He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

december 2022
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31

„Uraim, mit akarnak tőlem?”

2020.11.06. 07:50 guma

Roman Polanski: Tiszt és kém Roman Polanski: Tiszt és kém Fotó: Cirko Film
Roman Polański filmrendezővel beszélget Adam Michnik és Jarosław Kurski

A már a magyarországi mozikban is futó Tiszt és kém című filmjének lengyelországi bemutatásakor készített interjút a 87 éves művésszel a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, Adam Michnik és főszerkesztő-helyettese, Jarosław Kurski. A hosszú idő után sajtó elé álló filmrendezővel nemcsak legújabb filmjéről beszélgettek, hanem tételesen végigvették mindazt – botrányokat, vádakat, pereket, híreket és híreszteléseket, börtönt és menekülést –, ami az elmúlt 50 esztendő alatt elválaszthatatlanul hozzátapadt a nevéhez. A súlyos kordokumentumként is értelmezhető, felkavaró és terjedelmes anyagot minimális rövidítésekkel közöljük magyarul.

Roman Polański: Miért beszélgetek én egyáltalán veletek?

Jarosław Kurski: Hát ez az. Miért?

RP: Bizonyára a Tiszt és kém okán.

Adam Michnik: Megnéztük. Az első jelenet, Dreyfus lefokozása fantasztikus. Mintha megnyúznák, máglyán égetnék. Aztán csak jobb lesz…

RP: Rendben, a film miatt is. A családom kedvéért ülök le beszélgetni veletek. Ők sokat szenvednek.

JK: Akkor kezdjük Samantha Geimer ügyével. Megbocsátott önnek, és felszólalt azért is, hogy szüntessék meg azt a büntetőeljárást, amely formálisan még mindig folyik ön ellen az Egyesült Államokban.

RP: Megbűnhődtünk már ezért az ügyért. Én, ő és az anyja – mert a sajtó őt is vádolta, azzal, hogy kifestette a lányát, és elém vezette. Sokszor bocsánatot kértem, kifejeztem a megbánásomat. Egyezséget kötöttünk. Többször bíróság elé álltam. Börtönben ültem. Úgy tűnik, az én cselekedeteim számára nincs el­évülés.

  

Samantha Geimer

Polański 1977-ben találkozott Samantha Geimerrel (lánykori nevén Gailey), akit a lány anyja küldött hozzá, arra számítva, hogy Polański befuttatja. Polański akkor a Vogue Hommes magazin számára készített fotósorozatot alulöltözött tinédzserekről. Egy napra rá Polańskit letartóztatták a Beverly Wilshire szállodában. Többek közt kábítószer segítségével elkövetett nemi erőszakkal vádolták meg. A felek között létrejött megállapodás után egyetlen vádpont maradt érvényben: kiskorú megrontása. Laurence J. Ritterband bíró 90 napos pszichiátriai megfigyelésre kötelezte Polańskit a Chino börtönben – ebben merült volna ki a büntetés. Robert Gunson ügyész felhívta a bíróság figyelmét arra, hogy ezt az intézkedést nem lehet büntetésként alkalmazni, ám a bíró kitartott a döntése mellett. Ezt a tényt Gunson 2009-ben egy hivatalos vallomásában is megerősítette. Amikor Polańskit 42 nap után kiengedték a börtönből, a bíró a sajtó nyomására felrúgta ezt a megállapodást, és tanúk jelenlétében megfogadta, hogy „évtizedekre sittre vágja” Polańskit az ún. határozatlan idejű ítélet (undeterminate sentence) alkalmazásával – ez a büntetés pár évvel később alkotmányellenesnek találtatott az Egyesült Államokban. Ritterband bíró machinációit Marina Zenovich filmje (Roman Polański: Ki vele! – a szerk.) tárta fel.

Polański 1978. február elsején Los Angelesből Londonba menekült, onnan pedig Párizsba. Így patthelyzetet alakított ki: az amerikai igazságszolgáltatás azt mondta, az ügyet nem zárjuk le, amíg vissza nem tér az Egyesült Államokba, ő pedig azt feleli erre, nem megyek vissza, mert letartóztattok.

Még 2006-ban az ügy új bírája, Larry Fidler leszögezte, hogy semmi nem változott, s azt is hozzátette, hogy a pert, ha lesz, a tévének is közvetítenie kéne. 2009 májusában a Los Angeles-i bíróság elutasította Polański beadványát, amely az eljárás megszüntetését kérte. 1993-ban Polański 500 ezer dolláros kártérítést fizetett Geimernek.

Geimer – aki ma 55 éves nagymama, Hawaii lakos – 2017 júniusában így beszélt Scott Gordon tanácsa előtt a Los Angeles-i bíróságon: „Kérem a tisztelt bíróságot, hogy az irántam és a családom iránt való könyörületességből zárja le végre ezt az ügyet. Emberi lények vagyunk, nem pedig győzelmek és vereségek. Letartóztatták. Tudom, hogy már másnap megbánta, amit tett. Mindez számomra korántsem volt olyan traumatikus, mint azt mindenki hinni szeretné. Szexuálisan aktív tinédzser voltam, és bár félelmetes volt a dolog, de nem volt különleges. Úgy vélem, ennél sokkal rosszabb dolgok is történnek emberekkel.” Geimer azt is vitatta, hogy Polański pedofil lenne. „Végül is majdnem 14 éves voltam, és nem 10.” (Variety, 2017. június 9.)

A svájci hatóságok 2010-ben elutasították az amerikai kiadatási kérelmet, öt évvel később ugyanezt tette egy krakkói bíróság. Mindkét ország szervei azt kérték az Egyesült Államoktól, hogy bocsássák a rendelkezésükre Gunson ügyész említett vallomását, ám ezt a kérést elutasították. A lengyel ítéletet az ügyészség elfogadta, majd Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter fellebbezést nyújtott be ellene. A Legfelső Bíróság végül helyben hagyta a kiadatást megtagadó ítéletet.

 

JK: Mégis, az elmúlt 10 évben hat másik nő állította azt, hogy ön zaklatta, sőt, megerőszakolta őket.

RP: Furcsa, hogy önnek ez nem áll össze. Minden légből kapott vád annak a következménye, ami Samantha Geimerrel történt Los Angelesben. Attól az esettől fogva szabad préda lettem. Fair game – így mondják angolul. 43 éve vadásznak rám.

JK: Nem azt állítjuk, hogy ön bűnös vagy nem bűnös. Ez a nyomozók és a bírák dolga. Nekünk, újságíróknak az a kötelességünk, hogy kérdezzünk és meghallgassuk a válaszokat.

RP: Mindenki arra biztat, hogy válaszoljak ezekre a vádakra. De megtanultam, hogy ennek semmi jelentősége nincs, mivel a szavaimat úgyis újabb vádakká fogják fordítani. Ha megszólalok – rossz. Ha hallgatok – rossz. Minél jobban cáfolok, annál kevésbé hisznek nekem az emberek, és annál inkább bűnös vagyok. Ezért megtanultam hallgatni. Ez az interjú ebben az értelemben kivételes. Senki, még a családom sem érti, miért nem válaszolok a vádakra. Azért, mert abszurdak. Itt van például ez a Marianne Barnard, aki azt meséli, hogy 45 évvel ezelőtt, amikor 10 éves volt, az anyja eladta nekem, hogy finanszírozni tudja a doktori tanulmányait a Pepperdine egyetemen.

  

Marianne Barnard

Azzal vádolja Polańskit, hogy 1975-ben, amikor 10 éves volt, molesztálta őt. „Először bikiniben fotózott, aztán azt mondta, hogy vegyem le a bikinifelsőt, amivel nem volt semmi bajom, hisz csak 10 éves voltam, és gyakran szaladgáltam bikini nélkül. De aztán azt akarta, hogy vegyem le a bikinialsómat is. Nagyon kellemetlenül kezdtem magamat érezni. Aztán észrevettem, hogy az anyám nincs ott. Aztán Polański molesztált.” (The Sun, 2017. október)

  

Épp autóban ültem, amikor először hallottam erről, és megörültem: ez már annyira abszurd, hogy fordulópont lesz a vádak áradatában, hogy ezt már senki nem fogja elhinni. És mégis elhitte mindenki! Tessék, az anyja most is tanít azon az egyetemen, és senki rá se bagózik erre a szörnyeteg anyára, aki a gyerekét eladta egy ferde hajlamú férfinak! Amikor megértettem, hogy az ügy tovább bonyolódik, ügy­védi segítséget kértem, aki magánnyomozót fogadott. És kiderült (a magánnyomozó vallomását mutatja), hogy az anya mostani férje azt vallotta, hogy ez „a lánya bosszúja”, a bátyja pedig elmondta, hogy „apát is megvádolta azzal, hogy megerőszakolta”. Kiderült, hogy ez a nő kétszer állt kórházi pszichiátriai kezelés alatt, és a bátyja arról is beszélt, hogy a húga „tweetel, tweetel és tweetel, míg végül maga is elhiszi, amit tweetelt”. Ez mind köztudott, mégis továbbra is mindenki komolyan veszi őt.

 

A magánnyomozó jelentése szerint Marianne bátyja azt állítja, hogy a húga kétszer volt kórházban, egyszer fejsérüléssel, másodszor pedig – saját állítása szerint – poszttraumatikus stressz szindrómával.

  

JK: Miután interjút adott erről a The Sun című bulvárlapnak, 13 ezren írták alá a petícióját, hogy zárják ki önt az Amerikai Filmakadémiáról.

RP: Ezek a nyilvános vallomások akkor kezdődtek el, amikor Svájcban letartóztattak, és három hónapon át egy közönséges börtönben ültem, mielőtt házi őrizetbe kerültem volna. Ezeknek a vádaknak a nagy része név nélküli, gyakran azt sem tudom, miről van szó.

JK: Három évvel ezelőtt a Robin álnevű nő azt vallotta, hogy 1973-ban, amikor ő 16 éves volt, ön szexuálisan megtámadta.

 

„Tanúsítom, hogy 1973-ban kiskorúként, 16 éves koromban Roman Polański szexuálisan kihasznált. Egy nappal az után, hogy ez megtörtént, elmondtam egy barátomnak, hogy mit tett velem Polański. Az ok, hogy erről ezzel az egyetlen kivétellel senkinek nem számoltam be, az volt, hogy nem akartam, hogy az apám olyasmit tegyen, ami miatt egész életére börtönbe kerül. (…) Nemrégiben láttam a tudósítást arról, hogy Samantha Geimer Polański védelmében lépett fel, és ez feldühített. Most azért szólalok meg, hogy Samantha és a világ megtudja, hogy nem ő Polański egyetlen kiskorú áldozata. Én nem vagyok túl ezen, és meggyőződésem, hogy Polańskit felelősségre kell vonni a Samantha Geimerrel szemben elkövetett bűncselekményért. Elmenekült az országból. Évek múltak el, ő most híres, de ez nem menti fel a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmények alól.”

Részlet Robin M. nyilatkozatából, amelyet Gloria Allreed ügyvéd weboldalán tett közzé 2017. augusztus 15-én.

 

Egyetlen nőt sem támadtam meg, kérem, higgyék el. Épp ellenkezőleg, néha nekem kellett védekeznem, és ezt nem viccből mondom, mert ez egyáltalán nem vicces. Elmesélem Charlotte Lewis esetét, mert ez jó példa.

  

Charlotte Lewis

Charlotte Lewis színésznő 2010-ben azzal vádolta Polańskit, hogy 1982-ben, egy hónappal a 16. születésnapja után megerőszakolta őt.

„Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarok vele lefeküdni, gyalázatosan viselkedett. Ideges lettem, elsírtam magam, ő meg adott valamit, hogy megnyugodjak. Bevettem. Nem tudom, miért vettem be. Soha azelőtt nem szedtem semmit. Aztán… egyszerűen… már rajtam volt, és…” (L’Obs)

Amikor 2009-ben az amerikaiak a Samantha Geimer-ügyben kérték a kiadatásomat Svájctól, világbotrány lett. Lewis, aki szerepelt a Kalózok című filmemben, a letartóztatásomon felbátorodott, és megvádolt azzal, hogy negyed századdal azelőtt megerőszakoltam. Csakhogy megfeledkezett arról, hogy tíz-egynéhány évvel az állítólagos erőszak után, 1999. augusztus 8-án adott hosszú interjút a The News of the Worldnek, amelyben ezeket mondta. (Fénymásolatokat mutat, aláhúzott részletekkel.) „Én valószínűleg jobban megkívántam őt, mint ő engem.” Vagy: „elbűvölt, és a szeretője akartam lenni.” Ebben az interjúban elmondta azt is, „nem is tudja már, hogy hány férfival feküdt le 14 éves korában, és hogy pénzért csinálta”.

 

Charlotte Lewis a The News of the World című bulvárlapnak arról beszélt, hogy 14 éves korában kihasználta egy nála 8 évvel idősebb nő, akit a barátnőjének tartott. Pénzért idősebb férfiaknak árusította ki a kamasz lányt. „Nem tudom, hány férfi fizetett azért, hogy lefeküdjön velem” – mondta ebben a kontextusban Lewis. A cikk szerzője, Stewart White prostituáltnak nevezi. A színésznő tagadja, hogy valaha is pénzért szexelt volna, és azt állítja, hogy az interjú megjelenése után kérdőre vonta White-ot, aki elismerte, hogy semmi ilyesmit nem mondott neki.

 

Két évvel a Kalózok után sok interjút adott francia újságoknak. A FranceSoirnak ezt mondta: „mindent Roman Polańskinak köszönhetek, Istennek és az édesanyámnak, aki világra hozott”, a Paris Match-nak pedig ezt: „életem legszebb időszaka volt az a Tunéziában, a Seychelle-szigeteken és Máltán eltöltött kilenc hónap. Én voltam az egyetlen nő a stábban. Nagyon kellemes helyzet.” És azt is, hogy köztünk nagy, érdek nélküli barátság szövődött. „Tudom, hogy bármikor, amikor szükségem lesz Romanra, ő ott lesz.” (Az idézett 1985-ös Paris Match-interjúban a színésznő elmondja, „függetlenül attól, hogy ki mit állít, Romannal csak baráti szálak kötöttek össze”.)

Miért mondom ezt el ilyen részletesen? Amikor elkezdett erőszakról beszélni, megkerestem ezeket az interjúkat, és elküldtem az újságoknak, amelyek közzétették a vádjait. De ezek senkit nem érdekeltek! Senkit! És kétlem, hogy benneteket érdekelni fognak. Ti sem közlitek őket. Azt mondjátok, hogy túl hosszú, vagy valami ilyesmit.

JK: Ezt mivel magyarázza?

RP: Talán ha ön lenne szíves megmagyarázni! Ön az újságíró. Azért beszélek erről, mert nemrég kiderült, egy bizonyos Matan Uziel létrehozta az imetpolanski.com című oldalt, és 20 ezer dollárt ajánlott fel minden jelentkezőnek, aki azt mondja, hogy megerőszakoltam. Ezen az oldalon a filmjeim bojkottjára is felszólítanak. Üzletet csinált ebből ez az ember, és főként ő szállítja a névtelen vádakat. Legutóbb Charlotte Lewis készített számára egy videót, amelyben ismét megvádol. Most azt is hozzáteszi, hogy vertem a forgatáson.

JK: Ezen nincs mit csodálkozni. A negyven évvel ezelőtti viselkedési normák a filmforgatáson és azon kívül, és a maiak – két külön világ.

RP: Ez olyan nyilvánvaló, mintha azt mondaná, hogy a Hammurapi-féle törvények különböznek a ma érvényes büntető törvénykönyvtől. Bár úgy tűnik, mintha a mai ügyészi gyakorlat Lengyelországban az ókori Babilont célozta volna meg.

JK: És a łódźi filmakadémia hallgatói, akik aláírást gyűjtenek azért, hogy ön ne látogathasson el az intézménybe?

RP: Velük mi van?

JK: Egyetlen enyhítő körülményt sem találnak. Az egyik kolléganőm a szerkesztőségből azt mondta, hogy nem akar interjút olvasni a Gazetában egy pedofillal.

RP: Kimondták rám az ítéletet. A tények már nem számítanak, azt hiszik, hogy igazuk van. És a hit nem hajlik meg az érvek előtt. Az emberi jogokat védik, tőlem pedig megtagadják őket. Lehet, hogy én nem vagyok ember a számukra. Pedig még a középkorban is, amikor a boszorkányokat megégették, megadták nekik az utolsó szó jogát.

JK: Az egyik belgiumi barátom lánya ügyvéd, emberi jogi aktivista. Érzékeny a gyengébbek sorsára, díjazás nélkül védi őket. Brüsszelben részt vett az ön filmje elleni bojkottban. Azt mondja, hogy nem tudja a művet elválasztani az embertől. Nem tagadhatjuk el tőle a szándékai nemességét.

RP: A pokol jó szándékkal van kikövezve. Az összes példa, amit előhoz, valamiféle ellendemokrácia, ahol az igazságnak már nincs jelentősége. Posztigazság. Ma az érzelmeket igazságnak tekintik, a tények pedig, legyenek bár tudományosak vagy történelmiek, nem léteznek. Egyetlen tweettel tönkre lehet tenni bárki életét. Fél életemen át úgy éreztem, hogy épp lincselnek, de ilyen hisztériáig még sosem fokozódott.

JK: Mit jelent az, hogy a családjára való tekintettel állt rá erre a beszélgetésre?

RP: A gyerekeim és a feleségem folyamatosan a sajtó nyomása és támadása alatt állnak. Fenyegetik, mocskolják őket – természetesen az én ügyem miatt. Nem értem – de lehet, hogy ön meg tudja magyarázni mindazon szónoklatok után, amit itt öntől végighallgattam… Ha a gyerekeim családot alapítanak, az ő házastársuk meg az ő gyerekeik is megkapják majd ezeket a szidalmakat? (Hosszú csend.)

JK: Dariusz Mazur krakkói bíró elutasította az ön kiadatási kérelmét. Kétszáz oldalon indokolja, hogy Lengyelországnak miért nem szabad átadni önt az Egyesült Államoknak.

