A negatív forgatókönyv az, hogy a feszes magyar munkaerőpiac miatt a bérek 15-20 százalékkal nőnek, amiből stabilan 10-15 százalékos infláció lesz – mondta a lapunknak adott interjúban Zsiday Viktor. A Citadella Származtatott Befektetési Alap kezelője szerint ha a kormány nem tud megállapodni az Európai Unióval, akkor a magyar gazdaság nagyon mély recesszióba is süllyedhet. Beszélgettünk a rezsicsökkentés kormányzati kezeléséről és annak gazdasági hatásairól, az inflációról, az árstopokról és hazánk növekedési kilátásairól is. Zsiday abban reménykedik, hogy a magyar kormány felismerte, komoly válság van, és el is kezdte kezelni azt – ezért tartja megnyugtatónak a kormányzati ijedtséget.
Nemrég arról írt a blogjában, hogy amikor a döntéshozók pánikolnak, a piaci szereplők kezdhetnek megnyugodni. A rezsicsökkentés pánikszerű kivezetése után ön nyugodtabb?
Ezt nem én találtam ki, régi tőkepiaci mondás. Az sem magyar jelenség, hanem szinte az összes válság kapcsán megfigyelhető, hogy a döntéshozók, politikusok egy ideig alulbecsülik a válság valószínűségét, aztán a mélységét. 2007-2008 táján, amikor elkezdődött a subprime válság, az amerikai jegybank először azt mondta, hogy csak a subprime-ra (a másodlagos jelzáloghitelekre – a szerk.) vonatkozik, ami a lakáspiac egy kis szelete, aztán hogy az egész lakáspiacra, de onnan nem terjed tovább, végül idővel mindenki rájött, hogy mennyire súlyos a baj. Azért fontos, hogy a gazdaságpolitika irányítói megijedjenek, pánikoljanak, mert akkor hajlandók meglépni azokat az intézkedéseket, amelyekkel stabilizálni lehet a gazdaságot. Ezek pedig fájdalmasak: egy válságban minden lépés, amit meg kell tenni, fáj valakinek. Magyarországon, ahol a politika nagyon erősen rátelepszik a gazdaságra és a gazdasági döntéshozatal szervezeteire is, különösen nehéz meghozni olyan intézkedéseket, amelyek fájnak a lakosságnak vagy a vállalatoknak. Azért megnyugtató nekem, hogy a kormányban megijedtek, és hajlandók hozzányúlni a rezsicsökkentéshez, mert ezek szerint belátták, hogy ez komoly probléma, és valamit kezdeni kell vele. Ez a felismerés látszik a jegybanki intézkedésekből is, mert ilyen magas kamatszintet nagyon régen nem láttunk. Összességében a helyzet megnyugtatóbb, mint három hónappal ezelőtt volt, mert úgy néz ki, hogy felismerték a válságot, és kezelni is fogják.
A sorozatos kamatemelés és a rezsicsökkentés visszavágása elég a nyugalomhoz?
Alapvetően igen, mert ezek nem az első lépések. Bevezették már a különadókat és egy összességében 2000 milliárdos megszorítást, igaz, hogy annak a nagyobbik, kiadáscsökkentő része még nem igazán látszik, a fejezeti zárolásokat meg a beruházások leállítását hisszük, ha látjuk, de a 2000 milliárd jelentős összeg. A rezsicsökkentés kivezetése pedig nyilvánvalóan több száz milliárd forintjába fog kerülni a családoknak, ami súlyos teher, de nemcsak azért fontos, hogy rendbe hozzuk a költségvetést, hanem azért is, mert a folyó fizetési mérleg felborult az energiaárak emelkedése miatt.
A rezsiintézkedésnek – amit érdemes egyszerűen gázáremelésnek hívni, mert az áram másodlagos, és sokkal kevésbé drágul – az is a célja, hogy csökkentsük a fogyasztást, Magyarországnak ugyanis csökkentenie kell azt a devizamennyiséget, amit kifizet a gázért, mert egyszerűen nincs ennyi devizánk.
