Magyarország szép-e? (2016)
Eleinte négyen vagyunk a villamosmegállóban. Az EB döntő későestéje, a Széll Kálmán téren. Nem mese, így történik. Egy húszéves arab fiú, mit ad Isten, arabul beszélget a telefonján. Mellettem decens, ötvenes hölgy ül. Beteg vagyok, fáradt, elcsigázott. Ez csak annyit tesz, hogy nem ők érdekelnek eredetileg. Előttem zömök, borostás férfi téblábol, a szájában, meglehetősen következetlen eloszlásban, néhány fog. Figyeli a fiút. Feszült. Kifeszíti a vállát. Ettől nem lesz nagyobb, de nem lesz kellemesebb se. Az jut elsőre eszembe, hogy olyan, mint a rossz amerikai filmekben azok a furcsa falusiak, akik az odatévedő fiatalokat levadásszák, mert másmilyenek. Mert úgy jön ki a lépés. Miközben sarokba szorítják és ölik őket, röhögnek, és akkor látszik valahogy a fogaktól nem elfedett szájüregükben, hogy sosem szerette őket senki, de már ok sincs rá.
Vidáman égett a tűz a dzsungelben, és a tűznél vidáman végignyúlva iszonyú külsejű férfi hevert. A csavargók dzsungele volt, ott húzódott meg az erdő keskeny csíkja, a vasúti töltés és a folyópart között. A férfi azonban nem volt csavargó. Annyira mélyére süllyedt a társadalmi szakadéknak, hogy igazi csavargó nem telepedett volna mellé a tűzhöz. Egy városi csibész, aki tudatlan zöldfülű az “úton”, leült volna az efféle figurával, de csak addig, amíg meg nem ismeri jobban. Még a lezüllött tyúktolvajok és zsebmetszők is elmentek volna mellette, ha egyszer már volt dolguk vele. Egy igazi csavargó, két ringyó vagy taknyos utcakölykök egy maroknyi csapata kikutathatta volna a rongyait azért az eltévedt néhány garasért, s azzal kidobhatta volna az éjszakába. Még egy iszákos tekergő is összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűnek érezte magát hozzá képest.
The Nation 