RP: Akkor már letöltöttem a büntetésemet, többet is, mint amennyit az amerikai bíróság rám mért. Kaliforniában, a chinói börtönben ültem 42 napot, Svájcban ugyancsak börtönben 70-et, a házi őrizet 221 nap. Ez összesen 333 nap szabadságvesztés. A krakkói bíróság, majd a Legfelső Bíróság kimondta, hogy a kiadásom az Egyesült Államoknak nem megengedhető, mivel „továbbra is sérülhetnek a méltányos eljárás elvei”. Mi több, ha kiadnának az amerikai félnek, az azt jelentené, hogy a bíróság „jóváhagyja Roman Polański további, minden alapot nélkülöző és önkényes fogva tartását az Egyesült Államok területén”. Kit érdekel ez? Senkit. Még a lengyel sajtó sem idézi. Ön elolvasta az ítélet indoklását? Tessék, odaadom.

JK: Az egyik interjújában azt mondta, hogy a Los Angeles-i bíróság tudatában van annak, hogy mennyi hibát követett el az ön ügyében, és emiatt nem tud ebből a spirálból kilépni. Amikor Dreyfusról csinált filmet, saját magára gondolt? Négy pere volt, és csak a legutolsó hozta el a felmentését.

RP: Abszurd dolog Dreyfust csinálni belőlem. Dreyfus nem csapdába esett, hanem bírói hiba áldozata lett. De az olyan intézmények, mint a 19. és 20. század fordulóján a hadsereg Franciaországban, soha nem ismerik be, ha hibáznak. Egyébként ezzel maguk, a sajtó is így van. Hiszen tudja, hogy megy ez: még ha a sarokba szorított újság le is közli a helyreigazítást, odaírja mellé, hogy ez csak egy hiba. Aztán a sértett fél ügyvédet fogad, a per eltart évekig, az újság veszít. Aztán az újság megírja, hogy az ítélet igazságtalan volt. Átéltem ezt a Vanity Fairrel. Nem tudom, érdemes-e ebbe most belemenni…

Adam Michnik: Érdemes. Mondd el!

RP: Sharonról volt szó.

Sharon Tate

A Vámpírok bálja amerikai forgatásán, 1967-ben Polański megismerte az akkor 24 éves amerikai Sharon Tate-et; ő volt a film női főszereplője. Egy évvel később Londonban összeházasodtak. 1969 februárjától Beverly Hillsben béreltek villát, a Cielo Drive 10050 cím alatt.

1969 elején Tate állapotos lett, az év nyarán Polański megint Londonban járt.

Az augusztus 8-dikáról 9-dikére virradó éjjelen három személy tört be a villába: az ún. Család, azaz a Charles Manson vezette banda tagjai, és meggyilkoltak öt személyt: a nyolcadik hónapos terhes Tate-et, Polański barátját, Wojciech Frytkowskit, az ő barátnőjét, Abigail Fostert, Jay Sebring stylistot, Tate korábbi barátját, valamint Steven Parentet, aki a vendégházban lakó biztonsági őrhöz érkezett látogatóba. Tate-et 16 késszúrással ölték meg.

  

A Vanity Fair az egyik számában egy New York-i vendéglőről, a művészvilág gyülekezőhelyéről írt. Valaki azt mesélte, hogy az egyik nap bemegyek oda, és minden elcsendesedik, ugyanis nem sokkal a feleségem meggyilkolása után történt mindez, és én útban a Los Angeles-i temetésre megálltam New Yorkban, és épp ebbe a kocsmába tértem be. Volt ott egy szép nő, aki mellé állítólag leültem, a térdére tettem a kezem és azt mondtam neki, hogy új Sharon Tate-et faragok belőled. Tudja, ezt már nem hagyhattam annyiban. Egy ilyen tragédia után, az állapotos feleségem, a barátaim elvesztése után tettem ezt állítólag. Végigcsináltam az egész procedúrát, helyreigazítási kérelem, elutasítás, per, ítélet. A Vanity Fair természetesen vesztett, minekutána a főszerkesztő egy vezércikkben a brit bíróságot bírálta. Az európai bírósághoz fordultak, ott is vesztettek. De ez szélmalomharc. (Szünet. Halkan megszólal.) Uraim, mit akarnak tőlem?

JK: Most a volt modell és színésznő Valentine Monnier vádolja önt erőszakkal. Franciaországban, az ön második hazájában. Kétszer is írt Brigitte Macronnak, az elnök feleségének. A Le Parisienben azt állítja, hogy mindez az ön házában, a svájci Gstaadban történt, 1975-ben, amikor ő 18 éves volt. „Kivételesen brutális volt. Síelés után megütött, és addig vert, amíg feladtam az ellenállást, aztán megerőszakolt.”

RP: Ez teljes nonszensz. A Le Parisien heteken át készült erre a támadásra. A filmbemutatóra vártak. Kétség sem fér hozzá, hogy felvilágosították, kinek kell írnia, és hogyan lehet a legnagyobb felhajtást kihozni ebből. Három tanúja volt a látogatásának. Az asszisztensem, Hercules Belville és a barátom, Gérard Brach be tudták volna bizonyítani az ártatlanságom, de ők már halottak. Él viszont Gérard felesége, Elizabeth, akiről a Le Parisien azt állítja, hogy nem sikerült megtalálnia. Könnyű ma vádolni, tudván azt, hogy már nincs olyan jogi eljárás, amely tisztára moshatna engem. 

 

Valentine Monnier

2019. november 13-án Valentine Monnier francia színésznő nemi erőszakkal vádolta meg Polańskit. „Szinte nem is ismertem” – mondja Monnier. Polański már a sífelvonóban megkérdezte: „akarsz dugni?” Monnier állítólag nemmel válaszolt, és a beszélgetés befejeződött. Monnier azt állítja, hogy miután visszatértek Polański gstaadi házába, a szobájába ment, hogy átöltözzön. Polański felhívta magához. „Az élet ekkor még nem tanított meg az óvatosságra” – emlékszik vissza Monnier. „Felment – meséli –, Polański pedig meztelenül rávetette magát, letépte a ruhát róla, és megpróbált valamilyen tablettákat lenyomni a torkán.”

JK: Az eredmény mégis az, hogy a Francia Filmművészek Társasága, amelynek 200 francia producer, dramaturg és rendező tagja van, az alapszabály módosításáról és az ön kizárásáról hoz döntést. Ezt helyezte kilátásba Pierre Jolivet, az elnök.

RP: Jolivet egy rakás levelet kapott a társaság tagjaitól, ezekről én is értesültem. Éles szavakkal vonják kérdőre azért, mert túllépte a jogköreit, és mindezt egy személyben, bárki megkérdezése nélkül műveli.

JK: Monnier biztosan nem fog perelni, mert az ügy 44 év után elévült. De a hagyományos és a közösségi médiában folytatódik.

RP: Ez hajsza, kelepce. Ezért sem adok interjúkat. Hogyan lehet azt bebizonyítani, hogy valaki nem tett valamit fél évszázaddal ezelőtt? Ma könnyű csatlakozni az ellenem folyó támadásokhoz, a #MeToo után ez nem kerül szinte semmibe. De mindig is így volt a történelemben. A józanok és igazságosak langyosan reagálnak. A kisebbség – pokolian. Már Machiavelli is írt erről.

JK: Bár ön nem afféle celeb, ez nem védi attól, hogy a magánéletébe avatkozzanak.

RP: És önnek van erre valami orvossága?

AM: Roman, hogyan magyarázod mindazt, ami veled történt az életben?

RP: Ha hívő lennék, még meg tudnám valahogy magyarázni, de ha elvetem a metafizikát, nem találok egyetlen józan, racionális választ sem.

Akkor kezdődött, amikor Manson szektája meggyilkolta Sharont, Wojteket és két másik barátomat. Ez oly mértékben elképzelhetetlen volt, hogy néhány hónapon át, amíg meg nem találták az elkövetőket, a sajtó az áldozatokra és énrám vetette magát. Az áldozatokat vádolta a saját halálukért! Hogy ez a kábítószerek miatt történt, az orgiák, a fekete misék, a mágia meg a házunkban uralkodó „hollywoodi szubkultúra” miatt. Nem sokkal azelőtt fejeztem be a Rosemary gyermekét, és azt sugallták, hogy én inspiráltam a gyilkosságokat. Sőt, hogy arra az egy éjszakára Londonból Los Angelesbe repültem, és részt vettem bennük, aztán ripsz-ropsz visszatértem. Egyszerűen megkövültem ekkor, és így maradtam a mai napig.

JK: Mi kezdődött ekkor pontosan?

RP: A birkózásom a sajtóval. Azt gondoltam, hogy ha megtalálják az elkövetőket, a sajtó elszégyelli magát. Naiv voltam. A sajtó soha nem szégyenkezik. Sőt, könnyebb volt ennek a tragédiának az egyetlen életben maradt áldozatát szörnyetegnek mutatni: „amilyen életet éltetek, olyan halál mérettetett rátok!” És ettől fogva csak szaporodnak a velem szembeni vádak. A Geimer-ügy, amely évekkel később kezdődött, csak újabb muníciót adott ehhez. Minden új filmmel és minden új váddal csak növekszik ez a lavina, amely fél évszázada kezdett görögni. (Csönd.)

AM: És nem a megszállással kezdődött véletlenül?

RP: Valójában azzal, hogy a szüleim hazamentek Párizsból.

JK: 1937-et írunk. Az édesapja úgy határoz, hogy a család a franciaországi antiszemitizmus elől Lengyelországba költözik. Érdekes gondolat. Aztán a gettó, a bujkálás.

RP: Arra a házra, ahol rejtőzködtem, a németek 1945-ben két bombát dobtak. Több bomba nem is esett Krakkóra. (Nevet.) Ma is megvannak a nyomai. (Feltűri az ingujját, hegeket mutat a bal alkarján.) Azt gondolja, hogy tudatosan keresem ezt? Mert én folyton a gonoszon töprengek, ami végigkísérte az életemet.

Tudja, szenvedélyes biciklista voltam. Lehettem vagy 16 éves, és akkoriban iszonyú nehéz volt géphez jutni. A fickó, akit megismertem, 20 éves volt, és alkalmi vételt kínált. Nagy nehezen összeszedtem a pénzt. Esett az eső, bicikli nélkül jött, azt mondta, hogy a volt német bunkerben hagyta a parkban. Egy újságpapírba tekert valami volt a kezében. Elöl mentem, és hirtelen ütést éreztem, mintha áram csapott volna meg. A földre kerültem. Hol a lóvé? Nincs nálam, mondom. Ötször ütött meg az újságpapírba csomagolt kővel. Öt sebhelyem van. (A fejét mutatja: itt, itt, itt, itt és itt.) Letépte az órám, elvette a pénzt és otthagyott a sárban. Tovább nem mesélem…

AM: De, meséld csak!

RP: Felakasztották, mert már három gyilkosság volt a számláján. Dziubának hívták. Miért mesélem ezt el nektek? Véletlen volt, vagy én kerestem? Nagy a valószínűsége annak, hogy én provokáltam ki. Ateista vagyok, és tudom, hogy mindent a valószínűség irányít, az egész kvantumfizika ezen alapszik. Lehet, hogy ennek a valószínűségnek vagyok az áldozata?

AM: Másfelől viszont a szerencse gyermeke vagy.

RP: Wunderkind. (Nevet.)

JK: A művészetében is ez az erőszak kísért. A Két férfi szekrénnyel című, 1958-as rövidfilmjében két jó ember…

RP: …akik senkinek nem ártottak…

JK: …csak mennek azzal a szekrénnyel, és brutálisan megverik őket. A Kínai negyed. Mindenütt erőszak.

RP: De mindezek a példák az erőszak kritikája. Ez nagyon fontos. Erről van szó.

AM: Bátor dolog hozzányúlni ahhoz, amihez még közel menni is félelmetes. Így értelmezem ezt a te Dreyfusodat is. Senki francia nem csinált róla filmet, mert a te érzékenységed kellett hozzá. Ha maga az ügy örökre megváltoztatta Franciaországot, lehet reménykedni abban, hogy ez a film is meg fogja.

RP: Kicsit naiv vagy, Adam, ha azt gondolod, hogy ekkora ereje van a filmnek.

