Beszámoló a 2000 évek elejéről: Az utolsó feudális állam Európában

Meglepő módon még ma is létezik állam Európában, ahol a törvényeket a hűbéri viszonyokhoz igazítják, ahol a nemesek kezében van a hatalom, s ahol a pórnép tizenharmadot fizet urának.

Sark szigetén mintha megállt volna az idő, ám úgy tűnik, sokáig már nem tartható fenn a rendszer, mert nem csak az újonnan betelepülők, de a közeli „nagy testvér”, Nagy-Britannia is kezdi elveszíteni türelmét a sziget uraival szemben. A sziget, a feudális rendszer utolsó létező képviselője Európában 130 kilométer távolságra helyezkedik el Nagy-Britannia partjaitól. A mindössze 5 kilométer hosszúságú szigetet már a 13. században is lakták, nehéz megközelíthetősége miatt valóságos mennyországa volt a kalózoknak és banditáknak. 1565-ben változott a helyzet, I. Erzsébet angol királynő hűbérbirtokként Helier de Carteret-nek adományozta, cserébe a földesúrnak negyven felfegyverzett vazallusával kellett garantálnia a sziget biztonságát a kalózok támadásaival szemben. Az azóta eltelt 442 évben szinte semmi sem változott, a mai napig a feudális rendszer van érvényben. Sark tulajdonjoga jelenleg is negyven földesúr között oszlik meg, akik nagyrészt leszármazottai annak a negyven vazallusnak, akik 16. században érkeztek Carteret-vel a szigetre.

Sarkot rendeletekkel kormányozza a jelenlegi hűbérúr, Michael Beaumont. A 79 éves egykori mérnök családja 1852 óta áll a sziget élén. Beaumont 1974-ben került hatalomra, amikor meghalt nagyanyja, Sibyl Hathaway, akinek vezetésével Sark még a II. világháború alatti náci uralmat is sikeresen átvészelte. Beaumont nevezi ki a hadsereg parancsnokát, a bírót és a papot is. A politikai döntéshozatalban a hűbérúr mellett részt vesz a negyven földesúrból álló helyi parlament, a Chief Pleas. A szigeten a közigazgatás fogalma gyakorlatilag nem létezik, a közügyeket, így az iskolák irányítását, a csatornahálózat karbantartását, a szemétszállítást, a kikötők felügyeletét, valamint az egészségügyi ellátást önkéntesek végzik. A rendőr azon kevesek egyike, aki fizetést kap munkájáért. A sziget biztonságát felügyelő egyetlen ember ezt 1991-ben érdemelte ki, amikor cselesen megakadályozta egy felfegyverzett, katonai ruhába öltözött francia nukleáris mérnöknek a sziget ellen tervezett egyszemélyes invázióját. A lakók elsődleges bevételi forrása a turizmus, az utóbbi időben sokan keresik fel a barátságos kis szigetet, ahol a mai napig főképp biciklivel és lóval közlekednek az emberek.

Az utóbbi évek során egyébként Sark megszabadult néhány feudális sajátosságtól, így például Beaumont nem szed már évi tizedet a lakosoktól, élő csirkét sem kell már évenként adományozni neki, az adók pedig jóval alacsonyabbak mint Nagy-Britanniában. A hűbérúr nem szól bele az alattvalók házasságába, és 1999-től már nem csak a legidősebb fiú, hanem lánygyermek is örökölheti a birtokot. Ugyanakkor továbbra is létezik a tizenharmad, mely akkor illeti meg Beaumont-t, ha a szigeten lévő negyven ősi ingatlan közül valamelyik gazdát cserél. Ekkor az új tulajdonos a vételár tizenharmad részét köteles befizetni a hűbérúrnak. Az ősi birtokokat egyébként a hűbérúr beleegyezése nélkül nem lehet árulni és felosztani sem, valamint csak a királynő hűséges alattvalója vásárolhatja meg őket.

Sark a többi csatornaszigethez hasonlóan autonómiát élvez, saját maga dönt az adórendszerről, a szigeten található birtokok tulajdonjogairól és a környezetvédelmi szabványokról. Ugyanakkor nem is teljesen független: támadás esetén Nagy-Britannia látja el védelmét és határozza meg nemzetközi diplomáciáját, Guernsey, a legközelebbi nagy sziget pedig büntetőjogát adja Sarknak, valamint bírósági hatásköre is kiterjed rá. Mindez azt is jelenti, hogy amikor Nagy-Britannia deklarálta az egyetemes emberi jogokat, akkor az Sarkra is vonatkozott. A modern Európában pedig az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint elfogadhatatlanok a hűbéri viszonyok, a parlamenti helyek örökösödés során történő átadása, és a házasság felbontásának törvénybeli tilalma. Ugyanakkor eddig senki sem törekedett a Sarkon fennálló feudális rendszer megdöntésére.

A helyzet most amiatt változott meg, mert egyre többen fedezik fel maguknak a szigetet, és szeretnének letelepedni itt. Ők pedig igencsak elmaradottnak találják a rendszert, mely szerint a szigeten birtokot ők is csak a hűbérúr belegyezésével vásárolhatnak, és a vételár tizenharmad részét nekik is kötelességük kifizetni. A szigetre érkezők a törvény szerint nem vehetnek 1976 után épült lakóhelyet, valamint új ház építését csak a régi szigetlakók gyermekeinek engedélyezik. A birtokok tehát mind az őslakók kezében vannak, akik általában csak a hosszabb-rövidebb távú bérbeadást szorgalmazzák; így e törvény segítségével könnyen határon kívül tudják tartani az újonnan érkezőket.

Nem csak a betelepülni vágyók, de a tősgyökeres sarkiak sem maradéktalanul elégedettek azzal, hogy földesurak kormányoznak és nekik nincs beleszólásuk a sziget irányításába. Például Jan Guy, aki tanárként 19 évig élt a szigeten, igazságtalannak tartja, hogy a sziget irányítása negyven ember kezében van – közülük általában 27-28-an jelennek meg az üléseken -, akik csak birtokuk és leszármazásuk miatt jutottak be a parlamentbe. A növekvő feszültség miatt Nagy-Britannia-i hivatalnokok most ráparancsoltak Sark uraira: vagy a demokratizálódás útjára lépnek és a sziget mintegy 600 felnőtt lakójának többsége által megválasztott parlament útján kormányozzák a jövőben a területet, vagy elvesztik szuverenitásukat és közigazgatásilag Guernsey-hez csatolják őket.  

Tíz évvel ezelőtt ugyanígy választás elé állították az addig hasonló módon irányított Guernsey és Jersey szigeteket, ezért Beaumont tisztában van azzal, hogy az új, modern rendszer bevezetése előbb-utóbb Sarkon is elkerülhetetlen. Ő hajlandó lemondani öröklött privilégiumairól és elfogadja a haladás szükségességét, de úgy látja, hogy a földesurak nem szívesen adnák fel parlamenti széküket, s hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak a régi rendszer fenntartásáért. Elizabeth Perree sarki földbirtokos – akinek ősei a 16. században érkeztek a szigetre - nem ért egyet az új kormányzati mód bevezetésével, úgy véli, hogy a dolgok kiválóan működnek már 450 éve, és csak a Sarkon letelepedni kívánó kívülállók érdekei diktálnák a változtatásokat. Szerinte a sziget egyedülállóságát éppen egyszerűsége és a máig fennálló részben feudális rendszere adja, éppen ezért lenne kár eltörölni azt.

Tetszik ez a kis börtön :)))

Ekkor lépett a színre Nagy-Britannia talán legbefolyásosabb multimilliárdos testvérpárja, a két Barclay. A Barclay-fivérek - nem a bankárok, hanem a Daily Telegraphot, illetve a Spectator és a Scotsman magazinokat birtokló sajtómágnások - ugyanis komoly vitába keveredtek Sark szeniorjával. Barclay-éké ugyanis a szomszédos Brecque szigete, ami Sark szeniorja szerint amúgy a szigethez tartozik. A kvázi birtokvita (kvázi, hiszen azt a szenior nem vonta kétségbe, hogy a terület tulajdonosai Barclay-ék, csak úgy gondolta, hogy a sziget az ő joghatósága alá tartozik) eredményeként Barclay-ék saccra 1,8 milliárd fontos vagyonukkal a demokráciapárti kampány élére álltak.

Talán ezért is lehetett, hogy a Cheurs Pliaids 2006-os döntése után tartott közvélemény-kutatáson (mivel a szigetnek összesen hatszáz lakója van, gyakorlatilag véleménynyilvánító népszavazáson) 56:44 arányban a teljes egészében választott képviselőtestület hívei győztek.

2006. október 4-én a Cheurs Pliaids elfogadta, hogy a következő testület 28 választott képviselőből álljon, de a döntés végrehajtását 2007. januárjában felfüggesztették, mivel az alkotmányos változást 4/5-ös többséggel kellett volna támogatnia a sziget lakóinak. Új javaslat készült, hogy a testület 16 hűbéresből és 12 választott képviselőből álljon, ezt azonban elutasította a brit koronatanács, amely végül a 28 választott képviselős modellre szavazott. A hűbéresek 2008. április 8-án végül elfogadták a javaslatot, december 10-én pedig meg is tartották Sark történelmének első, teljes mértékben demokratikus képviselőválasztását.

Ha bajban vagy, kiáltsd: Haro!

A választáson 57 jelölt, Sark lakosságának 9,5 százaléka indult. A végeredményt többszöri újraszámlálással tudták csak megállapítani - egy hatszáz lakosú szigeten nyilván csak pár szavazat dönthetett a képviselői helyekről. Nagy meglepetésre a 28 megválasztott képviselőből csak öt demokráciapárti, 23-an a régi hűbéri rendszer hívei.

Az eredmények mély csalódottsággal töltötték el Barclay-ékat, akik nem bizonyultak nemes vesztesnek. Az eredmények ismertetése után bejelentették, hogy minden sarki vállalkozásukat megszüntetik, és a bejelentés napján el is kezdték szállodáik, boltjaik bezárását. Ezzel Sark történetének egyik legsúlyosabb gazdasági válságát robbantották ki, hiszen vállalkozásaik száz helyinek, a lakosság egyhatodának adnak munkát. "Ők kezdték ezt az egész demokrácia dolgot, most meg elégedetlenek, mert nem nyertek" - reagált döntésükre Diana Beaumont, a sziget szeniorjának, John Michael Beaumontnak a felesége.

Barclay-ék valóban viselkedhettek volna úriasabban is. Például kiálthattak volna harót. A sziget egyik ősi jogszabálya ugyanis még a normand nagyhercegség korából való. Ha valaki úgy érzi, jogait sérelem érte, védelmet kérhet. Csak tanúk előtt el kell szavalnia franciául a miatyánkot, majd azt kell kiáltania: Haro, haro haro! Siess a segítségemre, hercegem, ártanak nekem! Ha ezt megtette, minden ellene irányuló tevékenységet szüneteltetni kell addig, amíg a helyi bíróság meg nem hallgatja és ítéli az esetet. Utoljára 1970-ben kiáltott valaki harót, egy falépítés miatt."

forrás : a Wikipedia és http://index.hu/kulfold/haro8495/