Jim Dyson/Redferns via Getty Images
A Depeche Mode frontembereként még ma is fáradhatatlan energiával pörgeti a mikrofonállványt, pedig a zenekar sikereinek csúcsán többször is közel volt hozzá, hogy fiatalon klasszikus rocksztárhalált haljon. Gahan sorsa ikonsors, ám szerencsére túlélőtörténet is. Születésnapja alkalmából álljon itt az egykor Macskának becézett énekes kilenc életéből elveszett néhány élet története.
Kétszeres apavesztés, művészeti útkeresésbe csatornázott eredendő érzékenység, hirtelen jött és túl nagyra, elképzelhetetlenül, elbírhatatlanul nagyra nőtt siker – hogy Dave Gahannek, a Depeche Mode ma hatvanéves frontemberének az életét csaknem a sok éven át tartó, viharos önpusztítás vette el, azon egyetlen pszichológus sem lepődne meg egy cseppet sem. Azon viszont már jóval többen lepődtek meg – köztük maguk a Depeche Mode tagjai is – hogy Gahan végül nem halt bele a heroinnal folytatott haláltáncába.
Dave Gahan viharos gyerekkor után, édesapjának hazudott nevelőapja vezetéknevével lett a Depeche Mode világhíres, karizmatikus frontemberévé, amire aligha számított bárki abban a dögunalmas essexi iparvárosban, ahol a kisfiú nevelkedett. Basildon nevét ugyanakkor ma már zenerajongók milliói ismerik betéve, innen indult el ugyanis a Composition of Soundból épp Gahan által átnevezett Depeche Mode 1980-ban. A zenekar érdekes kettős szerepet tölt be Gahan életében: az ekkorra a törvénnyel rendszeresen összetűzésbe került fiatalembert a zenekarosdi mentette meg a pitiáner bajkeverővé válástól és az ezzel járó lecsúszástól – ám a zenekar volt az is, amibe csaknem belehalt.
A Depeche Mode szinte nyílegyenes útja a sikerhez korán jött, alig öt évvel az indulás után a zenekar már elérte a világhírt, a következő évben pedig sikerük csak még nagyobbra duzzadt, és az ezzel járó figyelem, pénz, lehetőségek és kényszerek minden képzeletet felülmúltak. Mindezt egyetlen tag sem viselt könnyedén, de egyértelműen a frontember vette ki a legnagyobb részt a világsztárság őrületéből.
Gahan a Violator című Depeche Mode album világkörüli turnéja után indult el lefelé a lejtőn, több tényező összejátszásának eredményeképp. Egyrészt ekkorra már csúcsra járt a zenekar említett világsikere, ami fél éven át tartó, nyolcvannyolc koncertből álló, négy kontinenst érintő turnét jelentett – csak érzékeltetésképpen, ez azt jelenti, hogy a zenekar nagyjából kétnaponta fellépett, minimum másik városban, de nem ritkán másik országban vagy földrészen, mint az előző fellépésen. Ha ez a nyomás, és az ezzel járó rock&roll életmód nem lett volna elég, Gahan beleszeretett Amerikába, és amikor felesége, Joanne Fox nem volt hajlandó, hogy a vidéki Angliát Amerikára cserélje,
Gahan úgy döntött, hogy elhagyja családját, és áthelyezi székhelyét az Egyesült Államokba, Los Angelesbe. Nem sokkal később összeházasodott a Depeche Mode sajtófőnökével, Teresa Conroy-jal.
Gahan tehát világhíres, milliomos popsztárként a csendes Anglia helyett, ahol addigi életét töltötte, a nyüzsgő Los Angelesben találta magát, ahol óriási zenei szcéna és éjszakai élet tombolt – és még valami: az ekkoriban járványként terjedő heroinizmus. Az énekes ugyan közelről látta néhány zenésztársánál a kábítószer pusztítását, ám nem sokkal később ő maga is szerhasználó lett.
A Songs of Faith and Devotion című album munkálatai során Gahan már függő volt, a zenekar többi tagja az album hamburgi felvételei során jött rá, mi történik. Ám ekkor még hiába próbálták figyelmeztetni, hogy mennyire veszélyes játékot űz: mivel még nemrég szokott rá a szerre, még elhitte, hogy kontrollálni tudja a szer használatát, és a lemez énekfelvételeinek sikere is arról győzték meg, hogy a drogos szenvedés jót tesz a művészetének.
Ebben a szemléletben érkezett meg Dave Gahan és a Depeche Mode a következő, még a World Violation Tournál is hosszabb és extrémebb Devotional, majd az annak folytatásaként, alig két hónapos szünet után induló Exotic turnéra. Amely csaknem kicsinálta mind a zenekart, mind Gahant.
Az utolsó szám alatt történt. Szó szerint semmit sem hallottam, lementem a színpadról. Valami történt – nem kaptam levegőt, a többiek pedig mondták, hogy ráadást kellene adnunk. Martin és Alan visszament (…), mialatt engem hordágyon toltak, hogy kórházba vigyenek, hallottam a számot a háttérben!
– emlékezett vissza Dave az 1993 októberében történt esetre, amikor a Depeche Mode New Orleans-i koncertjén a színpadon kapott szívinfarktust. Orvosa azt tanácsolta, a turné további részében ülve énekeljen, ezt azonban nem akarta megtenni a közönséggel, így lemondtak egy (!) koncertet, az összes többin pedig folytatta az addigi pörgést ugyanúgy, időzített bombaként.
Amilyen állapotban addigra volt Gahan, az is csoda volt, hogy túlélte a dolgot: a frontember ekkorra már feje búbjáig volt a legkeményebb drogos rocksztár sztereotípiában. A Depeche Mode mint zenekar sem volt túl jó állapotban, a tagok közül nem csak Gahannek voltak komoly egészségügyi és függőségi problémái – alkoholizmus, rohamok, vesekő, depresszió, idegösszeroppanás –, és az együttesen belüli kapcsolat sem volt a helyzet magaslatán. A zenészek nem álltak szóba egymással, gyakorlatilag csak a színpadon találkoztak, hogy szórakoztassák ekkorra minden korábbinál nagyobbra nőtt közönségüket, majd ki-ki ment a saját öltözőjébe.
Külön limuzinok, külön öntözők – Dave Gahané egy büdös, gyertyafényes odú, ahonnan a show után visszaszállítják tehetetlen testét a szállodába
– írta akkoriban a Q magazin egy riportja. Nem sokkal később a zenekaron belüli ellentétek odáig fokozódtak, hogy a zenekar zenei hangzását leginkább meghatározó Alan Wilder kilépett a Depeche Mode-ból. A korabeli fejtegetések szerint döntéséhez annak is komoly köze volt, hogy Gahan állapota miatt nem hitte volna, hogy a zenekar tovább működik majd – Wilder ezt ugyan cáfolta, de annyiban egyetértett a gondolattal, hogy a Depeche Mode folytatása „azon múlik, hogy Dave össze tudja-e szedni magát”.
Erre a kérdésre akkoriban kevesen adtak volna bizakodó választ. Dave Gahan továbbra is a grunge-lázban és heroinfüggésben tocsogó Los Angelesben élt, főleg a szintén brit Primal Scream zenekar tagjaival lógott, akikkel a drogok iránti közös lelkesedésük fűzte őket össze – és ugyanez volt a helyzet feleségével is, aki eddigre épp olyan súlyos heroinista volt, mint Gahan. Az énekes heroinfüggősége eddigre a folyamatos paranoiáig fokozódott, mindenhova fegyverrel járt, csonttá fogyott, és eljutott odáig, hogy egyetlen kiutat látott a narkó fogságából: ha belehal.
Ekkor kezdtem azzal a gondolattal foglalkozni, hogy megcsinálom a nagy balhét – speedballal [heroin és kokain keveréke] irány a mennybe! Vége! Eltűnök! Nem akartam önmagam lenni. Ki akartam szállni a testemből. A bőröm viszketett, és gyűlöltem magam azért, amit magammal és a körülöttem lévőkkel tettem
– mesélte erről.
A speedball ekkor még ugyan váratott magára, ám a heroinista ámokfutás végjátéka elkezdődött. Gahan elment elvonóra egyszer, aztán még egyszer, de újra és újra visszaesett. 1995 augusztusában a Sunset Marquis Hotel egyik szobájában az énekes belőtte magát, beborozott, majd felvágta az ereit, miközben édesanyjával csevegett telefonon. Kórházban ébredt, a pszichiátriai osztályon, bezárva, a sajtó pedig öngyilkossági kísérletétől volt hangos világszerte. Gahan segélykiáltásnak, figyelemhajhászásnak nevezte tettét, majd újra visszatért a heroinhoz. Mindeközben, ugye, a Depeche Mode sem tudta motiválni arra, hogy változtasson, a zenekar ugyanis szüneten volt, és eleve nem igazán volt egyértelmű, mi lesz az együttessel Wilder távozása után. Csaknem egy év telt el Gahan öngyilkossági kísérlete óta, amikor ugyanabban a hotelszobában tényleg megtette, amiről korábban beszélt: speedballt szúrt be magának.
„Intravénásan drogoztam, de már két éve annak sem volt hatása, így ezúttal a heroint kokainnal kevertem, és annyit szúrtam be magamnak, hogy a fecskendőbe több nem is fért volna. (…) Hosszú történet, de a lényeg, hogy szívrohamot kaptam” – mesélt erről később Gahan. Merthogy az énekes túlélte ezt is – pedig, mint fogalmazott, két percig teljes szívleállása volt. „Gyakorlatilag halott voltam” – mondta. Dave ugyanakkor hiába fogadkozott kamerák előtt, hogy nem akarja úgy végezni, mint Kurt Cobain, a kórház és a fogda után, ahová drogbirtoklás miatt került, visszatért a jól bevált hotelbe, és folytatta a szokásos dolgait.
Végül egy klasszikus, filmekből ismert grandiózus intervenció kellett ahhoz, hogy Gahan kimozduljon a holtpontról. Alig egy héttel a túladagolás után Jonathan Kessler, a Depeche Mode menedzsere egy találkozóra hívta, mondván, a rendőrségi ügyről van szó – ám Gahant a helyszínen egy kábítószerfüggő hírességekkel dolgozó specialista várta, és az ultimátum: ott a helyszínen azonnal elvonóra viszik. Dave alkudozott kicsit, de végül belement a dologba. „Hazamentem, elkészítettem az utolsó adagomat, megtartottam az utolsó bulimat, majd bevonultam az elvonóra.”
Jo Hale/Getty Images David Gahan a Depeche Mode 2006 április koncertjén a Wembley Arénában.
Ekkor 1996. június 6-át írtak, Gahan az Exodus Recoverybe, ugyanabba a bentlakásos intézménybe került, ahol kicsivel több mint két évvel ezelőtt Kurt Cobain is elkezdte elvonókúráját – ám míg Cobain története az ismert tragikus végkifejlettel zárult, Gahan a ritka kivételek egyike lett, akik ténylegesen képesek voltak hosszú távon is leszokni. Mellékszál, de érdekességképpen álljon itt, hogy Gahant „szabadulása” után újabb híresség váltotta az Exodusban, Robert Downey Jr., aki, mint azóta tudjuk, ha nem is akkor nyomban, de végül szintén sikeresen meggyógyult.
Gahant az elvonó után még várta a bírósági ügy, ám azzal a feltétellel, hogy végigcsinálja a rehabilitációt, végül felmentették. Ami pedig még fontosabb: a leszokása valóban sikerült, és lassan visszatért a Depeche Mode ekkor már jó egy éve készülő albumának munkálataihoz. Az Ultra végül 1997 áprilisában jelent meg, zeneileg és emberileg is fontos változások mementójaként: ez volt az első Alan Wilder nélküli lemez, és az első, amelyen Dave Gahan már gyógyultként vett részt – az egyetlen még kábítószer hatása alatt felvett Sister of Night című dal kivételével.
És nemcsak Dave, hanem az egész zenekar is visszatalállt az útra. Az Ultra után jött még egy Depeche Mode album, az Exciter, az után azonban Dave végre tető alá hozta, amire évtizedek óta vágyott, jelesül, hogy dalszerzőként is kiteljesedjen: 2003-ban megjelent az első, Paper Monsters című szólólemeze, 2007-ben pedig egy második, Hourglass címmel. Ugyan a két lemez egyike sem volt képes meg sem közelíteni a Depeche Mode sikereit, de jelezte, hogy Gahan végre rendben van.
És eddigre tényleg rendben is volt: 1997-ben otthagyta Los Angelest, az eddigre valamiféle mitológiai gonoszként tekintett várost, és New Yorkba költözött, többek között, hogy új szerelmével, Jennifer Skliasszel legyen, akit mélységesen hidegen hagyott Gahan világsztársága, és aki mellett egy, a normalitáshoz lényegesen közelebbi életet élhetett. Skliasnek volt egy kisfia, akinek Gahan lassan igazi apja lett, valamelyest bepótolva azt, amit saját elsőszülöttjéért nem tett meg, azóta pedig a párnak egy közös gyereke is született, egy kislány.
Dave Gahan 2017-ben, a Depeche Mode koncertjén Seattle-ben.
Azért a domesztikált idill nem óvta meg Gahant minden bajtól, és a benne élő macska újabb életet veszített 2009-ben, amikor egy rosszindulatú tumort találtak a húgyhólyagján. Hogy az önpusztító hajlama mennyire alábbhagyott, azt szépen illusztrálja a tény, hogy
A 2009-es évet ezzel együtt további kisebb egészségügyi bajok tarkították, ám ezektől eltekintve ma már Dave Gahan a poklot megjárt és tiszta útra lépett rocksztár szobraként rendszeresen fut, jógázik, edz, és úgy általában megtesz mindent azért, hogy még ma is hihető és hiteles legyen az az erotikus jelenlét, amit a Depeche Mode koncerteken Gahan már huszonéves kora óta szinte változatlan karizmával elővezet önmaga fogdosásával, mikrofonállvány-piruettel, és a többivel. Mert ahogy Gahan, úgy szerencsére a Depeche Mode is fényesen túlélte a haláltáncot.
https://24.hu/kultura/2022/05/09/dave-gahan-depeche-mode-60-hatvan-eves-heroin-tuladagolas-elvonokura/