AM: Néha van neki, néha nincs. Egyszer elmesélted nekem, milyen fontos volt számodra Andrzej Wajda A mi nemzedékünk című filmje.

RP: Az a film megváltoztatta az életemet. Mindent neki köszönhetek. Az érettségi után színésznek akartam tanulni, de minthogy nem voltam munkás-paraszt származású, Krakkóban nem vettek fel a főiskolára. Ez tragédia volt, a hadsereg már fente rám a fogát… Próbálkoztam Varsóban, ott sem kellettem. Még az esztrád szakra sem… Már a szökést terveztem Lengyelországból, amikor csoda történt. Wajda, aki az Ezred fiából ismert, adott egy szerepet A mi nemzedékünkben. Amikor elmondtam az apámnak, csak annyit felelt, hogy „hazudik, mint mindig”. Így kezdődött.

AM: Na látod. Ez a film nekem mindig szocialista realista borzadály maradt. De szemernyi kétségem sincs, hogy a Hamu és gyémánt vagy A márványember megváltoztatták Lengyelországot. Hiszek abban, hogy bizonyos helyzetekben egy kép, egy könyv, egy film nagy változásokat tud elérni. Éreztél-e akkoriban valamiféle antiszemitizmust?

RP: Ugyan már. Nagyon istenfélő katolikus családnál bujkáltam. Nem is tekintettem magam zsidónak. Tudtam, hogy zsidó származású vagyok, de hittem Krisztusban, a Szentháromságban. Egészen addig, amíg egy pap ki nem gyógyított belőle.

AM: Hogyan?

RP: A háború után már nem a szüleimmel laktam. A mamám meghalt Auschwitzban, az apám újranősült. Itt-ott laktam, például Sermak néninél. Egy szép napon meglátogatta egy pap, azért, hogy bejelentse neki: rájött, hogy én zsidó vagyok. Rájönni pedig úgy jött rá, hogy a bérmálás szentségére kellett volna felkészítenie. A tükör elé rángatott és azt mondta: „Nézd meg az orrod, nézd meg a szád, a pofád! Nem lengyel vagy, hanem zsidó!” De hát a háborút azért éltem túl, mert jó, árja küllemem van! Grzesiak atya azonban szentül meg volt győződve arról, hogy az ő átható tekintete mindenkinek a lelke mélyére lát. És így ki is gyógyított a vallásból. De azért van, amire emlékszem, például a nyolcadik parancsolatra.

AM: Miért kezdett érdekelni Dreyfus?

RP: Tizennégy éves koromban láttam az Émile Zola élete című, 1937-es amerikai filmet Paul Munival a címszerepben. Nagyon hollywoodi film, mindent stúdióban forgattak. Nem tett rám nagy benyomást. Ma azt gondolom, hogy unalmas, bár Oscart kapott. De a Dreyfus lefokozását bemutató jelenet megrázott, nem hagyott nyugodni. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy érdemes lenne filmet csinálni róla. Az elmúlt pár évben nyugtalanító mértékben erősödik az antiszemitizmus Franciaországban, úgyhogy azt gondoltam, hogy eljött a pillanat. Még akkor is, ha nehéz pénzt szerezni egy ekkora produkcióra, és az volt hét évvel ezelőtt is. De A zongorista után arra jutottam, hogy lapos témákról filmet csinálni időpocsékolás. Elkezdtem forrásokat keresni, könyveket olvasni. Voltak köztük lenyűgözők is, unalmasak is. De valahogy nem akart eljönni a pillanat, hogy azt mondjam a munkatársaimnak: megvan, és rajta, kezdhetjük!

A Szellemíró után Robert Harrisszel, a forgatókönyvíróval akartam továbbdolgozni. Az is olyan film volt, amire érdemes volt két évet szánni az életemből. Új, értékes témát kerestünk, én Dreyfust javasoltam, és Robert elismerte, hogy ez remek ötlet. Munkához láttunk – de a számtalan eseményből, szálból, szereplőből valahogy semmi nem akart kikerekedni. Aztán megértettük, hogy mi volt a hiba: az, hogy a narráció alapja Dreyfus nézőpontja volt. A legérdekesebb intrikák és figurák Párizsban voltak. Dreyfus, bár ártatlan volt, se nem szimpatikus, se nem karizmatikus, ráadásul a film számára kulcsfontosságú események idején az Ördögszigeten volt, ahol nem történt semmi. Este láncra verték, reggel levették róla a láncot. Úgy döntöttünk, hogy egy másik nézőpontból mondjuk el a sztorit, és Robert Georges Picquart-t javasolta. Zseniális ötlet volt.

JK: Picquart művelt, olvasott értelmiségi. Stréber, antiszemita és hazafi, aki a karrierjét a hadseregnek köszönheti. De másképp értelmezi a hadsereg becsületét, mint a feljebbvalói – az eljárások iránti hűségként. Azt akarja, hogy Dreyfus bűnös legyen, de ha nem az, akkor nem tud hallgatni. Picquart megváltozik, Dreyfusban csak a sérelem van.

RP: Pont ezt akartam elmondani. A Tiszt és kém munkálatai elhúzódtak, és nekem élnem kellett valamiből. Azt javasoltam Robertnek, hogy írjon könyvet Dreyfusról, amíg én egy másik filmmel foglalkozok. Megcsináltam a Vénusz bundábant, ő pedig megírta a Tiszt és kémet. Aztán újra felvettük a munkát, ami könnyebb lett, hiszen elkészült a könyv. Robert remek dokumentációt készített, és a forgatókönyvet gyorsan megírtuk. Az első vázlat 2012 októberében készült el.

Robert könyve sok országban bestseller lett, de Franciaországban valahogy nem jött be. A producereim ezért amellett kardoskodtak, hogy a nemzetközi piacra tekintettel angolul csináljuk a filmet. Ezt nem akartam. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek a tábornokok angolul szólaljanak meg. A film nagyon hiteles, és ez Harris hatalmas érdeme. Az események, a figurák, a kellékek, és egy rakás párbeszéd is valósághű – ezeket a bírósági jegyzőkönyvekből vettük.

JK: A bojkott nem lett általános?

