He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

december 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Huppa: Fábián András - Moral insanity

2019.11.11. 05:14 guma

Képtalálatok a következőre: Erdogan konvoj képekNem oszlik lelkemben a sűrű, fekete harag. Nem a költői vénám, hanem a felháborodás íratja velem ezeket a szavakat. Igazából azt tette be nekem a kaput, amikor a végsőkig cinikus magyar miniszterelnök kioktatta a sajtótájékoztatón a magyar népet, hogy egy vendéget hogy kell és hogyan illik fogadni.

Van erre egy orvosi műszó. Moral insanity – erkölcsi elmezavar. Olyan emberekre mondják ezt, akiknek cselekedetei ösztönszerűek, «kényszercselekedetek»: lopnak, gyújtogatnak, gyilkolnak. Az erkölcsi elmezavar lényegében elmegyengeség, csakhogy ez nem ötlik mindenkor szembe, mert ez olykor csak a jellem bizarrsága és bogaras sajátosságok által árulja el magát a szakértőnek. Orbán Viktor – ez most már napnál világosabb – megrekedt ezen a színvonalon, amely a serdülő és ifjúkor időszakában még kinőhető, ha azonban állandósul, akkor örökre beleég az ember jellemébe. Pontosabban végleg jellemtelenné válik.

A sajtótájékoztató, amelyről szó esett már, annyira érdektelen volt, hogy még az egyébként lihegős és rendszerint kutyába is lemenő Pesti Srácok sem tartotta érdemesnek 8 sornál többre.

Többen azt állítják, hogy Orbán a penetráns kapcsolati körével mindössze egyetlen célt követ. Igyekszik felhívni magára a személye iránt rohamosan lankadó nemzetközi figyelmet. Láthatóan mindig arra vágyott, hogy a nemzetközi politika küzdőterén követőkre leljen, példaképpé és vezérré váljon. Diadalmas vezérré. Mint Napóleon, vagy még inkább, mint Adolf Hitler. Eleinte úgy tűnt, hogy minden jól megy. Nyugat-Európában egyre-másra nőttek ki a földből a szélsőjobboldali pártok, melyeknek vezetői előszeretettel hivatkoztak Orbánra, mindaddig, amíg ez már kényelmetlenné vált számukra, hiszen saját személyes dicsfényüket halványította. Orbán mégis úgy vélte, hogy ez az ő géniuszának politikai pályája. Két legyet üthet egy csapásra: egyrészt egy radikális „keresztény-nemzeti vonallal” megszerzi az amúgy is nacionalizmusra hajlamos magyarok támogatását határon innen és túl. Másrészt ennek az irányzatnak amúgy is a rendpártiság a szíve csücske. Ha pedig rendnek kell lenni, akkor ahhoz is ő szolgáltatja majd a zenét a Polt-Pintér duóval és az igazságszolgáltatás némi korrekciójával. Mármint – tudjuk – vannak érinthetetlenek és nagyon is érinthetők. Mára a hatalom birtoklása Orbán számára a politikai halálát megelőző lélegeztető gép. Ha bukik, oda ő is és oda mindene, amit összeharácsolt a maga és kegyencei számára.

Szóval ez a bel- és külpolitika erősen érdekorientált.

Volt egyszer egy főnököm, akinek az volt az irányelve, hogy azt, aki idejön külföldről – hogy lásson minket vagy dolga van velünk –, aranytálcán kell hordozni. Így aztán, ha majd külföldre utazik, úgy fogadják őt is mit a királyokat szokás. Lényegében ez be is jött, szinte minden esetben. Ahol nem jött be, oda nem utaztunk többet. Rohadjanak meg! A szakmai érdek olyan huszadrangú körüli helyen fészkelte be magát.

Tegnapra eljutottunk arra a szintre, amikor Orbán már minden normális emberi gondolkodásnak ellentmondó intézkedéseket és döntéseket produkált. Putyin még csak hagyján, ő a gázcsap és az olajkút felelős. Van, amikor az ember kényszerűen térdet és fejet hajt. Bár a pofájáról ég a bőr, a gerincét nem hagyja megroppantani. Ha kér is, mert hiányt szenved, attól még a szegény embernek is marad büszkesége.

Amikor azonban Magyarország miniszterelnöke egy az egész világon gyűlölt tömeggyilkost hoz ide, aki zsarolja és sakkban tartja a világot 3 millió nyomorult életével, az már közelít az eddig és ne továbbhoz. Pedig van tovább, mert ugyanez az ember, engedve a népe és önmaga által táplált ősi gyűlöletnek, ma halomra irtja azokat a kurdokat, akik nélkül az ISIS, az Iszlám Állam, még mindig rettegett világpolitikai tényező lenne. Azokat a kurdokat, akik semmi másra nem vágynak évezredek óta, mint hogy 40 milliósra tehető népük és ősi kultúrájuk végre saját határai között élő, önálló nemzetté váljék. Az ISIS elleni harc pedig kivívta a világ tiszteletét és elismerését e hazátlan, földönfutó hősök iránt. A török elnök viszont a kurdoknál nagyobb veszélyt maga és a népe számára el sem tud képzelni, miközben övé a világ egyik legnagyobb hadserege és hadereje. Szemben a kurdok kézifegyvereivel és elszántságával.

Boszniában együtt dolgoztam egy roppant szimpatikus török fiúval, rendőr százados volt. Szép karrier előtt állt, egyetemet és tisztiiskolát végzett. Sokat beszélgettünk, okos értelmes ember volt. Mikor egyszer, nem is tudom hogyan, szóba kerültek a kurdok, teljesen kifordult magából. Terroristák, gyilkosok, minden török ellenségei sorolta dühösen. Mikor rákérdeztem, hogy mire alapozza ezt az állítását a válasz az volt: ezt minden török tudja. Erdogan is tudja. Irtja is őket minden rendelkezésére álló eszközzel. Miközben kvázi hadat üzen az Egyesült Államoknak, amely népirtással vádolja meg az örmény néppel szemben elkövetett tömeggyilkosságok kapcsán, aközben hozzálát egy másik nép, a 40 milliós kurd civil lakosság kiirtásához. Bombázza, lövi, halomra gyilkolja az ártatlan férfiakat, nőket és gyermekeket. Hiába az EU, a NATO és az ENSZ határozott tiltakozása, Erdogan cinikusan úgy reagált: „felszámoljuk az észak-szíriai terrorkorridort, felszabadítást és békét hozunk. Megszabadítjuk a helyi közösségeket a terroristáktól.”

Az ember hajlamos azt hinni, hogy valójában nem egyébről van szó, mint véres bosszúról. A Törökországot mindinkább iszlamizáló Erdogan csupán brutálisan megtorolja a kurdok győzelmét hitsorsosai, a radikális Iszlám Állam felett. Eközben hangzatos nyilatkozatokat tesz az országa területén befogadott három millió menekült nevében. Pénzt és ellátást követel a számukra, mert ha nem kapja meg, akkor rászabadítja ezt a hordát a békés európai népekre. Orbán Viktornak pedig semmire nincs nagyobb szüksége, mint annak igazolására, hogy a menekült-invázió igenis realitás, és ő az, aki a hazát hősiesen megvédi nevezett hordák beözönlésétől.

Jóérzésű emberek ezrei viszont tegnap kiözönlöttek azokra a közterületekre, amelyeket a diktátor – a magyar – nem szigetelt el hermetikusan rendőrökkel és kordonokkal. E békés tüntetők még nem érezték szükségét (talán mert nem védte őket a képviselői mentesség), hogy „lassan, méltósággal” elhordják ezeket a kordonokat és meginduljanak a Karmelita kolostorhoz, vagy a sajtótájékoztatónak helyt adó Várkert Bazárhoz, hogy kirázzák a kis nadrágjából a törpe diktátort. Sok gyerek viszont hiába várta az anyukáját, apukáját az óvodákban, iskolákban. Mások nem jutottak el a színházba, az orvoshoz, vagy egyszerűen csak haza. Az egyik diktátor a másik diktátor miatt megbénította az ország fővárosát. Miközben az óvodákban jól fizetett óvó nénik túlóráztak a gyerekek miatt, Szíriában török fegyverekkel gyilkoltak kurd anyukákat, kisbabákat és gyermekeket. A melegszívű Erdogánné asszony viszont derűsen meglátogatott egy kispesti kisdedóvót, mint a XIX. Kerületi, nem mellesleg MSZP-s polgármester szívesen látott vendége. Muszáj volt, mondta Gajda Péter, hiszen testvérvárosok vagyunk, és különben is hozott az óvodának 10 (tíz) millió forintot. Bolond világ – mondanám, de inkább pironkodom. Persze, lehet, hogy én vagyok az, aki nem ismerem a vonalat.

Szerencsére, Orbán Viktor, a magyarok miniszterelnöke, bocsánatot kért a török kartársától a nagyfokú impertinencia miatt, amit a neveletlen magyar nép produkálni merészelt a magas szintű látogatás kapcsán. Ő szégyellte magát helyettünk. Én meg elgondolkodtam. Egyrészt, ha már gondos munkával sikerült megvalósítani a lehegesztett csatornafedelek és a megkurtított közterületi szemetes edények városát, ahol megbízhatóan működni látszik a kijárási tilalom is, akkor most kellene idecsődíteni a világ összes diktátorát egy soha nem látott csúcstalálkozóra. Így ezt a kérdést egyszer s mindenkorra le lehetne tudni.

Aztán meg arra gondoltam, hogy akárcsak az atlétikai világbajnokság rendezését, az efféle Orbán-programokat is nyugodtan átvállalhatná Budapesttől Debrecen. Hát nem kész röhej?

Fotó: MTI

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr715300962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.