Gaál Péter: Szabadságjogok (az esküdtszék)

Talán már Wessex egykori királya, Nagy Alfréd (kilencedik század Krisztus után) óta létezik. Vagy még régebb óta, amennyiben az ókori Athént is számba vesszük elődként. Vannak/voltak persze különbségek. Az esküdtszék ott maga volt a bíróság (héliaia), míg a mai angolszász jogban a bíróság döntőbírája. Régebben a vádemelést is esküdtszéki döntés előzte meg, ez volt a vádesküdtszék (grand jury), olykor még működik (például az amerikai elnökök vád alá helyezése kérdésében), a tárgyalási esküdtszék a (25 tagú grand juryvel – nagy esküdtszékkel – ellentétben 12 vagy 15 tagú) trial vagy petit jury, kis esküdtszék.

 De minek az? kérdezi a naiv, kontinentális gyökerekkel rendelkező Olvasó. Mit tudhat egy laikus a jogról? Egy e tekintetben tanulatlan? Erle Stanley Gardner – maga is ügyvéd – standard ügyvéd főhőse, Perry Mason se véletlenül hívta tárgyalótermi ellenfeleit „tanult kollégák”-nak! (Természetesen létezik autodidakta műveltség is. Néha egészen meglepő embereket dob elénk az élet, olyanokat, akikről adataik alapján senki sem feltételezné. Akik nemhogy kilógnak a statisztikákból, de bele se férnek.

Két nyolc elemit végzett cigány/roma embert is ismerek ilyet, egyikük jó barátom, foglalkozására nézve betanított kőműves. Mindkettőben mesteri módon ötvöződik a kevéssé befolyásoltság – „aki mindent möglát, mind fúr az oldali”, mondja a nép – az önszorgalmú és meglehetősen széles spektrumú tájékozottsággal. Filozófiából/újkori történelemből például nehezen lehetne nekik újat mondani. Van viszont az autodidakta műveltségnek egy nagy hátránya: az iskola – a felsőbb iskola – nem elsősorban a lexikális ismeretek bővítésére való, hanem a rendszerezésre. (Autodidakta volt Sztálin, Hitler, Rákosi, Kádár. Bárminek lehet őket nevezni, de jelentéktelennek semmiképp.)

Nos, mit tudhat egy laikus a jogról? Nem sokat. De az esküdtszéket nem jogtudorok gyülekezetének szánták. Arra ott vannak a hivatásos jogászok. Az esküdtszék valami teljesen más.

Hogy előreszaladjak, van – erőltetetten – némi megfelelője a kontinentális jogban is: ez az eljáró bíró lelkiismerete. Személyes meggyőződése. A – mondjuk magyar büntető – ítéletek négy pilléren nyugszanak: a törvénykönyvön, az általános bírói gyakorlaton, a Kúria elvi döntésein és a bíró személyes meggyőződésén. Csakhogy nálunk egy pontig lehetséges a fellebbezés és az ítéletek megváltoztatása, míg esküdtrendszernél ez sokkal nehezebb, jószerivel és igen korlátozottan csak új esküdtszékkel van rá mód.

Akkor mégis, mire jó az esküdtszék?

A szabadságjogok biztosítására. A de jure (jogi) törvény akkor jó, ha közelít a de facto (tényleges) törvényhez. Ahhoz a törvényhez, amit nem az ember alkotott. Ami nem kódexekben, hanem az emberi létben gyökerezik. Nem az emberi lét „szabja” meg, hanem az emberi léttől elszakíthatatlan. Nem „elismerés” vagy „biztosítás” kérdése. Az emberi léttel ab ovo egy. És ha valaki/valami nem ismeri el? Akkor az a valaki/valami az emberi létnek mond ellent.

Az a személy. Az a törvény.

Az esküdtszék se nem tényfeltáró testület, se nem csalhatatlan döntnök. Egyetlen emberi lény se csalhatatlan döntnök, így az emberi lények testülete se lehet az. („Önmagában” teszi hozzá a katolikus dogmatika, mert Isten kegyelmi ajándékából a pápa, a Tanítóhivatal, szélesebb értelmezésben az Egyház azzá válhat. A kérdés csupán az, konstatálható-e és milyen premisszák alapján ez a kegyelmi ajándék. Erre – is – találták ki a „dogma” fogalmát, amely fogalom egészen mást jelent a keresztény/keresztyén teológiában, és egészen mást nálam. Kétségkívül jól jön, csak éppen a kétség nem kétség kívüli. Úgy van ez valahogy, ahogy Stefan Heym – Dávid király krónikájában – kérdezi „az Úr akaratát” tolmácsoló prófétájától Salamon: „Biztos, hogy ezt az Isten mondta, Nátán?”)

Van a törvény biztosította szabadság, és van a törvénytől való szabadság. „Törvény biztosította szabadság?” Igazuk van. A „de jure” törvény nem biztosít semmit. Nem is képes. Legfeljebb konstatálni tud, és ha a törekvése az, aminek lennie kellene, akkor ez a konstatálás a „de facto” törvényhez közelít. Az adott – nem ember által kreált – korlátokhoz. Minél kevesebb a jogban az ember általi kreáció, annál stabilabb. Annál kevésbé kikezdhető.

Annál nagyobb a társadalom szabadságfoka.

Két dologra azért felhívnám itt a becses figyelmüket. Egyrészt ez is csak a korlátokig tart(hat). A többi illúzió. Utópia. Tommaso Campanella. Karl Marx. Napváros. A kommunizmus kísértete. Bármi egyéb kísértete avagy kísérlete.

Másrészt akármekkora ez a szabadságfok, mindig ki fogják kezdeni. Vagy szűkíteni akarják, vagy tágítani. Papíron mindkettőt lehet, de nem papíron mindkettő visszaüt, valamiféle lázadás formájában. Nem csak a politikusokról beszélek, hanem magáról a társadalomról. Még csak manipulálni se kell hozzá. Az a hab a tortán, nem maga a torta. Nem Orbán Viktor plántálta a magyarokba azt a megosztottságot, amely aztán őt hatalomra emelte. Nem ő teremtette az indulatokat, ő csak segített azoknak felszínre jutni. A szemafor zöld jelzése szabad utat enged, nem forgalmat generál.

Most Magyarországon éppen a szabadságjogok szűkítését éljük. Direkt vagy indirekt, rafinált szűkítését, de ez egyre megy. Jó nagy társadalmi bázisa van. Vegyes felvágott: fasisztáktól-náciktól a konzervatívokig és nyárspolgárokig, keresztényektől/keresztyénektől a „pogányokig”, ateistákig-marxistákig, plusz a rengeteg átmenet. (Bocsássanak meg a titulusokért, tudom, tudom, csak így közérthetőbbnek gondolom és most nem ezeket vesézzük.) Ki ezzel indokolja, ki azzal, de a saját rögeszméi másra erőltetésében végződő, amúgy egyedül róla szóló lényeg ugyanaz. 1789-ben, 1848-ban, 1871/1917-ben, 1968-ban, 1989-ben a másik nóta szólt. Aztán jött ez a sípos. Ez a hamelni patkányfogó. Egy ilyen. Mindegy, ki.

1733-ban New York városában szimbolikusnak is nevezhető sajtóper vette kezdetét. Igazából nem sajtóper volt, hanem becsületsértési büntetőper: a New York Weekly Journal már tíz hónapja bebörtönzött főszerkesztőjét, John Peter Zengert vonták felelősségre, mert megírta a gyarmat kormányzója, bizonyos William Cosby viselt dolgait. Hogy színigazat írt vagy hazudott, az akkori brit törvények értelmében irreleváns volt. Megírta, és kész, és mivel Cosby a királyt is képviselte, még a felségsértő uszítás vádja is megállhatott.

A vádlott képviselője, a legnevesebb philadelphiai ügyvéd, Andrew Hamilton nem tagadta az állítások tényét. Mintha a saját – a védence – sírját ásta volna: az állítások igaz-voltát hangsúlyozta ki, éppen azt, amivel a törvény nem foglalkozott. Ám amikor már minden elveszni látszott, két dolgot hozzátett: azt, hogy a törvény rossz, valamint azt, hogy az esküdtek privilégiuma a rossz törvénnyel való visszaélések megakadályozása. Hogy az esküdtszék azért (is) van, hogy a hatalom ne legyen képes a „de jure” törvényt felhasználva a „de facto” törvényen felül helyezni önmagát. Másképpen hogy legyen lehetőség a hatalommal való törvényes visszaélések megfékezésére.

Zengert felmentették.

Ha William Cosby egy mákszemnyivel okosabb, az egész nem így alakul. Meg kellett volna vennie az egész lapot, szerkesztőségestől, Zengert egyszerűen lapátra tenni, és onnantól ment volna minden, mint a karikacsapás. Talán még Egyesült Államok se lett volna. Vagy jóval később, mint ahogy lett.

Mi, világraszóló magyarok sokkal elővigyázatosabbak vagyunk.

(Kiemelt kép: Az esküdtszék helye egy amerikai bírósági tárgyalóteremben – Wikipédia)

http://www.zonaporkolt.com/jegyzet/gaal-peter-szabadsagjogok-az-eskudtszek/