He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

február 2023
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28

"Szegénységben nincs demokrácia" - vélemény 2013-ból a hús miatt

2020.04.15. 07:41 guma

-

Tanács István: Aranybánya

A magyar húsipart nem adták el külföldieknek, mint például a cukoripart – mégis tönkrement. Magyar kezekben, egymást váltó politikai oldalak kormányzása idején került válságba.

Lehet mondani, hogy nem minden része, nem egyformán, nemcsak az ágazaton belüli hibák miatt, és nem is olyan rohamosan, mint például a konzervipar. Van, ahol a magántulajdonos fedezi a veszteséget – mert a Bonafarm-tulajdonos Csányi Sándornak van miből –, másutt az állam nyújt vitatott mentőövet, mint Gyulán, Kaposváron. E cikk írásával egyidejűleg foglalkozom a bajai időközi választás történéseivel; a cél szentesíti az eszközt szavazóköri módszertanának főpróbáján tapasztalt jelenségekkel is.

Mintha az egy másik világ lenne – pedig ugyanez. A hatalmi küzdelemnek az ott is tapasztalható mélysége, gátlástalansága teszi tönkre a gazdaságot, szegényíti el a társadalmat. Aki parizerből sem tud eleget venni, akinek a munkája nem áru; annak csak a részvétele és a szavazata válhat áruvá. Szegénységben nincs demokrácia. Egyetemista koromban, az 1970-es években a menzai vacsorajegyet kedvezményesen Pick szalámira lehetett beváltani. Ez akkor óriási dolognak számított.

Volt összehasonlítási alapunk: tíz évvel korábban még csak a szabadtéri játékok idején lehetett friss húst kapni a szegedi boltokban. 1970-re 29,8 kilogrammra nőtt az egy főre jutó éves sertéshúsfogyasztás. 1989-ben, a rendszerváltozás előtti utolsó „békeévben” volt a legmagasabb: 43,3 kg. (Forrás: KSH). 2010-ben már újra kevesebb sertéshúst (25,3 kilogrammot) fogyasztottunk, mint 1970-ben.

A teljes magyar húsfogyasztás az 1970-es 59,1 kilóról 1989-re 79,7 kilóra ment fel, majd 2010-re visszaesett 58,6 kilóra. (Az EU–27-ek átlaga – benne velünk, Romániával, Bulgáriával – 79 kilogramm). A nyugat- európai országokban 100 kilogramm körül van, az Egyesült Államokban 115 kiló.) A gazdag nem tud annyival többet megenni, amennyivel több a jövedelme, a szegénynek meg nem telik húsra. De nem telik tejre, gyümölcsre, zöldségre, cukorra sem – nálunk még a krumplifogyasztás is drasztikusan csökken. A négymillió szegény ember országában ki tartson el egy több mint 10 milliós piacra méretezett húsipart?

A magyar húsipar megmaradt abban a legsikeresebb szerkezetében, amely a Kádár-rendszer végére kialakult. Területileg arányosan helyeztek el nagy kapacitású vágóhíddal, termelői integrációval rendelkező nagyvállalatokat, amelyek előállítottak nagy értékű, különleges termékeket és tömegárut egyaránt. A hazai piacon külföldi konkurenciával nem kellett versenyezniük. A zárt gazdaság nem volt teljesen zárt: nyugatra mehetett a legigényesebb piacon is eladható export. Önmagában az sem volt fontos, hogy az adott áru kivitele veszteséges vagy sem – járulékos előnynek elég volt, hogy keményvalutát adtak érte. Legenda, hogy a keleti piacra csak rossz minőségű, ócska árut szállítottunk. A magyar brandek még mindig jó emlékeket idéznek fel – de az sem globális versenypiac volt, hanem főként KGST-barter: olajat, gázt, gépkocsit kaptunk élelmiszerért. Az élelmiszeripar bázisa a termelőszövetkezeti mezőgazdaság – a nagyüzem és a háztáji egyesített előnyeire építő – rendszere volt.

Az első, amit óriási károkat okozva szétvert a politikai akarat, amely fontosabbnak tartotta a hatalom megőrzését a vagyon újraosztásával, a hozzá kötődő új klientúra létrehozásával, mint a sikeres gazdaságot. A húsipar tehát változatlan maradt – miközben megváltozott körülötte a világ. A mezőgazdasági nagyüzemek alól kihúzták és szétaprózták a földet – ezzel éppen a kistermelők áruját integráló szervezeteket tették tönkre. A termelési mutatók romlottak, a termékpályák szétszakadtak. Az állatlétszám egyre jobban visszaesett. Az 1985-ös tízmillió sertésből mára hárommillió sincs. De ha hirtelen nőne egy-kétmillióval a létszám, a magyar húsipar azzal sem tudna mit kezdeni. Az állattenyésztőnek nincs saját földje: ki van szolgáltatva a takarmányáraknak. A takarmányárak jelentősen függnek a nemzetközi spekulációtól és az időjárástól. A termés mennyisége nem tervezhető: nincs öntözés, nincs a termelés biztonságát garantáló agrotechnika.

Van viszont eszeveszett birtokkoncentráció és gáláns területalapú uniós támogatás. Ha a gazdálkodó minimális ráfordítással nullára kihozza az üzemi eredményt, és elég sok hektárra veszi fel a szubvenciót, akkor több jövedelme lehet, mint a fél falunak összesen. A hazai piacon az olcsó külföldi húsáru nem a gyulai kolbász és a Pick szalámi elől szívja el a fogyatkozó vásárlóerőt, hanem a hazai tömegtermékek elől. Csakhogy a disznónak farka, bőre, belsősége is van – nem lehet belőle csupa téliszalámit készíteni. A húskombinátokat a tömeg- és prémiumtermékek egyensúlya tartotta el. Időközben berendezkedtek Magyarországon a nemzetközi áruházláncok, amelyek egymással részben árversenyben, részben érdekszövetségben állnak. Minden hazai piaci szereplőnél erősebbek, csak a kormány tud azonos súlycsoportba kerülni velük – ha akar.

Még a Hússzövetség elnöke is úgy nyilatkozott egyszer: aki szót mer emelni a késedelmes fizetés, a polcpénzek, különféle jogcímen kikövetelt árengedmények ellen, azt nemcsak az a multi törli a beszállítói közül, amelyikkel vitába került, hanem az összes többi is. A tradicionális húsiparnak ellenfele a jelentős szürke- és feketegazdaság. A félig illegális kis húsüzemek kikerülik az adózást, a másnak szigorú előírásokat. Nem tudni, a hatósági korrupció, a leépített állami ellenőrző szervezet gyöngesége, vagy a politikai akarat hiánya miatt nem számolják fel őket. Az áruházláncok által behozott olcsó tömegáru nem „szemét” – de az alacsony árnak mindig oka van. Zöldszervezetek szokták kimutatni, milyen veszélyeket okoznak a hozamnövekedést előidéző hormonkészítmények, a tömeges állattartó telepek fenntarthatóságát biztosító megelőző antibiotikum-kúrák, amelyek az antibiotikumra rezisztens baktériumtörzsek kifejlődéséhez vezetnek.

A politikai erőviszonyok is számítanak. 2011-ben a német dioxinbotrány idején Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter megpróbálta megtiltani a német eredetű hús behozatalát – közvetlenül a bejelentés után visszavonatták vele a döntését. És azóta sincs adat, hogy a fertőzés által érintett hústömegeket hol semmisítették meg. A külföldi élelmiszer sokszor azért olcsó, mert hihetetlenül olcsó munkával állították elő valahol az Európai Unión kívül. Aki azt mondja, hogy őt ez nem érdekli, az egyben a hazai munkavállalói jövedelmek további leszorítását támogatja. Persze, a többség nem elvi okból vesz olcsót, hanem mert csak arra telik.

A magyar politika és a közvélemény számos szakmai kérdésben lecövekelt valamilyen át nem gondolt álláspont mellett. Ha a Fidesz azt mondja, hogy családi gazdaság, akkor a baloldal a nagyüzemet szereti. Azt a nagyüzemet, amelyet új földesurak birtokolnak és irányítanak, akik alig foglalkoztatnak valakit, de – úgymond – hatékonyak, nemzetközileg versenyképesek. Aki a helyi társadalomban megélhetés nélkül marad, annak az ügye „szociális kérdés”; menjen segélyért. A jobboldal afölött huny szemet, mennyire kontraproduktív a kisbirtok jelenlegi formája. Azt pedig egyik politikai oldal sem látja tisztán, hiszen őket is az elemi kompromisszumkészség hiánya jellemzi, hogy a gond nem a méretnagysággal, hanem a bizalom és az együttműködési készség hiányával van.

Európában is sokféle modell működik, ha megvan benne az érdekek egyensúlya, az állandóság és alkalmazkodóképesség. A dán rendszerben a termelők tulajdonában van a feldolgozó, amely visszaosztja a profitot, hogy mindenki megéljen. A dán kistermelők azért is képesek kiváló minőségre, mert hallatlanul hatékony ott a szaktanácsadói hálózat. Hasonlót lehet elmondani Lengyelországról, amelynek élelmiszer-termelése a rendszerváltozás előtt és után is a kistermelésre épült. Képes elárasztani Európa piacait olcsó, az unió által nem kifogásolható módon támogatott sertéshússal.

De a nagybirtok sem kizárólag arra alkalmas, hogy az egy-két kombájnost foglalkoztató oligarcha családja minél nagyobb luxusban élhessen az elszegényedő falvakban. A Hód-Mezőgazda Zrt.-nek kiváló mutatói vannak állattenyésztésben, tejfeldolgozásban, foglalkoztatásban, termelési integrációban, vetőmag-termeltetésben, nyereségben, helyi és központi adófizetésben – a jelenlegi kormány mégis másoknak adja az általa bérelt földeket, mert Lázár János régóta keresi az alkalmat, hogy visszavágjon, amiért nem ő szerezhette meg a céget 2004-ben. A Hód-Mezőgazda példája eleve a kivételek közé tartozik – a legtöbb tulajdonos és menedzser csak a saját rövid távú hasznára gondol.

Magyarország területének több mint kétharmada művelhető, míg a föld szárazföldjeinek mindössze 7-8 százaléka. Az élelmiszer stratégiai cikk. Az igény gyorsan növekszik, igaz, a fizetőképes kereslet lassabban – de azért lehetne piacot találni. Csakhogy a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart sokan lenézik Magyarországon. Különösen az a nagyvárosi, a modernizációnak elkötelezett, képzett réteg, amely a Kádár- vagy a Horthy-rendszer nosztalgiáját, szó szoros értelmében a földhözragadtságot látja az agráriumban. Azt mondják, kicsi a részesedése a GDP-ből, kevés embert foglalkoztat. Az élelmiszer-önellátás igénye túlhaladott – ha kiürül a hűtő, ezentúl már mindig lesz kaja a hipermarketben. Csak azt nem mondják meg, hogy a lakosság jelentős részének honnan lesz pénze kifizetni. Akik mindig a csúcsiparágakhoz való kapcsolódásról beszélnek, olyan látszatot keltenek, mintha mi például okostelefon-fejlesztésben a világ élvonalában hasítanánk, és a történelem végéig már nem lenne szükségünk arra, hogy bárki is disznót etessen Magyarországon.

Enni tovább fog az emberiség, mint internetezni. Élelemre a majmok bolygóján is szükség lesz. Nekünk az élelmiszer-termelésre vannak kiváló adottságaink, tradícióink. Aranybányán ülünk – de nem tudjuk, sőt, nem is nagyon akarjuk kihasználni. Nemcsak gazdasági szereplők, nemcsak a politika, hanem a közvélemény sem fogja fel ennek a jelentőségét. Ezért csak olyankor van nyilvános botrány, amikor egy politikailag érzékeny időszakban felfakad a válság: választás előtt kerülne utcára egy kisváros kenyérkeresőinek jelentős része. Olyankor sem átfogó megoldás, hanem tűzoltás következik. Állami pénzinjekció, a hitelezők, ki nem fizetett beszállítók kisemmizése, a vagyon elvétele attól, akié korábban volt, és átjátszása állami segítséggel, adófizetői pénzből, több lépcsőben a politikai klientúra valamely tagjának. Nem csoda, hogy tulajdonos és menedzser rövid távon gondolkodik, és nem betenni, hanem kivenni igyekszik a pénzt – mielőtt jönnek, és kiakolbólítják a cégből. Ez a rendszer minden új kormányzati ciklusban újra összeáll, vagy fennmarad – és megakadályozza, hogy a hazai gazdaságban összetett, versenyképes és fenntartható modellek alakuljanak ki.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr3915351670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása