és hogy jelentőségében a munkaerőhiány megelőzi a pénzhiányt. Az állítás következményei drámaiak: a kormányváltás után egy jó politika belátható időn belül képes a finanszírozáson javítani: ez politikai döntés és gazdasági lehetőség kérdése. De a szétvert munkaerőhelyzet miatti károk rövid távon nem kezelhetők: a külföldre, nyugdíjba, orvoslátogatói állásba, pénztárgép mellé kényszerített orvosok, ápolónők nem hívhatók vissza azonnal, és a széteső intézményrendszer csak lassan, és sokszoros költséggel építhető újra. A károk tehát nagyok, a most okozott sebek nehezen gyógyíthatók.
Bűnök és hibák
Úgy tűnik, hogy az Orbán kormány mereven elutasít minden bérrendezéssel kapcsolatos hosszabb távú elkötelezettséget, csupán a maradványok függvényében hajlandó eseti juttatásokra. A tavalyi - inkább a fiatal orvosok számára érzékelhető - korrekció folytatásához a nemzetgazdasági tárca az év végén még 50-55 milliárd forint többletet becsült. Ehhez képest az Egészségbiztosítási Alap 2013-as költségvetésében már csak 40 milliárdnyi növekmény szerepelt, és ebből is odaígértek már 4,5 milliárdot a gyógyszerészeknek a patikák jövedelmezőségének javítására. 2013 márciusában az egészségügyi államtitkár a tavalyival egyező 30 milliárdot helyezett kilátásba a szakmai szervezetekkel lezajlott egyeztetés után. Azt is azzal a feltétellel, ha sikerül "emberierőforrás-keretbe ágyazva, szakmai programokkal megfeleltetve" megtenni a béremelési javaslatot. Végül a most elfogadott törvény szerinti béremelésre mindössze 21 milliárd forint forrást biztosítanak.
A népszerű migrációs célországok (Nagy-Britannia, Németország) orvosbérei hat-tízszer nagyobbak a magyarországiaknál. Nem csoda, hogy az elvándorlási hullám az orvosok körében nem állt meg. A kormány ugyanakkor joggal bízik abban, hogy a kivándorlás egyszer csak megáll: lassan mindenki elmegy, aki nyelveket tud, aki mobil és vállalkozó szellemű. Elkeserítő, hogy 2011-ről 2012-re ugrásszerűen, több mint felével (314-ről 518-ra) nőtt a külföldi foglalkoztatáshoz igazolást kérő szakdolgozók száma. A migrációs politika hiánya, az ország presztízsének csökkenése következtében kisebb lett a külföldi kompenzáció: 2012-ben összesen 55 orvos, 25 fogorvos, 4 gyógyszerész, 47 ápoló, 4 szülésznő és 16 egyéb egészségügyi dolgozó kérte diplomájának elismerését. Amíg a '90-es években befogadó ország voltunk, mára ez teljesen megfordult, és a kormánynak semmilyen stratégiája nincs a munkaerőpótlásra.
A helyzet tehát rossz, a kormány pedig tovább rontotta az amúgy is kritikus munkaerőhelyzetet. A legkárosabb és legértelmetlenebb intézkedés a 62 év felettiek kényszernyugdíjazása. Minden épeszű politikus tudhatja, hogy ez az a korosztály, amely már nem nagyon megy külföldre a megélhetésért, tagjai nagy tudásúak, nagy a rutinjuk, nyugdíjba kényszerítésük több mint bűn, tragikus hiba. A nemzetközi tapasztalat az, hogy az orvoshiány, az egészségügyi dolgozók hiánya tartós kihívás. Erre a kiszámítható bérfelzárkóztatás mellett komplex programmal kell válaszolni, ami egyszerre növeli a munkaerőmegtartó képességet és csökkenti a munkaerőigényt. Ehhez - a realitásokhoz igazodva - át kell alakítani a szakmai szabályokat, emelni a képzési létszámokat, vonzóvá tenni a hiányszakmákat, s életszerű, teljesíthető minimumfeltételeket szabni, olyan szabályozási és finanszírozási környezetet alakítani, amely kedvez a telemedicinális megoldások terjedésének. Ezek a lépések késnek, így nem csökken az ellátókra nehezedő nyomás, és az életidegen minimumfeltételek Damoklész kardjaként lebegnek az intézmények felett.
Az egészségügyi közkiadások történelmi mélypontra, GDP arányukat tekintve jóval 4 százalék alá estek 2013-ra. Az Egészségbiztosítási Alap tavalyi és idei költségvetése ékes bizonyítéka annak, hogy a kormány továbbra sem kezeli prioritásként az egészségügyet, ellenkezőleg, újra és újra megkísérli a lehető legtöbb forrás kivonását. Ennek egyértelmű üzenete, hogy a kormány nem kíván többletforrást biztosítani a kiadások reálértékének, sokszor még nominálértékének megtartására, a várólisták hosszának csökkentésére, új gyógyszerek befogadására, a szakmai minimumfeltételeknek való megfelelésre, a kórházak és a szakrendelők működési feltételeinek javítására.
Napjainkban már olyan kevés pénzből kell a kórházaknak működniük, hogy a költségesebb betegek ellátását hárítják. A kormányzat sikerként könyvelte el a 2012. évi költségvetés teljesítését, az erről kiadott közleményében az OEP szinte dicsekszik azzal, hogy az Egészségbiztosítási Alap elfogadott költségvetésében mennyit sikerült megtakarítaniuk: a járó-beteg ellátáson 6,2 milliárdot, az aktív fekvőbeteg ellátáson 17,5 milliárdot, a krónikus ellátáson pedig 3,3 milliárd forintot. A táppénz ellátáson is scsaknem 20 milliárdot "spóroltak". Drámai számok ezek, hiszen az egyébként is alacsony előirányzatokat sem biztosították az ellátórendszereknek. Ezzel párhuzamosan a kórházak adóssága rekordokat dönget, 100 milliárd forint felett stabilizálódott. Az egészségügyi államtitkárság a felsorolt megtakarításokat használta fel az adósság részleges konszolidációjára és úgy tett, mintha ezek új források lennének. Hihetetlen gyenge költségvetési alkupozícióját jelzi, hogy még azokhoz az intézkedésekhez sem tudott igazi többletforrásokat szerezni, amelyeket a kormány egyébként támogatott.
A szüntelen pénzkivonás egyaránt hat a betegellátás színvonalára és egészségügyi dolgozók munkakörülményeire. Nem tudják betartani a szakmai szabályokat, ami előbb-utóbb a gyógyítás eredményességében is mutatkozik.
Használt a vaklicit?
A gyógyszer-nagykereskedőket és az orvostechnikai eszközök forgalmazóit a kórházi adósságok, a gyógyszergyártókat a folyamatos megszorítások tették próbára 2012-ben. Ráadásul a gyártókat világviszonylatban is extrém magasnak számító ágazati különadókkal büntették: a cégek a költségvetés egyensúlyát 2010 óta több mint 200 milliárd forinttal támogatták. A gyógyszeripar szereplői figyelmeztettek, hogy a betegek terheinek növekedése nélkül lehetetlen tovább faragni úgy, hogy azok továbbra is hozzájussanak a szükséges orvosságokhoz. A kormány értésére adták, hogy az ágazat sanyargatásával többet veszíthetnek a vámon, mint amit a réven nyernek, hiszen a gyógyszeripar már 2010-ben is több mint ezermilliárd forinttal járult hozzá Magyarország gazdaságához.
A kormány végül belátta: túl sok a veszíteni valója. A 2013-as költségvetésben eredetileg tervezett 158 milliárdos előirányzatot 63 milliárd forinttal fejelte meg és a tavalyi szinten (221 milliárd) hagyta. Ugyanakkor új rendelkezések jelentek meg, amelyek az ez évi gyógyszerkasszából hiányzó több mint 100 milliárd forint nagyobb részét igyekeznek a gyártókra hárítani. Ennyivel kevesebb az idei előirányzat az elmúlt évi tényleges teljesítésnél.
A betegek folyamatos bizonytalanságban élték meg a tavalyi évet. A még 2011-ben bevezetett generikus vaklicit (a lejárt szabadalmú, csak költségvetési érdeket képviselő gyógyszerek árversenye) következtében főleg a vérnyomás- és koleszterinszint csökkentőket szedők szembesültek azzal, hogy az eddig bevált és megszokott gyógyszerük helyett ismeretlen gyártók tablettáit kell beszedniük, mert a hazai gyártók több terméke kiszorult a piacról. Ha ragaszkodtak eredeti készítményeikhez, akkor a térítési díj többszörösét fizették. A kormány büszke nyilatkozatokban méltatja a vaklicit sikerét, de hogy ez nem elsősorban a betegek terheinek csökkentéséről szól, azt bizonyítja a minap elhangzott nyilatkozat, miszerint az OEP 28 milliárd forintot spórolt a vaklicittel, de a betegek terhe csak 7 milliárddal csökkent.
A gyógyszertárakat nem pusztán a forgalom visszaesése és az ebből eredő jövedelmezőség csökkenés sújtja. Működőképességüket az is veszélyezteti, hogy az ott dolgozó gyógyszerészeknek a jövő év elejéig meg kell vásárolniuk a patikák 25 százalékos tulajdonrészét. Ha nincs pénzük, vagy nem akarják, jön az állam.
2006 óta a fejlesztési források túlnyomó hányada az Unióból érkezik. Ezek lehívása 2010-ig tervszerűen haladt. A folyamat a kormányváltással megakadt, így a 2007 és 2013 közötti egészségügyi célú uniós fejlesztésekre fordítható mintegy 453,3 milliárd forintnak nagyjából a negyedét még nem hívta le Magyarország. 2010-ben az egészségügy EU-s forrásainak 86,4 százalékát már lekötötték, azután jött a gyanakvás szülte felülvizsgálat, hogy mit lehet majd és honnan "átirányítani" lojális kedvezményezettekhez. Kiírásokat állítottak le, előkészített projekteket tettek fiókba, korábban nem tervezett fejlesztések kaptak zöld utat. S eközben Orbánék önelégülten avatják a szocialista kormányok döntése alapján elkezdett beruházásokat.
A mostani tehetetlenség eredménye sajnos a jövőben is számszerűsíthető: a hírek szerint a következő hétéves uniós költségvetési szakaszban (2014- 2020) mindössze 90 milliárd forint jut uniós pénzből az egészségügynek.
Az egészségügyi államtitkár a közelmúltban kissé patetikusan fogalmazta meg, hogy mit kíván elérni hivatalában: "Három dolog miatt van a világon egészségügyi ágazatvezetés. Egyik, hogy egészségesebbek és egészségtudatosabbak legyenek a polgárok. A másik, hogy aki ellátásra szorul, az fenntartható és hatékony rendszeren belül kapja meg azt, a harmadik pedig, hogy ebben az ellátó rendszerben motivált és innovatív emberek dolgozzanak, akik minden nap többre képesek, és többre teszik képessé az ellátórendszert". Azt is mondta, hogy tabukat döntögetnek, például: "az egyik tabu az volt, hogy lehetetlen a kapacitásszervezést új módszerekkel üzemeltetni és lehetetlen úgy átszervezni a rendszert, hogy abból ne kerekedjenek botrányok". Szerinte ilyenek nem is voltak.
Csak az a kérdés, hogy vajon hogyan vélekednek erről azok a zalai mellrákos nők, akiknek azt mondták, hogy menjenek haza, elfogyott a gyógyszer a kezelésükre? Mit szólnak a kivéreztetett kórházak? És a minimálbérért dolgozó ápolók? Mindenesetre akár a magyar lakosság egészségének adatait, akár az egészségügyi kormányzat teljesítményét vizsgáljuk, az elmúlt három évben egyre gyorsuló ütemben tér vissza a már messze mögöttünk hagyott államszocialista múlt.
(A József Attila Alapítvány kiadásában Forradalom volt? címmel a közelmúltban megjelent tanulmánykötet egészségpolitikai fejezetének rövidített és aktualizált változata.)
