Az 1989 előtti három évtizedben Magyarország Tito különutas Jugoszláviája mellett a régió legélhetőbb állama volt – írja Facebook-oldalán Puzsér Róbert.
A publicista leszögezi, a Kádár-rendszer is diktatúra volt,
de az 1956 utáni konszolidáció miatt Magyarország elviselhetőbb hely volt, mint a legtöbb szocialista köztársaság.
Puzsér szerint a konszolidáció nem pusztán a forradalmárok politikai amnesztiáját jelentette. Kádár jó érzékkel ismerte fel, hogy az embereknek a rendszerről alkotott véleményét nem világnézeti szempontok, hanem „a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések” határozzák meg – felkínált hát egy alkut a nem kommunista érzelmű magyaroknak: aki nem lázong a politikai vezetés ellen, az tisztességes megélhetésre és viszonylagos jólétre számíthat. Panellakás, Lada, hétvégi telek, esetleg valami maszekolás.
A publicista szerint a legfőbb különbség a két vezető között, hogy Orbán Viktornak esze ágában nincs konszolidálni a rendszerét.
Az országot egymás ellen gyűlölködők átjárhatatlan szekértáboraira hasító szike a politikai elittől indulva az értelmiségen keresztül egyre mélyebbre és ményebbre váj, és mára elérni látszik az állampolgári közösség egészét, ez pedig nyilvánvaló összefüggésben áll a gazdaság rohamosan hanyatló állapotával.
Puzsér szerint a gomba módra szaporodó egyházi fenntartású iskolák látványosan nagyobb támogatása jól érthető üzenetet hordozott:
a világnézetileg rendszerközelibb állampolgárok gyermekei szinte normális oktatási viszonyok közé kerülhettek.
A háborúsnak hazudott infláció és az unortodox gazdaságpolitika csődje nyomán beköszöntött szűkös esztendőkben ez a folyamat felgyorsult. Többé nem őrizhető meg valamennyi állampolgár jóléte: a rezsicsökkentés a világpiaci energiaárak mellett nem tartható, és az infláció a korábbi évek reáljövedelem-növekedését is megcsapolja. Orbán Viktor válasza erre a helyzetre a rendszerrel szimpatizáló magyarok előnyösebb helyzetbe hozása az ellenzéki beállítottságúakkal szemben a legkülönbözőbb területeken.
Annak, aki azt gondolja, hogy Orbán Viktor Kádár Jánostól tanulta el Magyarország vezetését, csak félig van igaza
- fogalmaz Puzsér Róbert.
Mert amíg Magyarországon a hatalomnak a társadalomhoz fűződő viszonyát az egyenlőtlen feltételek ellenére is nagyrészt az „élni és élni hagyni” elvének kádárizmusa jellemzi, addig a rendszer kultúrpolitikájában az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elvének rákosizmusa teljesül.
Az Orbán-rendszer gazdaságpolitikájának csődje elől a nemzeti radikális hatalom az ideológiai harc védősáncai mögé menekül – véli Puzsér, és szerinte a hazai illiberális rendszer elsősorban azért nem konszolidálódik, mert ezt a miniszterelnök gyávaságnak, megalkuvásnak, a gyengeség beismerésének érezné.
Az 1989 előtti három évtizedben Magyarország Tito különutas Jugoszláviája mellett a régió legélhetőbb állama volt. Kádár János legvidámabb barakkja a keleti blokk országai közt a béke és a jólét szigetének számított: aki szabadon választhatott volna Kádár János Magyarországa, Nicolae Ceaușescu Romániája, Erich Honecker Kelet-Németországa és Enver Hodzsa Albániája között, az hülye lett volna, ha nem Magyarországra költözik. Bár a baloldali ellenzék Kádár-nosztalgiát dédelgető része hajlamos ezt elfelejteni, a Kádár-rendszer is diktatúra volt egypártrendszerrel és sajtószabadság nélkül, ahol egy punkegyüttes tagjait simán többéves börtönbüntetésre ítéltek rendszerellenes uszításért, amit egy daluk előadásával valósítottak meg. Ami miatt mégis elviselhetőbb hely volt Magyarország, mint a legtöbb szocialista köztársaság, az az 1956-os forradalom megtorlását felváltó kádári konszolidáció volt.
A konszolidáció nem pusztán a forradalmárok politikai amnesztiáját jelentette. Kádár jó érzékkel ismerte fel, hogy az embereknek a rendszerről alkotott véleményét nem világnézeti szempontok, hanem „a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések” határozzák meg – felkínált hát egy alkut a nem kommunista érzelmű magyaroknak: aki nem lázong a politikai vezetés ellen, az tisztességes megélhetésre és viszonylagos jólétre számíthat. Panellakás, Lada, hétvégi telek, esetleg valami maszekolás. Az értelmiség és a művészvilág megpuhítására az aczéli tiltás, tűrés és támogatás kategóriáinak korrumpáló struktúrája szolgált, ahol a kultúrpolitika a szocialista realizmuson kívül más, esetenként meglepően burzsoá áramlatoknak is teret engedett. A cél a tiltott és a támogatott kategóriák szűkítése, illetve a tűrt kategória szélesítése volt – ebben állt a konszolidáció veleje. Az osztályellenség üldözése lekerült a napirendről, a kétes származásúak továbbtanulása elé gördített akadályok is egyre enyhültek, bár a pártállam bizonyos szakmákban, elsősorban tanárként továbbra se látta őket szívesen. Később útlevelet is lehetett igényelni, amivel nyugatra lehetett utazni, ami más vasfüggöny mögötti országokban elképzelhetetlen volt.
Azt az értelmiségit, aki mindezek ellenére nem volt hajlandó befogni a pofáját, nem Recskre internálták, hanem publikációs tilalom hatálya alá került, és elbocsájtották az állásából, hátha néhány évnyi segédmunka meghozza a kedvét a rendszerrel való békés együttéléshez. A disszidensek idővel hazalátogathattak, hozhattak ajándékba farmernadrágot meg nyugati csokoládét, és akkor se rúgta rájuk az ajtót az állambiztonság, ha elmesélték az itthoniaknak, hogy nem is annyira rossz a kapitalizmusban élni.
Az elmúlt években sokan vontak párhuzamot Orbán Viktor és Kádár János politikája között, én is számos hasonlóságra mutattam rá – ideje, hogy egy fontos különbségre is felhívjam a figyelmet: Orbán Viktornak esze ágában nincs konszolidálni a rendszerét. Az országot egymás ellen gyűlölködők átjárhatatlan szekértáboraira hasító szike a politikai elittől indulva az értelmiségen keresztül egyre mélyebbre és ményebbre váj, és mára elérni látszik az állampolgári közösség egészét, ez pedig nyilvánvaló összefüggésben áll a gazdaság rohamosan hanyatló állapotával. A konjunktúra éveiben a weimarizáció egyik leglátványosabb pillanata az egyházi iskolák kiemelt támogatása volt. A bőség idején is elhanyagolt, egyre pusztuló közoktatásban a gomba módra szaporodó egyházi fenntartású iskolák látványosan nagyobb támogatása jól érthető üzenetet hordozott: a világnézetileg rendszerközelibb állampolgárok gyermekei szinte normális oktatási viszonyok közé kerülhettek. A háborúsnak hazudott infláció és az unortodox gazdaságpolitika csődje nyomán beköszöntött szűkös esztendőkben ez a folyamat felgyorsult. Többé nem őrizhető meg valamennyi állampolgár jóléte: a rezsicsökkentés a világpiaci energiaárak mellett nem tartható, és az infláció a korábbi évek reáljövedelem-növekedését is megcsapolja. Orbán Viktor válasza erre a helyzetre a rendszerrel szimpatizáló magyarok előnyösebb helyzetbe hozása az ellenzéki beállítottságúakkal szemben a legkülönbözőbb területeken.
A kormány által felkarolt elitképző, a Mathias Corvinus Collegium 2020-ban akkora vagyonhoz jutott, amennyi pénzt az állam évente a teljes felsőoktatásra költ. Az intézményt ellenzéki körökben janicsárképzőnek szokás tartani, holott több annál: az ország legnagyobb tehetséggondozó intézménye hétezer fiatallal, és a tervek szerint a diákjaik száma pár éven belül a tízezret is meghaladja majd. Kétségtelenül létezik ideológiai aktivitás az intézményben, ennek belátásához elég elolvasni a rendezvényeik előadói által kiadott könyveket, ugyanakkor tényleges tehetséggondozás is zajlik ott lenyűgöző anyagi körülmények között, sőt cigányok részére külön tehetséggondozó program működik, és ha ez nem elég, még női vezetőképzés is elérhető. Az az ellenzéki szülő, aki úgy dönt, hogy elvi okokból a közelébe se engedi a tehetséges kölykét a Mathias Corvinus Collegiumnak, nem Orbán Viktor tehetség nélkül is fényesen boldoguló gyermekeinek tesz keresztbe, hanem a sajátjainak.
Hasonló a helyzet a magyar állampapírral, ami független pénzügyi elemzők szerint is alkalmas arra, hogy a magyarság megtakarítással rendelkező részének vagyona az infláció nyomán ne értéktelenedjen el. Tisztességes ellenzéki ennek ellenére semmi pénzért nem venne állampapírt, mert ezzel egyrészt megbízna a fideszes gazdaságpolitikában legalább annyira, hogy az képes legyen elkerülni az államcsődöt, másrészt a maga megélése szerint az Orbán-rendszert finanszírozná – könnyű belátni, hogy ezek egyike se egyeztethető össze az ellenzéki identitással. Ennek eredményeként az ellenzéki magyarok közvetlenebb módon járhatnak rosszabbul, mint azok a honfitársaik, akik a megtakarításaikat állampapírba fektetik. A rendszer elitje ezt jól tudja, hiszen az intézetei ennél jelentéktelenebb kérdésekben is folyamatosan szondázzák a közvéleményt, úgyhogy Orbán és köre bizonyára elégedetten mosolyog az ellenzékiek ellenállását látva, amellyel azok minden jel szerint magukat károsítják.
Nem elég, hogy a fideszes magyarok egyenlőbbekké válnak, a rendszernek ehhez még csak nem is kell az ellenzékieket diszkriminálnia, mert azok az identitásukat követve önként korlátozzák magukat, még akkor is, ha idővel érezhető lesz, hogy jobban megérné rendszerhűnek lenniük. Miért konszolidálta a rendszerét Kádár János, és miért élezi olyan lázasan a kultúrharcot, miért bujtogatja nap mint nap egyik magyart a másik ellen Orbán Viktor? Nos, éppen azért, mert nem üzemeltet diktatúrát. Kádár János meghatározó politikai élménye az őt főtitkári pozícióba repítő 1956-os forradalom és szabadságharc volt – a konszolidáció ugyanazt a célt szolgálta, amit a munkásőrség: hogy a magyarok soha többé ne forduljanak szembe a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal. Orbán Viktornak könnyebb dolga van: elég a két-három millió magyarból álló táborát egyben és jóllakottan tartania ahhoz, hogy uralmát a kormányzati kommunikáció és a torz választási rendszer az idők végezetéig biztosítsa.
Annak, aki azt gondolja, hogy Orbán Viktor Kádár Jánostól tanulta el Magyarország vezetését, csak félig van igaza. Amíg Magyarországon a hatalomnak a társadalomhoz fűződő viszonyát az egyenlőtlen feltételek ellenére is nagyrészt az „élni és élni hagyni” elvének kádárizmusa jellemzi, addig a rendszer kultúrpolitikájában az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elvének rákosizmusa teljesül. Az Orbán-rendszer félreérthetetlen törekvése a Kádár idején tűrtnek nevezett kategória szűkítése, illetve az akkoriban tiltottként és támogatottként hivatkozott kategóriák folyamatos szélesítése a weimari közgyűlölet felszításának szellemében. Gazdaságpolitikájának csődje elől a nemzeti radikális hatalom az ideológiai harc védősáncai mögé menekül: véleménypribékjei vércsék gyanánt csapnak le minden olyan hírre, amelyből a dekadens Nyugat gyengeségét és hanyatlását vezethetik le. A filmgyártás vajnai korszaka lezárult: a jelen nagy költségvetésű produkciói a közönség eszmei nevelését, nemzeti épülését és helyes történelemszemléletét szolgálják sokszor olyan nyílt politikai agitáció keretében, amilyen az Elxúrtuk vagy a Blokád című filmekben zajlik. A rendszer revolvermédiája egyre kevésbé a csekély képességű és legitimitású ellenzéki politikusokkal, és egyre inkább az ellenzéki sajtóorgánumokkal meg az azoknak dollárokat gurító nemzetközi szervezetekkel áll harcban. Bayer Zsolt, a rendszer sakálfalkájának alfája nap mint nap közli, hogy kiknek a létezését ítéli feleslegesnek az élők sorában, és azt se hallgatja el, hogy kik azok, akiknek a pusztulásával még jobb hellyé is válhatna ez a világ. Orbán Viktor és rendszere rég elsajátította már a „legjobb védekezés az egész pályás letámadás” taktikáját, amihez az egykor csatárként futballozó Orbán Viktor személyisége épp illeszkedik. A hazai illiberális rendszer elsősorban azért nem konszolidálódik, mert ezt a miniszterelnök gyávaságnak, megalkuvásnak, a gyengeség beismerésének érezné – márpedig ahol egy teljes állam egyetlen vezető uralma alatt áll, ott a politikai klíma egyedül annak jellemétől függ. Magyarország Orbán Viktoron belül terül el, egy olyan helyen, ahol állandó a hadiállapot, és minden jel szerint komfortosan érzi magát odabent.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/32. számában jelent meg augusztus 11-én.
Borítókép: Kádár János a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozói Szakszervezetének központi vezetőségének ülésén 1962-ben (Fotó: Fortepan/Székely Tamás)
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