Meg aztán gáz sincs annyi, mint eddig.
Igen, elviccelve mondhatjuk azt, hogy ez szerencsés egybeesés, tényleg muszáj takarékoskodni.
Szóval meg is vagyunk mentve?
Szerintem nincs most olyan egyensúlytalanság, hogy értelmes beavatkozással ne lehetne stabilizálni a gazdaságot, ha van rá kormányzati akarat. Nem látom úgy, hogy az összeomlás felé haladnánk, ha nem következik be valamilyen tragédia, akkor ezt a válságot a már bejelentett kormányzati és jegybanki intézkedésekkel kezelni lehet. Persze nem tudom, hogy mennyi lesz három hónap múlva a gáz ára.
Milyen válság az, ami ránk köszönt? A kormány egyértelműen a háborúval és a válaszul hozott szankciókkal magyarázza, és azt mondja, hogy ha béke lesz, akkor minden helyreáll. Ehhez képest az infláció már tavaly ősszel meglódult.
Rüdiger Dornbusch leírása a latin-amerikai populista gazdaságpolitikáról jól illik Magyarországra is. Jellemző, hogy egy válság után egy populista erő ragadja meg a hatalmat, és általában valamilyen pozitív gazdasági sokk segít kilábalni a válságból: ez lehet egy nagyon jó termés egy agrárországban, vagy ha olajat találnak. Magyarországon az uniós pénz volt az. Emellett a gazdaságnak van egy ingamozgása: ha a válság miatt túl sokáig elmaradnak a beruházások, azokat meg kell csinálni. Magyarországon ráadásul egy 6-7 éves depresszió után jött a pozitív sokk 2012-2013 táján a nagyobb mennyiségű uniós pénzzel, elindult a fellendülés, aminek hatására nőttek az adóbevételek, a kormány tudott adót csökkenteni, beruházásokat végrehajtani, amitől megint bővült a gazdaság, ettől megnőtt a lakossági bizalom, az emberek elkezdtek többet fogyasztani, így az ország kevésbé tűnt kockázatosnak, tehát csökkentek a kamatok, így a kamatköltségek is, még nagyobb lett a kormány mozgástere, és így tovább. Ilyenkor, fellendülés idején kellene anticiklikus (a gazdaság hullámzását kisimító, a következő válság okozta visszaesést megakadályozó – a szerk.) gazdaságpolitikát folytatni, azaz felkészülni a nehezebb évekre. De ez a legtöbb országban nem megy, nemcsak Latin-Amerikában, hanem általában a fejlődő országokban sem, inkább tolják, ami a csövön kifér. Mi 2017-2018 táján jutottunk el oda, hogy a külső tényezők hatása kezdett elmúlni, lelassult a növekedés, de a kormány igyekezett azt fenntartani, hiszen jött a választás, reálbérnövekedést akart, amihez továbbra is alacsony kamatszintre volt szükség, így lehetett stimulálni a lakossági fogyasztást és a vállalati beruházásokat, az alulértékelt forinttal pedig folyamatosan nyerni az exporton.
A kormánynak és a jegybanknak legkésőbb 2018-tól anticiklikus gazdaságpolitikát kellett volna vezényelni, ami erősebb forinttal, magasabb kamatokkal, kisebb költségvetési hiánnyal járt volna – ez nem utólagos okoskodás, akkoriban is több közgazdász írt erről. Megtévesztő lehetett ugyanakkor, hogy a hazai inflációs mutatókon még nem látszott a gazdaság túlfűtöttsége, mert azokban lényegében nincs benne a lakáspiac, szemben az amerikai inflációs mutatókkal, amelyekben különböző csatornákon, de nagyjából 30 százalékos súllyal benne van. Ha nálunk is amerikai módszerrel számolnák, 6-7 százalékos infláció látszott volna már akkoriban. Így érkeztünk meg a Covid-járványhoz, majd az ukrajnai háborúhoz. A latin-amerikai rendszerekre is jellemző, hogy mindaddig fenntarthatóak, amíg nincs egy negatív sokk, ami rámutat a hiányosságokra, például arra, hogy nem képeztek tartalékokat.
