He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Mit is írt a New York Times?

2018.12.30. 13:31 guma

Képtalálat a következőre: „újság képek”Hogy mi lett belőle, azt tudjuk – meg ismerünk pár mondatot is. Kicsit bővebb megemlékezés következik a nagy port felvert cikkről.

„Magyarország a felszínen demokrácia. de mi van a felszín alatt?” – mint ismeretes,  ezzel a címmel közölte a lap Patrick Kingsley cikkét. A szerző felhívta rá a figyelmet: amikor Orbán Viktor rákényszerítette a CEU-t – egy vezető magyarországi egyetemet –, hogy részben Bécsbe helyezze át tevékenységét,

nem fizikai erővel, vagy annak kilátásba helyezésével tette ezt.

A szélsőjobboldali magyar miniszterelnök soha nem börtönözte be a CEU egyetlen előadóját sem, és nem adott ki rendeletet az egyetem bezárásáról. Hanem csendben megváltoztatta a külföldi egyetemekre -– köztük a CEU-ra – vonatkozó szabályokat, és ez lehetővé tette számára, hogy a CEU-val szembeni magatartást pusztán technikai kérdés színében tüntesse fel, nem pedig az akadémiai szabadság elleni támadásként.

Orbán úr uralmának visszatérő paradoxona: mindazok ellenére, amit tett a magyar demokratikus folyamatok erodálására, ritkán engedte meg, hogy kormánya nyílt erővel vigye keresztül, amit akart. És ez a paradoxon magyarázza meg, hogy az elemzők vitatkoznak: vajon Magyarország még demokrácia-e, és hogy miért foglalkoznak egyre többet Orbán hívei és ellenfelei ennek a kicsi, azelőtt marginális országnak a belső működésével.

Magyarország Orbán Viktor alatti útja a miniszterelnököt szélsőjobboldali figurák, mint Steve Bannon ikonjává tette, és olyan országoknak, mint Lengyelország, megmutatta, hogyan kell erodálni a demokratikus intézményeket. Michail Ignatieff, a CEU elnök-rektora kifejtette a szerzőnek: „A múlt zárt rezsimjei szögesdrótok és őrtornyok mögött voltak, az elnyomás nyílt volt és félreérthetetlen. Orbán Magyarországán azonban tiltakozhatsz, elmehetsz, vállalkozást építhetsz, és az EU tagja vagy, annak az EU-nak, amely úgymond a demokráciák uniója”.

A kommunista kor Magyarországával ellentétben van alkotmánybíróság, és sok más, névlegesen független őrtestület. Van rengeteg sajtóorgánum, amelyek munkatársai nem kell attól tartani, hogy munkájuk miatt fizikai erőszak veszélye fenyegeti őket. És vannak szabad választások, amelyen bárki indulhat, de amelyeket Orbán nyert meg, amióta 2010-ben visszatért a hatalomba.

A felszín alatt bonyolult valóság húzódik meg.

Orbán úr szövetségesei ellenőrzik az Alkotmánybíróságot, és eleve lojális emberek ellenőrzik, hogy egyáltalán milyen ügyek kerülnek a testület elé: gyakorlatilag nem kerülnek például oda az Orbán Viktor és miniszterei elleni korrupciós ügyek, de ha mégis volt ilyen, senki nem hallott róla. Orbán a független média tulajdonosaira gyakorolt pénzügyi nyomással fokozatosan rászorította az illetőket, hogy adják el orgánumaikat az ő barátainak, vagy enyhébb vonalat kövessenek. Közben az állami média teljességgel lojális Orbán Viktor iránt – írta a szerző, majd ezt követően szólt arról, hogy az állami tévé nem adott hírt a tüntetésekről, ezért néhány ellenzéki képviselő bement a székházba, és némi adásidőt kért, de kérésüket elutasították, és később erőszakkal kitették őket.

Orbán Viktornak ugyan mutatós többsége van, de ez részben a média biztosította visszhang-kamrának köszönhető, amely elnémította az alternatív hangokat, valamint annak, hogy Orbán pártjának a javára átalakították a választási rendszert. