He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

december 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Zóna: Konok Péter - Hair

2019.11.11. 05:45 guma

Ötvenkét éve debütált a Hair a színpadon, én meg pont egy éve vágtam rövidre (mit rövidre? egészen csutakra) a hajam,

 azt hiszem, nem lesz már soha hosszú, pedig a katonaság kényszerfodrászatától eltekintve életemben csak kétszer vágattam le, és mindig megbántam, már aznap, tíz perc után (olyan visszavonhatatlannak tűnt, mint egy vigyázatlan szó, egy sértés, amit az ember azonnal visszaszívna, és tudja, hogy mindörökre ottmarad, rezeg a levegőben, sajog), de legkésőbb akkor, mikor legközelebb megnéztem a Hairt (persze, a filmet), amit életemben nagyon sokszor megnéztem, egyértelműen a legtöbbször (bár, ez érdekes, a kedvenc filmemnek mégsem nevezném, amúgy fogalmam sincs, mi a kedvenc filmem), no, és a katonaság nem ér, pont az nem ér ebben a történetben, az volt benne a legszörnyűbb, az abszurd érzés, hogy mit keresek én itt (ott, már régen „ott”, és nem „itt”, de sokszor álmodom még róla), mint Berger a filmben (a színpadon még nem, ezt a csavart csak a film kedvéért találták ki, az eredetiben szépen, lineárisan Claude – aki ott maga is hippi, nem egy véletlen figura – megy a darálóba);

amúgy a legfurcsább mindig a laktanyában volt megnézni a Hairt, a kantinban lévő vacak tévén, a többször átjátszott felvételen csak színes foltok látszottak, de mi tudtuk a vonalak élességét, fejben vetítettük, a monó hangszóróból csak dobozhangon tiktakkolt a zene, de mi együtt énekeltünk a dobozhanggal a saját dobozhangjainkon, az egyforma kabátjainkban, az egyforma rabságunkról, utána külön-külön, magányosan bőgtünk bele éjszaka a dohos, libafosszínű pokrócokba, igazán derék egy hadsereg voltunk, hadra foghatók, azt fogták ránk, és 1989-ben majdnem elvittek minket egy háborúba is, mert már akkor is voltak, akik háborút szerettek volna karácsonyra, és ahogy a riadóztatott üteg büdösen, gázolajgőzösen, álmosan dübörgött kifelé a decemberi éjszakába – ”Fel, Romániába!”, vonyította a megveszekedett politikai tiszt (teljesen őrült volt) -, ezt dúdoltuk magunkban a platón ülve, let the sunshine in, kurva messze volt a nap, és mire feljött, visszafordítottak minket

(nem úgy, mint másokat, máshol, más háborúkban, nem úgy mint most, riadt török srácokat, akiket ölni hajtanak aljas hatalmak, és ez csak egy az éppen aktuális háborúk közül)

mert a Hair a miénk, és a Hair – bár bő tíz évvel későbbi a film – mégiscsak Forman pazar mozija, a nyugati Tűz van, babám, a rendező és az operatőr cseh, az egyik szövegíró némileg magyar, még a főszerep is lengyel, csak éppen a zeneszerző volt skót, Galt MacDermot, de hát ezek a furi skótok már-már kelet-európaiak, távolnyugatba ágyazódott kelta bratyóink, akik – erről árulkodik egész legendáriumuk – valahogy sosem értették, hogy mit is keresnek ott valójában egy hűvös, szeles angolszász realitásban, egy idegen valóságban, mert gondoljunk csak a bálozókra, mielőtt Berger az asztalon táncol, hát csodálatos egy időtlen, idétlen kelet-európai burzsoázia az, ismerős trottyok és urakhölgyek, örökelvtársak, ez az egész valahogy csak innen volt érthető (ami persze nem igaz, az ilyesmi soha nem igaz), és a miénk ez az állandó hol a fenében vagyok? és mit keresek én itt? érzés, amiből sajátos carpe diem fakad, és mikor azt énekeljük, hogy Hasis, meg LSD (DMT, STP, stb.), akkor valahol-valahogy azt is kihalljuk a saját hangunkból, hogy „hegedű, bor, pálinka, bedőltem az árokba”, mindegy, csak ártson, csak feledtessen, állam- és életformánk a politoxikománia, csak az a fránya szabadság, valahol mindig az hibádzik, mindig az sajgott, tompán, valahol a szegycsont és a gyomorszáj között, mikor a moziból kijöttünk, don’t ask me why, don’t know, és lehetünk hálásak, mint egy hulla, hiszen úgyis az várják tőlünk

és megöregedtem, és már alighanem sosem fogom a hajam megnöveszteni, és igazából kényelmes így, röviden, hát bassza meg, úgysem leszek már többé senki katonája, de ettől még világszerte duhogva gyilkolnak a rémes hadseregek.

http://www.zonaporkolt.com/jegyzet/konok-peter-hair/

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr4815299706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.