Cserhalmi György: Tele lesz zombikkal a vászon, előre rettegek

Karanténos, telefonos, rendszerváltós Nagyinterjú arról, hogy „hülyék lettünk, de nem azért, mert eleve hülyének születtünk, hanem mert hülyítjük egymást”.

Szorongós. Sose titkolta.

Most nem csak szorongok. Félek is. Szorongok az unokáim, Gazsi és Lenke miatt, elkezdhetik-e szeptemberben az iskolát, az óvodát. És szorongok a megélhetés miatt; mondom egy orvos barátomnak, hogy augusztusban már jó lenne valamit dolgoznom, mert fogytán a lóvé, azt feleli, felejtsd el, nyár végén még javában tart majd a karantén.

S mitől fél?

Magamat féltem, a vírustól.

Kapott elég gyomrost mostanában. Elveszítette a feleségét, az édesanyját és a húgát, túlesett gerincműtéteken, térdoperációkon, és ha jól fejtem meg a legutóbbi interjúit, kemózták is.

Ja, most jöttem ki a rákból, ha egyáltalán kijöttem. Nem beszéltem róla nyilvánosan, mert azt javasolta a doktornő, hogy maradjon ez kettőnk édes titka, de félelmemben csak kifecsegem. Lefejezték a hasnyálmirigyet, kipakolták az epehólyagot, az epevezetékeket, meg a patkóbelet. Létezik ennek a műveletnek szép összefoglaló neve: Vater-papilla. Azzal biztatnak, ha nem cseszem el, megmaradok. Kérdem, hogyan lehet elcseszni. Hát, arról fogalmuk sincs.

Én még ott tartok, hogy Cserhalmi elnyűhetetlen, a golyó se fogja, hasonlóan egy korai szerepéhez, Vereczkey Ádámhoz, az Amerikai anzix szabadságharcos tisztjéhez.

Vereczkey Ádám is addig feszegette a határait, míg egy óriáshintáról lezuhanva a nyakát szegte. Az én óriáshintám az utóbbi négy év: egyre csak pofára esem, csoda, hogy nem szegtem nyakam. Mintha folyamatos büntetésben részesülnék. De végül is megérdemlem.

Meg?

Azt nem állítom, hogy kiérdemeltem, de azt igen, hogy meg. Éltem, ahogy éltem, egyetlen brahiból se maradtam ki, én voltam a saját kaszkadőröm, sokat tettem, hogy szétmenjen a gerincem meg a térdem. Szóval jár nekem a szenvedés.

Marhaság, hogy a szenvedéstől több lesz az ember?

Több lesz benne a megértés, kevesebb a kritika. Már akiben.

A szerepeiben hamar kijutott önnek a kín. Nem volt még harminc, amikor minden idők egyik legjobb magyar filmjében, Az ötödik pecsétben agonizált keresztre feszített munkásszentként.

Az tényleg különleges alkotás, minden képkockája, minden mondata tökéletes.

Mégsem kapott jelentős díjat.

Bizonyos filmek érthetetlenül elhallgatnak, csönd támad körülöttük, isten tudja, miért. Pedig Az ötödik pecsét akár az Oscart is megérdemelte volna.

Az ötödik pecsét dilemmájára mi az ön válasza?

Melyik dilemmájára?

A vészkorszakban játszódó film egyik szereplője, Gyuricza úr megoszt egy történetet a kocsmai asztaltársaságában Tomóceusz Katatikiről, a zsarnokról, aki büntetésül kivágta az egyik óvatlanul elmosolyodó rabszolgája, Gyugyu nyelvét, majd egy ügyetlenség miatt kiszúratta Gyugyu feleségének szemét, utóbb a rabszolgapár kislányát ajándékba adta egy másik úrnak, aki „szórakozásában” halálra kínozta a gyermeket. Mindezt tette úgy, hogy hitte, bölcsen jár el. Gyugyu pedig a csapások dacára azt gondolta, sokkal boldogabb, mint a gazdája, hiszen a szörnyűségeket nem ő követte el, a lelkiismerete tiszta. Gyuricza a tanmese végén megkérdi a jelenlévőktől, hogy ha választhatnának, Gyugyuként vagy Katatikiként születnének-e újjá.

Félelmetes helyzet.

Ön melyiket életet választotta volna annak idején, 1976-ban, s melyiket választaná most, hetven fölött?

Huszonnyolc évesen sem volt erőm szembenézni ezzel a kérdéssel, most is inkább eltolom magamtól, és koncentrálok a jelenlegi életemre. Halvány válasznak elég, hogy az utóbbi négy évem elég gyugyusra sikeredett?

„Menj, neked még van dolgod az életben.” Egy nők lapjás interjújában Szegő Andrásnak beszélt arról, hogy a felesége a halálos ágyán ezzel a mondattal bocsátotta az útjára. A cikkben ön így folytatta: „Azóta is gyakran elgondolkodom, ugyan mire gondolt, mire gondolhatott.” Megtalálta már választ?

Keresem. Szegő Andris évtizedek óta a barátom. Életem nagy drámája idején naponta beszélgettünk, olykor órákon át. Azokban a dialógusokban nem akadt egyetlen hangos szó, egyetlen széles gesztus, inkább csöndek, fájdalmas röhögések. Amikor láttam, hogy görbül a szája, elfordultam, mert tudtam, nem szeretne bőgni előttem, és ő is elfordult, amikor az én szám görbült. Férfiszemérem, vicces. Dermesztő volt rádöbbenni, hogy színészként viszont végighőbörögtem, végigordítottam, végigcsapkodtam, végiggesztikuláltam a magyar és a világirodalom legnagyobb drámáit, filmjeit, ha kellett, ha nem. Hát micsoda színész voltam én?! Megrémültem, úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni színpadra állni. Tán annyi dolgom van még nekem az életben, azon túl, hogy szeressem a családomat, hogy kezdjek valamit ezzel az élménnyel, felismeréssel a színpadon. Csak egyelőre nincs pofám kiadni a történetet.

Miért?

Elárulnék vele valakit, valamit.

Kit? Mit?

Tán magamat. Nem tudom. Tényleg nem. Emésztem.

„Sántító, szentimentális bácsika.”

Az vagyok!

Nem én pimaszkodom. Ezt is Szegőnek nyilatkozta arról, hogy ilyennek látják az unokái: sántító, szentimentális bácsikának.

Milyennek látnának, ha egyszer sántítok, szentimentális vagyok és bácsika is? Öregségemre olyan tulajdonságok költöznek belém, amilyeneket korábban egész magasról néztem le. Néha egy gagyi melodráma mellékszereplőjének látom magam. Amitől szerencsére azonnal nevethetnékem támad.

A szentimentalizmus jó.

Persze. Most is csak szentimentalistáskodom. Olykor könnybe lábad az ember szeme, és mond mindenféle érzelmeset, kevéssé okosat. Ez is a működés része.

Szépségen vagy nyomorúságon szokott lefele görbülni a szája?

Is. Baromi érzékeny vagyok szociálisan, ez a gyenge pontom. Különösen olyan ügyek akasztanak meg, melyekről tudom, hogy nincs rájuk hatásom. Tehetetlenségemben elered könnyem, aztán káromkodom.

Mond egy példát?

A déli határról tudósított a tévé, menekülttábor, ágrólszakadt gyerekek. Jó, tudom, mindig azokat az arcokat keresi az operatőr, akikkel hatást érhet el, mégis majd’ megbolondultam, hogy míg az én unokáim méltó körülmények között nőnek fel, száz kilométerrel odébb, velük egyidős kölköknek milyen rettenetes sors jut osztályrészül. Az pedig kifejezetten felbőszít, hogy a hatalom, a propaganda politikai terméket csinál belőlük.

A propaganda is színészet.

A mostani hatalmat pusztán a cinizmus hajtja, direktben gonosz, nincs benne semmi emberi. A színész viszont ábrázol, szakmából viszi filmre, színpadra a gonoszt, akit emberi tulajdonságokkal ruház fel, hogy megindokolja, miért olyan, amilyen.

Mint Latinovits Az ötödik pecsétben.

Igen!

s legyen kellően mélyre süllyedni. Az volt a trükk, hogy a forgatásra hozta magával a kutyáját, és ragaszkodott hozzá, hogy Bagó mellette legyen a felvétel alatt is. Miközben tudta, abszurd, amit kér, hiszen ha a kutya beleugat a jelenetbe, röpül egymillió forintnyi nyersanyag. Veszekedést provokált Fábri Zoltán rendezővel, majd amikor már üvöltöztek egymással, így szólt: „No, akkor most vegyük föl.” Műbalhéban ő és Garas Dezső a nagymester. Tátott szájjal néztem, micsoda műsorokat nyomnak már a sminkszobában, csak hogy felspannolják magukat. Majd csodálatosakat játszottak.

Ön többször is a politika közelébe merészkedett, s mindannyiszor csalódott. Az első kiábrándulás 1968 augusztusa, amikor a szovjetek, a lengyelek és a bolgárok oldalán magyar tankok vonultak be Prágába, ezzel vetve véget Csehszlovákiában a Dubček-féle demokratizálódásnak.

Kutya dolog. Az én egész nemzedékem ott esett pofára. A nagy generáció. Ha egyáltalán az volt.

Nem volt az?

Blikkfang, marketingfogás. Bereményi Géza akasztotta ezt a címkét a negyvenes években születettekre, amikor 1985-ben megírta A nagy generáció forgatókönyvét. Miért lettünk volna különbek másoknál? Az apám meg a nagyapám korosztályából is ismertem az összes nagy formátumú jampit, és bizony nem kisebbek, mint a mieink. De hatvannyolcnál tartottunk. A bevonulást idehaza is aláírásgyűjtések, petíciók előzték meg, melyekre nem érkezett retorzió, és kezdtünk bízni, hogy békén hagyják szegény cseheket. Naivak voltunk. Prágában a szocialistának mondott rendszer összes hazugsága lelepleződött, kiderült, minden hanta, az erőszak a lényeg. Amikor pár hónappal később, 1969 januárjában Jan Palach egyetemista a prágai tavasz eltiprása ellen tiltakozva felgyújtotta magát a Vencel téren, mindannyiunk jövőbe vetett hite kapott lángra.

Színészként, a szabadság híveként hogyan lehetett túlélni a prágai hatvannyolctól a nyolcvankilences rendszerváltásokig tartó időt?

Úgy, hogy gyerekeink születtek, el kellett dönteni, tisztességesen fölneveljük őket, vagy hősködünk és tiltólistára kerülünk. Mázli, hogy a filmezésnek köszönhetően hősködés nélkül is jutott szabadságélmény. Egy baja volt a dolognak: addig a kis ideig tartott, míg forgott a kamera. De legalább belekóstolhattunk. Ebből a szempontból Jancsó Miklóstól kaptam a legtöbbet. Csodálatos alkotói légkört teremtett, lehettél te kezdő suhanc, kíváncsi volt a véleményedre, nem röhögött ki, nem hurrogott le, hanem megfontolta, használta, amit javasoltál.

1989. március tizenötödikén ön a tévészékház lépcsőjén állva, lobogó hajjal olvasta föl a rendszerváltók tizenkét pontját, köztük azt, hogy „vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről”, és „oszlassák föl a Munkásőrséget”. Az előbbi követeléssel Orbán Viktor csinált karriert három hónappal később, Nagy Imréék újratemetésén, az utóbbiból a szabad demokraták profitáltak, amikor népszavazási kérdéssé emelték azt a novemberi „négyigenesen”.

Szép időszak volt. És kaotikus. Benne volt a levegőben, sőt, egy közvélemény-kutatás is azt hozta ki, hogy Kelet-Európában a legfontosabb érték a szabadság. De hogy mit is jelent a szabadság, arról nem nagyon volt fogalmunk. Hamar kiderült, hogy vészesen hozzászoktunk az irányításhoz, a diktatúrához, és nem tudjuk, én sem tudtam, merre kéne indulni. Egész életemben alig kérdeztem apámat, ’89-ben már nem is tudtam, addigra meghalt szegény, lázasan kerestem másik apafigurát, akivel megoszthatom a kétségeimet. Persze, hogy Jancsót találtam meg, aki a lelkemre kötötte, éljek úgy, ahogy addig, a világ úgyis leszoktat mindarról, ami immár nem működik, és higgyem csak el, jó lesz ez az egész.

Jó lett?

Dehogy lett jó. Néha Miki bácsi is tévedett.

A tévélépcső után bő egy évvel ön már arról beszélt, hogy nem rendszerváltás, hanem gengszterváltás zajlik.

Elhűlve láttam, ahogy egymásnak esnek emberek és pártok. Petri Gyuri barátom elmagyarázta nekem, hogy a politika már csak ilyen, de a mai napig képtelen vagyok megemészteni a hatalomszerzés “mindenáronságát”. Letaglózó felismerés volt, hogy az újak, a demokratikusan választottak ugyanazokkal az eszközökkel nyomulnak, mint az államszocializmus évtizedeiből ismert moszkoviták. Azt hittem, ráció lesz, párbeszéd. De nem viták születtek, hanem párhuzamos monológok. Tán 1991-ben ült ki egy színházterembe vitázni a szabad demokrata Pető Iván azzal a szakállas, MDF-es fiúval… hogy is hívják?

Kónya Imre.

Ő az, igen. Szörnyű volt látni, különösen a közönség reakcióit. De a Kis János és Antall József közötti vita sem volt szívderítőbb. A legokosabb politikusok is meghajoltak a primitív hatalmi logika előtt, miszerint nem áll érdekükben elismerni a másik tudását, személyét, nem áll érdekükben válaszolni a másik kérdéseire, pláne nem áll érdekükben módosítani az álláspontjukon.

A kulturális elitnek a rendszerváltás előtt meg után is egy darabig volt beleszólása a közös ügyekbe; 1989. március tizenötödikén súlya volt önnek a tizenkét ponttal, ha ma állna ki ugyanoda, kiröhögtetné magát. Miért ez a változás?

Legföljebb úgy tűnt, hogy van súlyunk, igazából sose volt. A nyolcvanas évekre kiderült, hogy a szocializmus kitaláció, romlott a gazdasági helyzet, s hogy megnyissuk a nyugati pénztárcákat, mutatni kellett, hogy van itt demokrácia meg kulturális szabadság. Akkortájt együtt forgattunk a pusztában Gyurkó Lászlóval, Jancsó Miklóssal és Hernádi Gyulával. Sokat autóztunk, én elöl terpeszkedtem, ők hátul dumáltak, szájtátva hallgattam őket. Jegyzetelnem kellett volna, nem tettem, így szinte minden kicsorgott az emlékezetemből. De az megmaradt, hogy Gyurkó hevesen érvelt amellett, hogy egy-két évtized, és nemhogy súlyát veszíti a kultúra, még csak üzlet sem lesz benne. Amikor Miki bácsi kérdezte, hogy „mi lesz az én filmjeimmel és a ti könyveitekkel?”, Gyurkó azt felelte, „semmi”. Jancsóék megmosolyogták, velük mosolyogtam én is, és most tessék. Ki olvas ma Hernádit? És Gyurkót? Senki. A nevükre sem emlékeznek. Jancsó-filmet nem látni. Mintha be lenne tiltva.

Jancsót egyre vehemensebben ekézi a Fidesz meg a sajtója. Ahogy Esterházy Pétert is, róla most a születése hetvenedik évfordulóján írta egy potentát, hogy egy rakás manír, semmi több.

Ráérnének megmukkanni, ha a töredékét tudnák a világról, mint Jancsó és Esterházy. De tán pont azért mukkangatnak, mert fogalmuk sincs se Miki bácsiról, se Péterről, de ami a legsajnálatosabb, a világról sem. Bántani akarnak mindenkit, aki nem ők. Irigyek. Leginkább annak a nevében, akit képviselnek. És ezt jobboldali liberálisként mondom.

A gengszterváltásos politikai kiábrándultságán húsz év alatt túltette magát, és 2009-ben felkerült az LMP európai parlamenti listájának huszadik helyére. Mire kellett önnek ez a kaland?

Az egyik ok, hogy Schiffer Andrást nagyon bírom. A másik pedig az, hogy én tényleg zöld vagyok, pártoktól függetlenül kijártam, kijárok a lakóhelyem, Kékkút mellé a bányatóhoz szemetet szedni. Nálam a hazaszeretet azt is jelenti, hogy nem dobáljuk szét sem a sittet, sem a csikket. Mert az, aki kilöki a bokrok alá a levert fürdőszobacsempéjét, és aki bepöcköli a virágágyásba a cigit, az nem hazafi.

Hanem?

Hanem jampec.

Amilyen váratlanul föltűnt az LMP mellett, oly gyorsan le is lépett tőlük. Min vesztek össze?

Összeveszés nem volt. Kitaláltuk páran, milyen jó lenne, ha az LMP felkérné a műegyetem végzős építészmérnökeit, hogy tervezzenek modern városnegyedet a Lágymányosi híd pesti oldalán terpeszkedő senki földjére, ahová most ugye Orbán álmodott atlétikai stadiont. De a pártban szinte meg se hallgattak. Egy darabig nyomtam az ötletet, aztán legyintettem, hogy hülyék vagytok, gyerekek, szevasztok. Én amúgy most a Városligetbe is építenék, ebben egyetértek a Fidesszel, és pont azt a japán Sejimát kérném fel, mint ők, nagyon tud, az összes valamire való városban áll épülete. Persze vérzik a szívem a kivágandó tölgyekért, számomra is templom minden fa, eredetileg erdésztechnikusként végeztem, de a lebontott Petőfi Csarnok helyén igazán elfér egy zenei központ. Kár, hogy a politika képtelen ügyekben gondolkodni, ez a kérdés is úgy elvadult, hozzászólni se jó, mert azonnal lefejez valaki.

Hitte, hogy komoly politikai erő válhat az LMP-ből?

Nem gondolkodtam ezen, engem tényleg a zöldügy sodort a párthoz. Ezzel együtt Schiffernek, akit azóta is töretlenül kedvelek, már 2010-ben megmondtam, hogy olyan harcostársakat gyűjtött maga mellé, akik sorra elárulják majd. Pár éve, amikor kilépett a pártból, megkérdezte, honnan tudtam én ezt. Azt feleltem, Molière-nél, Shakespeare-nél, pláne Bulgakovnál, Csehovnál megtanulható pár dolog a karakterekről, a viselkedésről, és nekem annak idején pár mondatokból lejött, hogy ezeknek a lányoknak és fiúknak miről szól a politika. Ez nem minősítés, csupán megfigyelés, egyiküket sem akarom bántani, sőt, többüknek szurkolok. A politika ilyen: az árulás állandó kellék.

Az árulásról szól az ön főszereplésével, 2012-ben készült, és a lánya, Cserhalmi Sára rendezte Drága besúgott barátaim című film. Makk Károly azt nyilatkozta róla, hogy a rendszerváltás óta ez az első igazi film, ami szól is valamiről. Honnan jött az ötlet?

Egy gazemberség az apropó. Sok éve valamelyik lap lehozta, micsoda aljas besúgó voltam én a kommunista rendszerben. Azon nyomban behívtak a Klubrádióba, hogy itt az ideje felelni a múltban elkövetett bűneimért. Levegőt nem kaptam, bementem. Azzal esett nekem a műsorvezető, Orosz József, hogy bizonyos Cserhalmi Györgyről hiteles dokumentumok bizonyítják, hogy jelentett, és akkor mondjam csak el, hogy is volt ez az egész. Visszakérdeztem, hogy annak a Cserhalminak az anyja nevét meg a születési dátumát összevetették-e az én édesanyám nevével és az én születési dátumommal. Merthogy azé Leier Teréz és 1954, az enyém meg Varga Magda és 1948. Nagy égés volt, de nem nekem. Értem én, hogy két debreceni művészbarátomról, Bódy Gáborról és Tar Sándorról akkoriban derült ki az ügynöki múltjuk, és szépen beleillettem volna a sorba, de a minimális munkát csak el kell végezni, amikor épp igyekeznek tönkretenni egy embert, nem?

Ön nem súgott, viszont besúgták a barátai. Megbocsátott Bódynak és Tarnak?

Mindenkinek, akiről kiderült, hogy bedarálta a rendszer.

Egyformán?

Jó, azoknak kicsit kevésbé, akik, miután lebuktak, nekiálltak hőbörögni, hogy ők csak jót tettek másokkal.

Mi a tisztességes reakció?

Az, hogy hölgyek, urak, diktatúrában megesik az ilyen, elgyöngültem, sajnálom, így sikerült életben maradnom.

Bódyról ma sem tudni, tényleg öngyilkos lett-e, ahogy a hivatalos iratokban szerepel. Ön mit gondol?

Van válaszom, de sose engedném leírni. Krimibe illő, amin keresztülment az utolsó két-három évében. Ő volt a legjobb barátom, együtt laktunk, sülve-főve együtt voltunk, harmincöt éve halt meg, azóta sem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna rá.

Hogy lett film az ön leügynöközéséből?

Úgy, hogy az egész őrület kapcsán írtam egy iskolás szintű dolgozatot, beleszőve Bódy és Tar történetét, odaadtam Sárinak, aki beleszeretett, és Paizs Miklóssal forgatókönyvet készített belőle.

A film első jelenetében a „nevére veszi” az alkotást: belép a történeti levéltárba kikérni az önre vonatkozó jelentéseket, neve Czetl Andor, született 1948. február tizenhetedikén. Ami egyúttal az ön születésnapja is.

A név, Czetl Andor is szinte az enyém: így hívták az apai nagyapámat. A Cserhalmi magyarított név. Mária Terézia által betelepített svábok vagyunk. Gyüttmentek. Régi migránsok.

Igazat ad Makk Károlynak abban, hogy a Drága besúgott barátaim a rendszerváltás óta az első igazi film, ami szól is valamiről.

Fogalmazzunk úgy: jól esik Charlie bácsi véleménye.

Mondana még 1990 után készült filmet, ami szól valamiről?

Például Török Ferenctől az 1945.

Mond még?

Majd gondolkodom.

Milyen ma a magyar film?

Frenetikus, mit tudnak az operatőreink. A rendezőink viszont nem tudnak annyit. Zavarosak. Vagy tán azért mondanak olyan keveset, mert a keveset lehet eladni. Vagy megöregedtem. Engem már tényleg csak a mélyen emberi filmek érdekelnek. Persze az is fontos, hogy korosztályi tünetekkel ki és hogyan bajlódik, de engem untat.

Azért nézi?

Nézem. Hiszen a szakmához tartozónak érzem magam, szeretnék képben lenni.

A régi mind jó?

Dehogy. Kiváló rendezők is mellé mennek olykor, én magam is sok szarban vettem részt.

Mond három szar filmet a saját pályafutásából?

Hármat? Föl kéne sorolnom vagy harmincat. Az harmincszor sok megbántott művész. Kell az nekünk?

Mondja akkor a három legjobbat.

Még rosszabb. Akit kihagyok vagy csupán kifelejtek, mind megbántom. Öregek vagyunk, sértődékenyek és sérülékenyek.

Jancsóval melyik volt a legjobb?

Az összes. Tök komolyan. Meg az összes Bódy. Meg persze az összes Lugossy Laci. Ők sose mentek mellé.

Fábrit kihagyta, s vele Az ötödik pecsétet is.

Atyaég.

És Makk Károlyt is kihagyta, s vele az Egy erkölcsös éjszakát.

Pedig tőle kaptam életem legnagyobb elismerését. Pont az Egy erkölcsös éjszaka forgatása előtt történt. Össznépi eligazításon instrukciókkal látott el mindenkit, egyedül hozzám, a férfi főszereplőhöz nem szólt egy árva szót sem. Vettem a bátorságot, hogy „ne haragudj, Charlie bácsi, kimaradtam”. Azt mondja: „Menj a szobádba, az éjjeli szekrényeden találod az utasításokat.” Fölrohantam, és két biliárdgolyó várt, egy piros meg egy fehér. Amiből mindent megértettem.

Én nem. Segít?

Annyira azért nem bonyolult.

Szappanoperába miért nem szegődött el soha?

Mert ott nem számít a kép. Mindig a képből indulok ki. Ha a kép nézhető, nézem a filmet. Ha nem nézhető, mert nem komponálnak, akkor nem nézem. Pláne, mióta a képi igénytelenség a digitális technikával párosul, amiben nincs mélység, s olyan az egész, mint egy poszter kivágott alakokkal. Ráadásul sztori sincs, se eleje, se közepe, se vége, lehetetlen azonosulni a hősökkel, nincs ki mellé odaálljon a néző, csak kapod a képedbe a brutális, direkt látszatigazságokat, mintha törvénykönyvvel ütnék a fejedet. Miközben a nagyvilág hagyományos és netes televíziózása tele fantasztikus sorozatokkal, olyan képi világgal, s néha tartalommal is, hogy szemem, szám tátva.

Annak idején a szappanoperák elődein, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar tévéfilmjein is ironizált, utóbb mégis megszerette őket.

Ironizáltam?! Leugattam mindet, mondván, én már mozifilmeket csinálok. Szörnyűséges kivagyiság. Bánom, restellem. Szerethető alkotások, apró szociók, mind szólt valamiről, ha csak valami piciről is. Szívem csücskei, innen kérek elnézést, ma is odaszegeznek a fotelhez, nézem, és megdöbbenek, hogy jé, pont ebben a világban éltünk, én is pont ilyenre emlékszem, és filmen van, dokumentálva, megmarad, de jó. Mennyivel különb volt, mint ez a mai digitális!

Nem sokra tartja a digitális civilizációt.

A Gutenberg galaxist felfalta a digitális galaxis, és elvész a közös emlékezet. Folyamatosan feldolgozhatatlan mennyiségű információ ér bennünket, plusz legalább annyi dezinformáció. Ezekből raksz össze valamit a fejedben. Hülyék lettünk, de nem azért, mert eleve hülyének születtünk, hanem mert hülyítjük egymást. Már nem olvasnak az emberek. Felolvasni sem tudnak, még a színészek sem, hát még a politikusok. És a helyesírás! Néha azt sem sikerül eltalálni, mely szó írandó rövid „l” betűvel, s mi hosszúval.

„Álamfő”?

Bizony. És ha a köztársasági elnök, mármint az eggyel ezelőtti a saját beosztását sem képes helyesírási hiba nélkül leírni, mit várunk a többi választott vezetőnktől?

A sorozatok kapcsán szerettem volna kérdezni, hogy vajon milyen hatással lesz a filmre a vírusőrület.

Tele lesz zombikkal a vászon, előre rettegek.

Nehéz versenyezni a valódi videókkal, a fészbukélőn hasonfekve, lélegeztetőgépre kötve fulladozókkal, a vásárcsarnokokban, arénákban felállított rohamkórházak ezerágyas alkalmi kórtermeivel.

Iszonyatosan erős képek. Utoljára Pinochet Chiléjéből láttunk ilyen drámai felvételeket a stadionokban letakarva heverő holttestekről. Háborús, a hétköznapi eszközeinkkel leírhatatlan történet zajlik velünk. És nemhogy azt nem tudjuk, mi a film vége, még azt sem, mit hoz a következő snitt. Nem csoda, ha piszkosul belendül az ember fantáziája, ami filmben szerencsés, a valóságban viszont aligha jó tanácsadó. De hiszek a tudományban, az orvosokban különösen, remélem, hamarosan meglesz a gyógyszer és a vakcina. Az mindenesetre biztosnak tetszik, hogy valami új kezdődött el, ami, bízom benne, nem lép ki azon keretek közül, amit békének hívunk. Szeretem a vért, csak azt nem, ha értelmetlenül folyik el.

Mit szeret a véren?

Ezernyi jelentéssel bír. A közös vér: a család. És: Adytól tudjuk, hogy vér és arany körül forog a világ, örök vita, melyiknek nagyobb az értéke; a háborút vérrel vívják az aranyért, ám ha elfolyik a vér, mi végre az arany? És: kisebb-nagyobb balhékban néha beverik az ember orrát, az is vér. A véradás is vér. A vérátömlesztés is vér. A vér valami nagy, nagy forgalom, ami semmi mást nem szolgál, csak az oxigén célba juttatását, s ha leáll, minden leáll. És az ember indulhat elölről, mondjuk, mint fű vagy fa.

Fű?

Speciel, ha fű, akkor lelegeli egy tehén, visszakérődzi, megrágja, megemészti, aztán jól kiszarja. Nem túl vidám perspektíva, hogy így is alakulhat ez a Csinn-Bumm cirkusz.

Valahol arról beszélt, hogy ha újjászületne, építész lenne, egy új Koós Károly, új Makovecz Imre. Mondjuk ez a verzió kétségtelenül jobb, mint akár Gyugyu, akár Katatiki.

Hát, csak találtunk megoldást a nagy dilemmára. Építésznek lenni, maradandót alkotni: gyönyörű.

De ugye nem bánja, hogy ebben az életben színész lett?

Adta magát. És valamennyire be is jött.

Kiemelt kép: Máthé Zoltán /MTI

https://24.hu/kultura/2020/04/25/koronavirus-rendszervaltas-cserhalmi-gyorgy-karanteninterju/