Mi pedig letolt gatyával álltunk a válság beköszöntekor, mert ahogy a híres befektető, Warren Buffett mondja, ha elmegy a dagály, akkor derül csak ki, hogy ki ment fürdőnadrág nélkül a vízbe.
A kormány az év elején jóléti intézkedések sorát hozta, ezermilliárdos értékben: 13. havi nyugdíj, szja-visszatérítés a családosoknak, félévnyi fegyverpénz és így tovább. Tudták már akkor, hogy meztelenül indultak úszni, csak megint jött a választás?
Lehet vitatkozni arról, hogy 2017-ben vagy 2019-ben látszott-e, hogy valamit változtatni kell. Az viszont nem kérdés, hogy 2021 második felében már tökéletesen látszott, hogy teljesen megalapozatlan az eltervezett kormányzati osztogatás, és vissza kell vonni, mint ahogy az is világos volt, hogy már az akkori gázárak mellett sem fenntartható a rezsicsökkentés – sokan írtak erről, én is legalább háromszor. Ugyanígy szigorítani kellett volna a monetáris politikát, hogy ne engedjük el teljesen a forint árfolyamát, mert bár egy ideig a forint leértékelődése nem nagyon emeli meg a tartós fogyasztási cikkek, mondjuk, egy hűtőgép árát, de aztán jön egy pont, amikor ez átbillen, a gyenge forint miatt bajba kerülnek az importőrök, és hirtelen minden egyszázaléknyi forintgyengülés megjelenik az autók vagy a hűtők árában.
A gázár tavaly ősszel már az orosz-ukrán konfliktus miatt kezdett el emelkedni? Hiszen előtte évekig a piaci ár felett volt a magyar „rezsicsökkentett” tarifa.
Igen. Tavaly még sokat vitatkoztunk a kollégákkal a tőzsdei árakat látva, nem értettük, hogy miért nem küldenek elég gázt az oroszok, de utólag egyértelmű, hogy ez szándékos volt, készültek a háborúra, azt akarták, hogy alacsonyan legyenek a készletek, és Európa zsarolható legyen. Ez meglepő módon nem jött össze. Őszintén csodálkozom azon, hogy az EU ilyen tökösen viselkedett, azt gondoltam, hogy a szinte üres tárolók és az egekbe emelkedő árak miatt megijednek nyugaton, és nem ellenkeznek az oroszokkal, de nem így történt. Persze lehet, hogy ebbe néhány kormány belebukik majd.
Már tavaly ősszel emelni kellett volna a lakossági árakat? Ha másért nem, azért, hogy most ne hétszeres emelésre legyen szükség.
A gazdaság logikája alapján emelni kellett volna, de az politikai öngyilkosság lett volna a kormánytól.
Márpedig a Bokros-csomagról élénk emlékei vannak az embereknek, hiszen 27 évvel később is ahhoz mérjük a megszorítások mértékét. Most milyen hatásokra készülhetünk a mindennapi életünkben?
Az látszik, hogy a gázáremelés még jobban megdobja az inflációt, az MNB szerint nagyjából 3 százalékponttal.
Vagyis 15 százalék fölé.
Ez pedig a lakosság túlnyomó részének reálbércsökkenést jelent, még kétszámjegyű béremelés esetén is. Nagyon leegyszerűsítve: ha az eddiginél sokkal több pénzt költök gázra, akkor kevesebb marad másra. Úgyhogy csökkeni fog a szolgáltatások és a tartós fogyasztási cikkek iránti kereslet, miközben a kormány beruházásokat fog vissza. Ezért rossz, hogy ha egy kormányzatnak nincs tartaléka: a lakossági fogyasztáscsökkenést ellensúlyozhatná a beruházásokkal, de nem tudja, mert azokon is spórolni kell. Már sokadszor látjuk azt az elmúlt harminc évben, hogy egyszerre kell mindenkinek behúzni a féket, az államnak, a vállalkozásoknak és a lakosságnak, ezek hatása pedig felerősíti egymást. Hogy milyen mély lesz emiatt a recesszió, azt még nem tudni, de az látszik, hogy a növekedés már most a nulla közelében van, az év második felében a reálbércsökkenés és a megszorítások hatására pedig negatívba is fordulhat.
Ráadásul a szociális válság rétegei is egymásra rakódnak: a benzinárstopot korlátozták, de magánszemélyeknek októberig fenntartják, a kamatstop az év végéig tart, vagyis szinte minden hónapra jut valami fájó intézkedés.
A gazdasági populizmus úgy működik, hogy ha jön valami kényelmetlenség, azt megpróbálják szabályozással leküzdeni: ársapkával, hatósági árral, kamatstoppal és így tovább. De amikor ez tarthatatlan lesz, és ki kell engedni a dugót a palackból, akkor mélyebb válság lesz, mint amilyen egyébként lenne. Az árstopok közül az élelmiszereké jelentéktelen, de az üzemanyagárstop hatása jelentős: a fenntartása a gázimporthoz hasonlóan rontja a folyó fizetési mérleget, a kivezetése pedig megint megdobja majd az inflációt, és csökkenti a fogyasztást. A latin-amerikai országok példája itt is helytálló:
Másfél hónapja hosszabbították meg a benzinárstopot, miközben nehéz elképzelni, hogy a kormány számára ideális helyzet az, hogy a gáz árát átlagos fogyasztás fölött az egekbe emelik, az üzemanyagot viszont még hónapokig olcsón adják lakosságnak. Ez azt jelenti, hogy még június közepén sem látták, mekkora a baj, vagy tudták, csak a választásokhoz ennyire közel nem merték elengedni az üzemanyagárakat?
A folyamatokból látszott, hogy az ársapkát meg kellett volna szüntetni. De azt látom, ad hoc döntések követik egymást, mert túl sok mindent kellene kezelni: egyszerre van külpolitikai és gazdasági válság. Nagy logikát tehát nem kell keresni a döntések mögött. A benzin hatósági ára ráadásul könnyebben is fenntartható, mivel ennek költségét a Mol fizeti. A cég profitja az utóbbi időben jelentősen megnőtt annak köszönhetően, hogy az orosz olajnak sokkal alacsonyabb az ára, mint az Északi-tengeren kitermelt brenté. A Mol ezt az árat jelenleg könnyedén ki tudja fizetni, de a fő probléma az, hogy az árstop miatt nem csökken a fogyasztás, így nem javul a folyó fizetési mérleg, ami nyomást gyakorol a forintra, valamint hiány alakul ki üzemanyagokból. Egyébként a politikai tankönyvekben is az áll: ha már meg kell szorítani, a választásokhoz legközelebbi időszakban érdemes, hogy a ciklus első szakaszában túl legyenek a nehezén.
Közmondásos bölcsességekről már beszéltünk, ezek egyike az is, hogy a magas inflációnak a magas árak vetnek majd véget. Tartósan tíz százalék feletti inflációt húsz éve nem láttunk idehaza. Meddig tarthat ez, és hogyan ér véget?
Az MNB-ben, ahogyan a piacon is, elég jó szakemberek foglalkoznak inflációs előrejelzéssel. Ám ha megnézünk egy hat hónappal ezelőtti inflációs prognózist, az köszönőviszonyban sincs azzal, ami most történik. Ez nem azért van, mert az ezeket készítő emberek ostobák, hanem azért, mert a gazdaság működése egy ponton túl már nem kalkulálható. Vannak törvényszerűségek, de amikor a gazdasági rendszerek változnak, például bemegyünk egy alacsony inflációjú, túlfűtött gazdaságból egy kétszámjegyű inflációs környezetbe, teljesen más szabályok érvényesek. És ezeket a szabályokat éppen úgy nem ismeri a jegybank, ahogy a piaci elemző sem. A legnagyobb kérdés, hogy mennyire alakul ki a bér-ár spirál.
Időlegesen nagyon is visszaeshet az infláció mértéke, akár pár százalékra, ha a kosárban lévő importtermékek ára nagyon visszaesik, ám stabilan nem nagyon látom, mitől tudna 5-6 százalék alá menni az infláció még egy-két év múlva sem. Ráadásul ez a pozitív forgatókönyvem. A negatív az, hogy a feszes magyar munkaerőpiac miatt a bérek 15-20 százalékkal nőnek, amiből stabilan lesz 10-15 százalékos infláció.
Tehát a piac legjobb reménye jelenleg, hogy az emberek rosszabbul élnek majd?
A piac legjobb reménye az, hogy nem lesz nagyobb bérnövekedési hullám a vállalati szektorban. Szóval igen.
Mert a piac szerint csak ez az útja annak, hogy stabilizálódik a gazdaság?
Igen. Az ugyanis a baj, hogy nem csupán a bérnövekedés és az importált termékek ára fűti az inflációt, hanem az is, hogy éveken át leértékelték a forintot. Ez bement a lakossági pszichébe is: mindenki tudja, hogy minden évben leértékelődik a forint. Ezt már a kilencvenes években megszoktuk: az év elején tizenöt százalékos ár- meg tízszázalékos béremelés van, vagy éppen fordítva. Ezek automatizmusként ki tudnak alakulni, ám éppen ezt kellene megtörni. Ez sajnos csak szenvedéssel megy.
A növekedési kilátásainkról talán még pesszimistábban írt. Azt mondta: korlátozottak a lehetőségeink, mert a munkaerőpiacunk kifeszített. Már csak a magas hozzáadott értékű munkaerővel tudnánk növekedni, ám ennek nem látja a forrását.
Hogy miként lehet hosszútávon magas növekedésű gazdaságot csinálni, arról nyilván vita van közgazdaságtudományban, amely társadalomtudomány, nem olyan, mint a fizika. Bárki mondhat tehát bármit: én is. Az a probléma, ami az emlegetett latin-amerikai országokban is jelentkezni szokott, hogy a kormányzatok ciklikus pumpálást végeznek. Adnak sok olcsó hitelt, építenek házakat, stadionokat és így tovább, ám nem fektetnek be abba, ami hosszú távon meghatározza a növekedést: ez pedig szinte kizárólagosan a humán tőke és az infrastruktúra, ideértve az intézményrendszert is. A fejlesztendő humán tőke legfontosabb része az oktatás, a másik része az egészségügy. Nem fogok meglepőt mondani: ezekkel nálunk nem foglalkoztak. Ennek híján viszont nem tartom valószínűnek, hogy a magyar gazdasági növekedési potenciál nagyobb lenne, mint az elmúlt tíz évben. Az elmúlt évtizedben pedig a munkaerő produktivitása évente csupán körülbelül egy százalékkal nőtt, a hazai gazdasági növekedés nagy része abból származott, hogy egy csomó ember bejött a munkaerőpiacra, ami egyébként nagyon jó, hiszen fontos társadalmi cél, hogy mindenki dolgozzon. Csakhogy amikor már nem tudunk új munkaerőt bevonni, márpedig nem tudunk, hiszen nincs több, akkor innentől ez az egyszázalékos növekedés van benne a gazdaságban. És ez azért nagyon karcsú.
Vajon miért nem? Sokba kerül?
A politikusok alapvetően nagyon rövid távú célokat tűznek ki. Egy oktatási beruházás tíz-tizenöt év alatt térül meg. Négy év a maximum, amire a politikus lő, de gyakran inkább hat hónapra, ha a népszerűséget fönn kell tartani. Az óriási rendszerek megbolygatása politikailag nagyon veszélyes, bele lehet bukni, miközben a nyereség maximum tíz-húsz év múlva jelentkezik. Ezt melyik politikus vállalja be? Csak valami idealista kezdene ilyesmibe, ám ők nehezen jutnak a hatalom közelébe.
Munkaerő nincs több, a kormány külföldről sem szeretne behozni, a humán erőforrásba viszont nem fektetett. Akkor Magyarországnak most nincs B terve?
Úgy látom, hosszabb távon nincs.
És az A terv? A jelenlegi modell futhat még egy darabig?
Abban az esetben, ha az Európai Unió pénzügyi támogatása fennmarad, akkor ebből évi egy-két százalékos növekedést ki tudunk hozni a következő tíz év átlagában, ezzel el lehet lavírozni. Kicsit nőnek a bérek, kicsit nő a gazdaság, nincs tragédia. Ám Ausztriához felzárkózás ebből egészen biztosan nincs.
Tehát a kormányzati reményekkel szemben 2030-ra nem érjük utol őket?
Ebben száz százalékig biztos vagyok. Bárcsak ne ezt gondolnám.
Mit gondol, belátható időn belül lesz EU-s pénz?
Uniós politikusként nehéz elképzelni azt, mit tudok kérni Orbán Viktortól, amiről elhiszem, hogy megteszi, és két hónap múlva nem csinálja vissza, miközben választói nyomás van rajtam, hogy regulázzam meg ezt a mind autokratikusabb rendszert. Személy szerint én azt látom számukra elegendő garanciának, így megoldásnak, ha az Európai Ügyészséget beengedik Magyarországra. Aztán lehet, hogy végül sokkal puhábbak lesznek ennél az uniós politikusok.
Ehhez képest a miniszterelnök – sok egyéb mellett – már arról beszélt a múlt hétvégén Tusnádfürdőn, hogy rövid távon nettó befizetők leszünk az unióban. Ami nagyon gyorsan előállhat, ha mi nem kapunk pénzt Brüsszelből, miközben teljesítjük a kötelességeinket, ám ő alighanem inkább arra gondolt, hogy olyan ütemben növekszünk, miközben esetleg a Nyugat-Balkán egy részével is bővül a közösség, hogy többet teszünk be, mint amennyit kiveszünk. Ez lázálom?
Bárki mondhat bármit, én is álmodozhatom, de ezt egyáltalán nem tartom reálisnak. Már azt is lehetetlennek látom, hogy a közeljövőben bárkit felvegyen az EU, miután Lengyelországgal meg Magyarországgal sem bír. Pedig mind hazánknak, mind a kelet-európai térségnek sikertörténet az uniós csatlakozás: ezek az országok folyamatosan konvergálnak az európai átlag felé. A legsikeresebbek, mint Csehország vagy Észtország, már gyakorlatilag beérkeztek. Látványos, ahogy közelednek ezek az országok az uniós átlag felé, de hogy mi ebből hamarosan befizetők legyünk, az nekem sehogyan sem jön ki.
A GDP-rangsorban megelőztük Portugáliát, Görögországot, kizárt, hogy legyen folytatás?
Most már olyanok jönnének, mint Olaszország, Spanyolország. Oda nagyon nehéz eljutni, pláne mert, mint mondtam, nem látom a lehetséges növekedés forrását. Magyarország legnagyobb versenyelőnye, hogy alulértékelten tartjuk a devizát, nagyon olcsó a munkaerőnk.
És ha nincs EU-s megállapodás, még az ön által említett egy-két százalékos növekedés sem lesz?
Nemcsak az a baj, hogy akkor nincs növekedés, hanem az is, hogy abból nagyon komoly válság tud kialakulni. A piacokon is van önerősítő folyamat: ha azt látják, hogy Magyarországnak nincs finanszírozása, akkor gyengül a forint, kamatot kell emelni, ami miatt megnő az államadósság költsége, szóval nagyon mély recesszióba lehet jutni, ha nincs uniós megállapodás. Nagyon nagy baj tudna kialakulni.
A megállapodás elsősorban az ideérkező eurók miatt vagy azért fontos, mert a magyar gazdaságba vetett hitet erősíti?
Meggyőződésem, hogy az egész gazdaság, a tőkepiac is hitalapon működik. Huszonöt éve foglalkozom tőkepiacokkal. Azt látom, hogy a tőkeáramlásokat valójában egy sztoriba vetett hit határozza meg. Egy ilyen történet lehet igaz, lehet valóságalapja, de az is lehet, hogy nem igaz, mégis működik. És igen, ezért nagyon fontos az EU-s megállapodás, mert ha az nincs, elveszik a hit Magyarországgal kapcsolatban, akkor pedig a forint, a kamatpiac, az egész szét tud esni. A hit fontos, hogy ezt az országot a megfelelő hozamszint mellett finanszírozza a külföld és a lakosság. Az összes fejlődő országban akkor tudnak a legnagyobb problémák jelentkezni, ha beindul egy lakossági tőkemenekítés. Márpedig ez is hit kérdése, bizalmi ügy. És például a bankrendszerbe vetett bizalom hiánya is önerősítő: ha elkezdik kivenni a pénzt, összeomlik a bankrendszer. Ráadásul fizikailag is szükségünk van a devizára, mivel az MNB-nek elég kicsi a devizatartaléka. A beruházások is kellenének, hogy a növekedést megtámasszák.
A korábbi időszaknál messze több lakossági megtakarítás van államkötvényekben: emiatt most sokkal nagyobb veszélyt jelentene a magyar gazdaságra a lakossági bizalom elpárolgása?
Nagyobbat, hiszen tízezer milliárd forint környékéről beszélgetünk. Ez óriási pénz. Ráadásul egy része szinte folyószámlaszerű rendszerben van, így különösen gyorsan el tud tűnni a lakossági finanszírozás, egy része akár már azzal, ha nem újítják meg a lejáró kötvényeket. Tehát a lakosság szerepe megnőtt, ami alapvetően pozitívum: az elmúlt évek nagy sikertörténeteinek egyike. Sokan támadják a lakossági állampapírokat azzal, hogy drága finanszírozási forma, ám én abban egyetértek a kormányzattal, hogy jobb a lakosságra támaszkodni, mint a külföldi befektetőkre, akik gyorsabban fordítanak hátat. Arról nem szólva, hogy ha a lakosság ilyen kamatjövedelemhez jut, annak egy részét biztosan elkölti, jelentkezik áfában vagy más módon a bevételek között. Ezen túl megerősíti a polgárságot, vagyonosabb réteget alakít, azaz társadalompolitikai célokat is szolgál. Ez tehát nagy sikertörténet, de ezt is veszélybe sodorhatjuk, ha nincs megállapodás. Lehet, hogy akkor először a külföldiek pánikolnak, de a magyarok is követhetik őket.
Ez érzékeny egyensúlynak látszik: szívesebben veszünk tízszázalékos kamat felett államkötvényt, mint kétszázalékos hozamnál, ám eljöhet az a pont, hogy már veszélyesnek látszik a konstrukció, mert annyira mászik fel a kamatszint.
Ez így van, és ez megint hit kérdése.
Ön most miben hisz?
Hú. Miben is hiszek?
Gazdasági értelemben kérdezzük, nem szeretnénk a spiritualitás felé terelni a beszélgetést. De mégis csak egy olyan szobában ülünk, ahol egy bika szobra látható, nem egy medvéé.
Van medvés szobánk is. Az az igazság, hogy már nagyon sok piacon kereskedtem, gyakorlatilag mindennel a japán államkötvényektől a kukoricán át a részvényekig. Mindenhol láttam olyan történeteket, amelyekről nem hittem el, hogy bekövetkezhetnek. Már minden rendszerről el tudom képzelni, hogy megborul, szkeptikus lettem. Nehezen hiszek bármiben is, reménykedni viszont tudok.