RP: Nem azt akartam, hogy az emberek bizalmi szavazásként menjenek megnézni a filmet, hanem azért, hogy jól érezzék magukat.

AM: Azt mondtad, hogy nem akarsz többé lapos témákról filmet csinálni. Melyik volt ilyen?

RP: Hát például a legutóbbi.

AM: Ne marháskodj, és A halál és a lányka?

RP: Te még gyerek voltál, amikor A halál és a lánykát csináltam. A legutóbbi az Igaz történet alapján volt.

AM: Az sem volt üres. Az ember sorsa, természete…

RP: Igyekszem valamiféle filozófiai értékeket vinni a filmjeimbe. Például az Iszonyatba. Hogy pénzt kapjunk a producertől, a leglaposabb horrort írtuk meg, és csak később, a forgatás közben tettünk hozzá valamiféle pszichológiai és társadalmi értékeket. Vagyonos ember lennék, ha elfogadtam volna bizonyos ajánlatokat, de vannak határok. Számomra a Rosemary gyermeke volt az, mélyebbre nem zuhannék.

JK: Szépen vagyunk… Lenne egy kérdésem a franciák lelkiismeretéről. Az elszámolás Vichyvel csak nagyon későn történt meg, Chirac alatt, és egy amerikai történész, Robert Owen Paxton indította el. Ön bizonyára nem érzi magát franciának. A franciák miért nem csináltak filmet Vichyről?

AM: Mert minden nemzetnek van egy fájós foga. Jobb nem piszkálni. Azért nincs erős film Pétainről, Vichyről, mert túlságosan is fáj.

RP: Ezek a kérdések nem nekem szólnak. Je suis un métèque. Jöttment vagyok. De a francia hadsereg iszonyú sokat segített nekünk, az objektumaikban forgattunk, a katonai iskolában, a lovassági iskolában, szakértői segítséget nyújtottak. Kellemesen meglepett, hogy milyen készségesek.

JK: De hát ez nem Dreyfus korának hadserege. Akkoriban általános hadkötelezettség volt, és a hadsereg ugyanolyan fontos intézménye volt a közösségi életnek, mint az egyház. A nemzetállam fundamentuma…

AM: …és a monarchia iránti nosztalgiáé…

JK: Ma a hadsereg modern, szakosodott, professzionális. Inkább az a furcsa, hogy ez önt meglepi.

RP: Nem feltétlenül. Éppenséggel azonosulhatnának is azzal a hagyománnyal. De a mai perspektívából az akkori főtisztek viselkedése szégyenteljes. Ez vezette őket rövid úton az I. világháborúba, és persze az iszonyú áron, egy egész nemzedék elvesztésével kiharcolt győzelemhez. De szeretnék arra is emlékeztetni, hogy Dreyfust végül is felmentették. Ez mégiscsak dicsőséget hoz ennek az országnak.

JK: Georges Clemenceau pedig miniszterelnök lett.

AM: És Zolát a Panthéonban temették el.

RP: Picquart mellett Zola a másik kulcsfigura. Ha ő nincs, Dreyfus az Ördögszigeten pusztult volna el. Zola a Vádolom…! végén azt írja, hogy tudatában van annak, milyen büntetés érheti ezért. A J’Accuse…! után nemcsak Zolát bélyegezték meg, hanem az összes dreyfusard-t. Amikor Dreyfust az újratárgyalásra vitték az Ördögszigetről, az újságcímek azt harsogták: „Az áruló útban van Rennes felé”. Egyes újságok védték őt, mások támadták.

AM: Ez az ügy megmutatta, hogy az író és az értelmiségi kötelessége a megszólalás. Még az olyan nagy művész, mint Marcel Proust is beleszőtte Az eltűnt idő nyomában egyik kötetének a szívébe a Dreyfus-ügyet. Anatole France A pingvinek szigetében ír róla. Ez az ügy alakította ki az értelmiségi kötelességvállallás modelljét. Lehet, hogy Victor Hugo korábban volt, de a Dreyfus-ügy nélkül nem lett volna Camus sem.

RP: Nem lett volna.

AM: A filmet úgy néztem, mintha Lengyelországról szólna. Először is a polarizáció. Franciaországban, akárcsak nálunk, ez a családon belül is zajlott. Másodszor: az idegengyűlölet reneszánsza. Amihez hozzá kell tenni, hogy ez Lengyelországban semmi valóságoshoz nem kapcsolódik. És Dreyfus sem fenyegetés senkire. Mintapolgár, jó katona, a francia hadseregben akar szolgálni, és egyszer csak áldozati bárányt csinálnak belőle, hogy más ügyeket elintézzenek. Itt nincsenek muszlimok, de a kormánypárt kampánya miatt hirtelen kiderült, hogy a társadalom többsége retteg tőlük. És ha a talajt előkészítik, nagyon könnyű újra előhívni ezeket a félelmeket. Szívélyes, kedves emberek hirtelen vérszomjas csőcselékké változnak, akik fel akarják kötni Dreyfust. Remélem, hogy a lengyelek számára ez a film edukáció lesz, tükör, amelyben felfedezik a saját arcukat.

RP: Már ha elmennek a moziba. Amit én nagyon szeretnék, mert ez fontos film. Mint A zongorista.

JK: Én azt hiszem, hogy az emberek egy részét azon az alapon tölti el elégedettséggel a film, hogy ha van is Lengyelországban antiszemitizmus, csak meg kell nézni, mekkora volt Franciaországban!

RP: De hát igaz, hogy gigantikus volt! Nagyobb, mint Lengyelországban.

AM: Lengyelországban azért nem volt annyira mérgező, mert akkoriban nem létezett lengyel állam. Amikor pedig újra létezett, meg is gyilkolták Narutowicz elnököt – a zsidó képét vetítve rá.

RP: Franciaország, akárcsak más országok, mindig is megosztott volt. Van egy Családi ebéd című korabeli karikatúra: az első kép a harmonikus, békés együttlétet ábrázolja a terített asztalnál a Dreyfusról szóló beszélgetés előtt. A második a felfordulást és verekedést. De hát mit prédikálok én magának, ön és az öccse a legjobb példa a lengyel, családi megosztottságra. (Jarosław Kurski testvére, Jacek Kurski a Kaczyński-rendszer propagandaeszközévé változtatott lengyel köztévé elnöke, korábban a Kaczyński-párt parlamenti képviselője – a szerk.) Azt gondolja, a franciák más szerzet?

AM: Tudod, mikor volt a kommunistáknak nagy támogatottságuk Lengyelországban?

RP: Volt nekik támogatottságuk?

AM: ’68 márciusában. Két hónapra rá a mokotówi dutyiban átvisznek a kihallgatószobába. Egy nálam nem sokkal idősebb kihallgatótiszt – én 21 éves voltam – cigarettával kínál. „Pan Adam, ha most szabadon engedjük, kivándorol Izraelbe?” „De miért Izraelbe?” – kérdem. „Mert most minden zsidó emigrálhat Izraelbe.” Engem a guta kerülget, végül is a családomat Hitler irtotta ki. „Nézze, uram – felelek neki –, rögtön az után már indulok is Izraelbe, hogy ön távozott Moszkva irányába.” Visszavittek a börtönbe. Ez számomra döntő pillanat volt. Azt mondtam magamnak: nekem nem Moczar fogja megmondani, hogy ki vagyok. (Mieczysław Moczar keményvonalas lengyel kommunista politikus, 1968-ban, a zsidóellenes propaganda- és hatósági kampány idején ő volt a belügyminiszter – a szerk.) És ma sem érzem magam kellemesen Lengyelországban. Feléledtek a régi démonok. Kaczyński legnagyobb bűne az, hogy ezeket beengedte a főáramba. Ezeket az Újszövetségből ismerős érzelmeket könnyű felszítani. Ugyanazok az emberek, akik szerdán hozsannáztak, pénteken már azt kiabálták: feszítsd meg!

RP: A 19. és 20. század fordulóján őrületesen erős volt a franciaországi antiszemitizmus. A sajtó antiszemita nyelvezeten írt, egész társadalmi csoportok voltak megfertőzve. Az utca egyöntetűen a hadsereg és az egyház oldalán állt. A bíróság előtti jelenetek, ahol Picquart-t szidalmazzák és Boisdeffre tábornokot éltetik, tényeken alapulnak. Ma pedig, amikor a könyvégetés-jelenetet forgattuk, nem messze egy zsidó étteremre valaki rápingálta, hogy Jude. A parkoló autókra és Simone Veil portréjára horogkeresztet rajzoltak – pontosan akkor, amikor ezeket a jeleneteket vettük fel. Ez ugyanaz a csürhe, amelyik száz évvel ezelőtt a bíróság előtt üvöltött. Ez egy körforgás. Néha jobb, néha rosszabb, de lényegében nem változik semmi. Ahogy Brecht írta az Arturo Ui végén: „Ám túl korai, hogy örüljetek – / Még termékeny az öl, honnan kijött.” (Hajnal Gábor fordítása – a szerk.)

JK: Azért csinál ilyen filmeket, hogy tudatosítsa az emberekben: a történelem tragikus, az ember veszélyes, és a holokauszt megismétlődhet?

RP: Nem gondolkodok ezen. De lehet, hogy csak nem akarok ezen gondolkodni.

A korai évek

 

Raymond Liebling néven született Párizsban, 1933. augusztus 18-án. Szülei Párizsban ismerkedtek meg, ahová az apja, Marian (Mojżesz) Liebling (1903–1983) a 20-as évek végén vándorolt ki, hogy híres festő legyen.

Édesanyja, Bella Katz (1900–1943) apai ágon oroszországi zsidó családból származott, dolgos és csinos asszony volt. A család Párizsban a rue Saint Hubert 5. szám alatt lakott egy lepusztult bérház harmadik emeletén. Nem ment jól a soruk, féltek a növekvő antiszemitizmustól, és hazaköltöztek Krakkóba, Marian szülővárosába. Itt a Komorowski utca 9.-ben laktak, ahol Lieblingnek kegytárgyakat és játékszereket áruló kis boltja volt.

A háború kitörése után az apa fémmunkásként dolgozott egy fegyvergyárban. Az anya takarítónő volt a Wawelben, ahol Hans Frank, Lengyelország náci kormányzója székelt. A család a krakkói gettóba kényszerült.

Minthogy a szőke, fürtös hajú Romannak nem volt zsidó külleme, az apja kivitte a gettóból és egy katolikus családhoz adta, ami „a Liebling család minden ékszerét és megtakarítását felemésztette”. Roman ki-be járt a gettóból.

1943 februárjában előrehaladott másállapotban lévő édesanyját Auschwitzba deportálták, ahol gázkamrában meggyilkolták. Ugyanígy halt meg a nagyanyja, Maria Liebling. Anyja első házasságából született nővére, Anette túlélte a lágert.

A krakkói gettó likvidálásakor (1943. március 13.) Roman tanúja volt az apja letartóztatásának, aki, miközben elhurcolták, még egy odavetett „menekülj!” felszólítással figyelmeztetni tudta őt.

A háború hátralévő két évében lengyel családoknál bujkált. A háború után visszagyalogolt Krakkóba, ahol 1945 elején viszontlátta nagybátyját, Stefant. Aztán visszatért Mauthausenből Roman apja is. Wanda Zajączkowskával tért haza, akivel később összeházasodott. Az ő kedvéért változtatta meg a nevét Polańskira. Roman nem szívlelte a mostohaanyját: „Apám viszonyát Wandával az anyámmal szembeni megbocsáthatatlan árulásnak tekintettem.” Roman végül a łódźi filmfőiskola rendező szakára nyert felvételt. A tanulmányai során apja támogatta anyagilag, akit Krakkóban hózentrógerkirálynak hívtak, minthogy egy nadrágtartót, nyakkendőt és egyéb férfifehérneműt gyártó kis üzemet vitt.

 

(Az interjú először a Gazeta Wyborcza 2019. december 21-i számában jelent meg. A kiegészítő információk az eredeti változatból származnak. A magyar olvasót informáló betoldásokat a szerk. jelöléssel láttuk el. Fordította: - bbe -)

https://magyarnarancs.hu/mikrofilm/uraim-mit-akarnak-tolem-133616

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr716274496

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása