He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

A Prima Primissima díjas L. Ritók Nóra gondolatai

2019.01.06. 07:50 guma

Fotó: Bazánth Ivola

Az erőből való politizálással nem tudok mit kezdeni – Portré a Prima Primissima díjas L. Ritók Nóráról

Nyughatatlan. Munkamániás. Képtelen hátradőlni. Annak, aki vele akar dolgozni, tisztában kell lennie ezzel. És rengetegen akarnak vele dolgozni. Meg tanulni tőle. L. Ritók Nóra – aki saját hazájában, Berettyóújfalun lett próféta – az elmúlt húsz évben megújította a rajztanítást, egyúttal a vizuális nevelést a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatásának hatékony eszközévé fejlesztette. Bár nem érdekli a pártpolitika, azzal, hogy következetesen kiáll szakmai elvei mellett, például szóvá teszi az egyházi iskolák által gerjesztett szegregációt, óhatatlanul bekerült a politikai térbe. Ezért is számít óriási fegyverténynek, hogy ő lett az idei Prima Primissima közönségdíjasa. Azt még nem tudja, mire fogja költeni az elismeréssel járó 15 millió forintot, de leginkább a munkája hatékonyságát szeretné növelni belőle. Arcképvázlat.

– Ha most nem teszed le a telefont, én pakolok a bőröndbe, indulok a reptérre, és megyek haza!

L. Ritók Nóra ránézett a férjére, látta az arcán, hogy ez most nem tréfa. Gyorsan elbúcsúzott, és kinyomta a telefont, megmentve ezzel a pár évvel ezelőtti családi nyaralást. Pedig nem a barátnőjével trécselt, hanem az Igazgyöngy Alapítvány egyik pártfogójával, aki azért hívta fel a török tengerparton épp nyári szabadságát töltő L. Ritók Nórát, mert bajba került. A vakáció alatt ugyanis elvitt magával nyaralni három napra egy roma gyereket az Igazgyöngy Alapítványtól, de a kicsinek túl nagy volt az érzelmi teher, és nem volt hajlandó egy falatot sem enni. Ezért hívta kétségbeesve az alapítvány vezetőjét.

Miközben odakint hívogató napfényben úszott a tengerpart, L. Ritók Nóra a szállodaszobából hazatelefonálva próbált intézkedni. Ezt unta meg három óra múlva a férje. Azóta van egy közösen elfogadott szabályuk: bárhova mennek kikapcsolódni (mert otthon erre esélyük sincs), az egyúttal kikapcsolással is jár. Nóra ilyenkor esténként csak egy órára néz bele a kütyükbe, hogy elolvassa a napi e-mailjeit, üzeneteit.

A családi önkorlátozás talán korábban is indokolt lett volna, annak ellenére hogy a férj (Nóra nevéből a titokzatos L., azaz Lisztes Ferenc) már hozzászokhatott felesége munkamániájához. Első szerelemből született házasság az övék, csaknem negyven éve vannak együtt, egykor osztálytársak voltak egy berettyóújfalui középiskolában, azóta alkotnak egy párt. Egy helyről érkeztek, már abban az értelemben, hogy Ferenc klasszikus első generációs értelmiségi, Nóra inkább másfél generációs. Nagyszüleik még tanyán nőttek fel, a szüleik téesztagként vágtak neki az életnek. Családjuk az élő példája, miként működött egykor a társadalmi mobilitás, Nóra és nővére pedig az élethosszig tartó tanulásból is leckét kapott a szülőktől.

– Amikor megszülettem, a szüleimnek még nem volt meg a nyolc általánosuk, ők még egy „zsákutca” típusú rendszerben tanultak, és gyereknevelés mellett, felnőttként szerezték meg az újabb kor nyolc osztályát, sőt később leérettségiztek, aztán meg felsőfokú képesítést is szereztek. Édesapám rendőrnyomozó lett, anyukám a járási hivatalnál dolgozott vöröskeresztes titkárként. Hozzájuk képest az én utam egyenes volt az első diplomáig – meséli.

Amikor 22 évesen kezébe vehette a földrajz–rajz szakos tanári oklevelét, már két éve házas volt, Ferenccel (matek–fizika) még a főiskolás évek alatt kötötték össze a sorsukat. Bár a tanítást pedagógus házaspárként a körösszakáli általános iskolában kezdték, néhány éven belül hazatértek Berettyóújfalura. Nóra a főiskolán vizsgázott ugyan a rajztanítás módszertanából, de tanári ténykedésének egyik első mozzanataként rögtön sutba dobta a metodikát meg a tanmenetet.

– Emlékszem, be kellett mennem órát tartani az úgynevezett C osztályba, csupa túlkoros roma gyerek közé. Alacsony vagyok, halk, és vékony a hangom, észre se nagyon vették, hogy megszólaltam. Muszáj volt valamit kitalálnom. Leültem, elővettem a mappámat, és elkezdtem lerajzolni a gyerekeket. Portrét mindegyikről. Ez megfogta őket. Emlékszem egy roma srácra, lehetett vagy tizenhat, odajött a hátam mögé, és ízes tájszólással csak annyit mondott: „Egísz jóul rajzol lyány lítíre. Megtanít engemet is?” Innen már nem volt olyan nehéz. Szerették a tevékenységet, jobbak akartak benne lenni. Az volt a fordulópont, amikor először nyertek egy rajzpályázaton. Korábban soha nem kaptak ilyen elismerést senkitől, a siker szárnyakat adott nekik. Én meg pályázatokat írtam, felszerelést szereztem az iskolának. Előbb csináltam egy rajzszakkört, később egy grafikai műhelyt, aztán elindítottuk a rajz tagozatos osztályt. Kialakult egy spontán integráció, mert egy idő után a jobb státuszú családok gyerekei is beiratkoztak a rajz tagozatra.

Ezzel új korszak kezdődött a vizuális nevelés történetében is. L. Ritók Nóra ugyanis azóta foglalkozik a rajztanítás módszertanának folyamatos modernizálásával, hatókörének kiterjesztésével. Ahová 2014-ig eljutott, azt hármas fókuszú vizuális nevelésnek hívja. Az egyes pilléreket a gyerekközpontú vizuális nevelés, a hátránykompenzálás és a szociális készségek fejlesztése jelenti. Az érdemi változásokhoz azonban – a sikerek ellenére – ezt is kevésnek érezte. Kilépett az iskola falai közül, azóta egy olyan, a generációs szegénységben élő gyerekekre irányuló komplex fejlesztőprogram megvalósításán fáradozik, amelyben az oktatás, a családgondozás, a közösségfejlesztés és az intézményi együttműködés jelentik a fő pilléreket.

Az biztos, hogy az iskolai szegregáció erősödésével egyre fontosabbá válik a szegénységből fakadó hátrányok kompenzálása, amiben kulcsszerepet kaphat a művészeti nevelés. L. Ritók Nóra persze már húsz évvel ezelőtt is ezt gondolta, és már akkor is erős ellenszélben kereste a saját útját. Az állami iskola, ahol addig sikerrel tanított, 1997-ben új igazgatót kapott, később pedig egyházi fenntartásba került.

– Az új igazgatónak az a mondata, hogy „a művészet nem része az életnek”, vagy az igazgatóhelyettesé, hogy „rajzolni a hülye is tud”, és kíváncsi lenne rá, mit kezdenék a roma gyerekekkel matekórán vagy töriórán, meghatározta számomra a későbbieket. A kollégák egy része is rossz szemmel nézett a sikereimre, holott a rajzversenyeket nem én nyertem, hanem a gyerekek. Lassan megfagyott körülöttem a levegő. Másfelől viszont jó iskola volt ez nekem abból a szempontból, hogy megtapasztaltam, milyen vezető ne legyek, milyen fontos a támogató, inspiráló légkör megteremtése annak, aki egy intézményt irányít. Az Igazgyöngynél például nincs merev hierarchia, én az együttműködés erejében hiszek.

Kétszer fordulhatott volna más irányba az élete. Még a rendszerváltozás környékén egy galériatulajdonos beleszeretett a rajzaiba, és felajánlott neki egy állást: grafikákat kellett volna készítenie a galériája számára. Csábító ajánlat volt, sok pénzzel, de nem akarta magát elkötelezni. Havonta meghatározott számú képet kértek volna tőle, ő viszont nem akart ilyen „kényszer” alatt alkotni. A másik lehetőség 1998-ban adódott, amikor önként távozott az egyházi fenntartásba vett berettyóújfalui iskolából, és egy debreceni művészeti gimnáziumban helyezkedett el, ahol érettségire épülő művészeti szakképzés folyt. Ennek is megvolt a haszna, rákényszerült, hogy egyetemi diplomát szerezzen, el is végezte a Magyar Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció, környezetkultúra szakát. Mégsem lett hosszú távon gimnáziumi tanár, visszavágyott a legkisebbek közé. Saját iskolát képzelt el, ahol a saját módszerei alapján foglalkoznak a gyerekekkel. Megint visszatért Berettyóújfaluba, létrehozta az Igazgyöngy Alapítványt, majd 2000-ben alapítványi fenntartásban elindította az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskolát. Jelenleg hat településen 650 gyereket tanítanak, jórészt halmozottan hátrányos helyzetűeket, köztük sok roma fiatalt. Akad olyan falu is a környéken, ahol a gyerekek 70 százaléka művészeti iskolás. A színvonalra egyetlen adat: évente 500-600 díjat hoznak el az alkotásaikkal a világ minden pontjáról az igazgyöngyös gyerekek.

A siker talán legfontosabb összetevője L. Ritók Nóra személyisége. Megkérdeztük tőle, ő mit tart a három legfontosabb pozitív tulajdonságának.

– Az egyik talán a kreativitás, abban az értelemben, hogy az agyam megoldáscentrikusan működik. Soha nem adok fel semmit, a reménytelennek tűnő helyzetekben is folyton keresem a kiutat. A másik fontos alaptulajdonságom az alázat. Minden szinten. Alázat a másik emberrel, a gyerekkel, a szülővel, a kollégával, a tanári hivatással szemben. Amikor új munkatársat keresek, ez az egyik legfőbb szűrőm: érzem-e rajta ugyanezt. Kulcskérdés, hogy a legszegényebb roma embereket velem egy szinten lévő partnerként kezelem. Tisztelem a tudásukat a roma identitásról vagy a mélyszegénységben való szocializációról, amit én nem érthetek meg úgy, mint ők, mert nem éltem meg. A harmadik fontos tulajdonságom, hogy nem félek a hibázástól és azok felvállalásától sem. Ezek visznek a jobb megoldás felé, mindenkinek joga van hibázni, és átélni az újrakezdés szépségét.

Akad viszont olyan is, ami nagyon zavarja saját magában. Sőt a környezetét is bosszantja vele.

– Nyughatatlan vagyok. Ha sikerül leraknom egy terhet, rögtön két újat veszek a nyakamba. Nem tudok hátradőlni. A munkamániámmal a kollégáimat is sokkolom, őket is bepörgetem, sőt többen is úgy érezhetik, azért vállalok magamra olyan sokat, mert nem bízom meg bennük. Pedig szó sincs erről. Eleve olyan munkatársakat választok magam mellé, akikben maximálisan megbízhatok. Nem véletlen, hogy a jelenlegi művészeti iskolai kollégáim kétharmada egykor a tanítványom volt. Ők aztán nem vettek zsákbamacskát velem.

Ez utóbbi persze Nóra férjére is igaz, akivel néhány éve együtt dolgoznak, ő projektvezetőként vesz részt a roma családok munkához juttatását segítő programokban. A Lisztes–Ritók család gyermekei viszont már régen kirepültek otthonról, a fiuk Sopronban él, állatorvosként dolgozik, a lányuk biológus, természetvédelmi őr a Hortobágyi Nemzeti Parkban. Ő már unokával is megajándékozta a szüleit, bár Nórának sokkal kevesebb ideje jut a tizenegy hónapos csöppségre, mint szeretné. Egy ideig még nem is lesz több ideje. Azt mondja, az Igazgyöngy egy húsz évre felépített átfogó stratégia mentén végzi a munkáját, amelynek jelenleg nagyjából a felénél járnak, úgyhogy még legalább tíz évig előre látja az elvégzendő munkát. Most 58 éves, úgyhogy későbbre tervezi a nyugdíjba vonulást, mint a kortársai. Viszont tudatosan készül rá.

– A következő tíz évben nélkülem is fenntarthatóvá kell tennünk az alapítványt, ki kell vezetnem magam a programból, új arcokat kell felépítenünk, és mindazt, amit létrehoztunk, adaptálhatóvá kell tennünk mások számára. Ennek a jegyében elkülönítettünk hét munkaterületet, ezek élére pedig olyan vezetők kerültek, akik érdemi felelősséget viselnek a munkáért. Közülük kerül majd ki, aki egyszer a helyemre lép.

Addig azért még van egy kis idő, L. Ritók Nóra közben még tanulni is szeretne, és az alapítvány fenntarthatóságát erősíteni. Például abból a pénzből, ami a Prima Primissima díjjal jár.A Prima Primissima Díjak átadása  Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

– Több időt szeretnék fordítani a saját hatékonyságom növelésére. Negyvenkét évesen kezdtem el angolul tanulni, nem is megy rosszul, de szeretném tökéletesíteni a nyelvtudásomat. Vannak hiányosságaim az infokommunikáció terén is, abban is jó lenne fejlődni. Érdekel a coaching szemléletű vezetés, a társadalmi hatásmérés, ezeket mind tanulni kell, amihez pedig idő szükséges. A díjból juthat pénz az alapítvány működésének minőségibbé tételére is: könyvkiadásra, vagy eljutni olyan nemzetközi konferenciákra, amelyekre eddig nem futotta. És biztonsági tartaléknak is nagyon fontos ez a pénz.

A Prima Primissima díjért rengeteg gratulációt kapott. Politikusoktól is. Igaz, kormánypárti egy sem akadt közöttük. L. Ritók Nórát nem érdekli a pártpolitika, akaratán kívül került be a politikai térbe azzal, hogy megnyilvánult szakpolitikai területen. Például akkor, amikor 2016-ban felállt a kormány által létrehozott antiszegregációs kerekasztal mellől.

– Nem tehettem mást. Kiderült, hogy nem egy szótárból beszélünk, a kormányzat oktatási szakértői egészen mást értenek a szegregáció fogalmán, mint én. Még ez sem lett volna baj, ha esély lett volna érdemi párbeszédre, valamiféle kompromisszumra. A hibákat eltakaró kirakatprogramokkal, az erőből való politizálással nem tudok mit kezdeni, és az értékrend változásával sem. Én is visszaadtam például a Lovagkeresztemet, épp az utóbbi miatt.

L. Ritók Nóra szerint az elmúlt évtizedekben az volt a legnehezebb számára, hogy elfogadja: nem lehet mindenkin segíteni.

– Nem könnyű szembenézni azzal, hogy nem tudunk változtatni az összes szegény család sorsán, hogy nem tudunk hatást gyakorolni minden szülőre, hogy akad, aki eltolja a segítő kezet. De neki sem fordíthatunk hátat. Legalább azt el kell érnünk, hogy ne akadályozza a munkánkat, ne legyen visszahúzó erő a saját közegében. Hogy ne csak ő legyen a minta a gyereke előtt. Mert a gyerek mindennél fontosabb.

https://168ora.hu/itthon/az-erobol-valo-politizalassal-nem-tudok-mit-kezdeni-portre-a-prima-primissima-dijas-l-ritok-norarol-161124

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr7814513066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.