Eleinte négyen vagyunk a villamosmegállóban. Az EB döntő későestéje, a Széll Kálmán téren. Nem mese, így történik. Egy húszéves arab fiú, mit ad Isten, arabul beszélget a telefonján. Mellettem decens, ötvenes hölgy ül. Beteg vagyok, fáradt, elcsigázott. Ez csak annyit tesz, hogy nem ők érdekelnek eredetileg. Előttem zömök, borostás férfi téblábol, a szájában, meglehetősen következetlen eloszlásban, néhány fog. Figyeli a fiút. Feszült. Kifeszíti a vállát. Ettől nem lesz nagyobb, de nem lesz kellemesebb se. Az jut elsőre eszembe, hogy olyan, mint a rossz amerikai filmekben azok a furcsa falusiak, akik az odatévedő fiatalokat levadásszák, mert másmilyenek. Mert úgy jön ki a lépés. Miközben sarokba szorítják és ölik őket, röhögnek, és akkor látszik valahogy a fogaktól nem elfedett szájüregükben, hogy sosem szerette őket senki, de már ok sincs rá.

Az előérzet nem csal meg. Először maga elé morog. „Rohadt köcsög! Hogy mennél haza Afrikába! Te állat! Te szemét geci!”. Aztán elindul a fiú felé. Végig mereven nézi, mereven jár, mereven előrefeszíti a vállát. Ez valami konradlorenzes etológiai mutatvány lehet. Nézni, menni, vállalni. Egészen közel csoszog, hogy a másik ugyanolyan rosszul érezze magát, mint amennyire ő idegbeteg, pusztán mert az egy számára érthetetlen nyelven, az anyanyelvén beszélget. Hogy átmenjen az üzenet. Ha ő ilyen ingerült, akkor annak biztos van oka, és az ok itt áll előtte. Ez most már tuti. Ez úgy eldőlt, hogy nem maradt kétely. Legfeljebb apád személyazonossága, baszódj meg, kérdezd anyádat.

Várok, be kell-e avatkozni. Közelről nézi a srácot, kábé egy lépésről. A fiú zavarodottan rápillant. „Te mocskos szemét! Takarodj innen!”, ordítja arcon. A srác arrébb megy. Emberünk visszajön hozzánk, meg a gurulós bevásárlótáskájához. Fontolgatom, hogy mondjak valamit. Fontolgatom, hogy ne mondjak semmit. Egész más foglalkoztat. De ő még nincs készen, látszik rajta. Ki akar jönni belőle valami, és már megmutatták neki a helyes utat a tévében, elmagyarázták neki a dolgokat az újságban. Aztán rákezdi. Igazi sziszegő gyűlölet van a hangjában, mély, fojtott, ki tudja, honnan jövő düh. „Az anyád mocskos picsáját, te rohadt kis geci!” Nekem itt a pont. Rászólok. Hogy megtiltom neki. Nem mondhat ilyet más embereknek. Én ezt nem vagyok hajlandó hallgatni. A szülővárosomban. Rám mosolyog, szélesen, kellemetlenül. „Á, szóval hallgatjuk a rádiót. Melyiket is? Bolgááááár úúúúr.”

A legszörnyűbb a mosolya. Egészen közel jön hozzám is. Ez a hobbija. Az emberi közelség. Mérlegelem a dolgot. Nem nagy a fickó, de én ülök. Mellettem a nő megfeszül. Bevillan, hogy a fogatlan ember vagy olvasta Dosztojevszkijt, vagy Dosztojevszkij olvasta őt. „Ezeket”, mondja, és fenyegetően, mézédesen, dünnyögve artikulál, és odamutat, ahol ezeket sejti, „a határon kéne lelőni”. Mondom neki, ezt most be kell fejeznie. „Mi keresztények vagyunk”, feleli. „Ja, maga talán nem, ugye?” Oké, válaszolok erre. „Egy dolog világos. Kettőnk közül maga a nem keresztény. Maga agresszív. Undorító és ostoba dolgokat mond. Ő pedig egy átlagos fiatal. Semmi rosszat nem csinált. Magától undorodom. Viszont nem is fogunk beszélgetni.”

Látom rajta, hogy gyáva. Megnyugszom. Nem fogom agyonverni. Nem fogom megváltoztatni. Nincs esély, hogy ma éjjel váratlanul érdekelni kezdjen, mitől lett ilyen. Sunyin mosolyog, mond még egy-két dolgot. Mindegy. Ugyanolyan, mint múltkor az a másik, a lottózóban. Aki ugyanerről beszélt. Hogy akkor kell lelőni őket, amikor átjönnek a határon. Az is keresztény volt, gondolom. Én a ferencesekhez jártam a nyolcvanas évek elején. Sem az nem tűnt fel, hogy ilyen lenne egy keresztény, sem ezt a két fickót nem láttam a templomban akkoriban. Persze én sem voltam mindenütt.

Ő és az elvbarátai most teljes biztonságban érzik magukat, legalább abból a szempontból, hogy a gyűlöletük igazolható, megérvelt, a tévében is megokolt érzés. „Egy perc indoklás, köszönjük a figyelmet. Tessék aztán ébernek lenni, mobiltelefonjuk is van. Azon beszélik meg a „dolgokat”. Ha van mobilja, akkor mi a baja? Akkor miért van itt? Ez nem természetes! Kérdezzük meg, legalább magunktól, csak úgy kulturáltan, amíg még szépen kérdezzük. Kérdéseket föltenni, azt csak szabad? Na! Hát tessenek rájönni végre, mitől tetszenek olyan feszültek lenni. Ugye, ugye. A migránsoktól, a buziktól, ahogy vonulnak – nem kéne –, a rossz helyen nyüszítő kutyáktól, a nőktől, a férfiaktól, az olyan fontoskodó faszkalapoktól, mint ez a fontoskodó férfi a megállóban, aki imádja ezeket.”

A megkeseredettek a megállókban, a lottózókban, a piacokon most végre már tudják, hogy sokan vannak. Sokan mellettük állnak. Fontos személyek is. Ha kell, erős személyek is. A pártjukon. Azok nem ám buta emberek. És végre, Istenem, végre úgy lehet megvetni, pocskondiázni és gyűlölni nyíltan másokat, hogy nem nekik kell szégyenkezniük. Hanem nekem. De meglepődnek, ha ellenállásba ütköznek. Ha nem értenek velük egyet. Ha a másik nem ismeri el a gyűlölködés igazságát, ami pedig olyan, mint az egyszeregy.

A mellettem ülő nő, amikor megjön a járata – végig éreztem, hogy izgul, de felmértem, hogy uralom a helyzetet –, megérinti a vállamat, és azt mondja: „Nagyon köszönöm”. Páran, akik később jöttek, odabiccentenek. Van remény, ha nincs is.

https://www.facebook.com/notes/b%C3%A1nki-gy%C3%B6rgy/magyarorsz%C3%A1g-sz%C3%A9p-e-2016/10208760630585902/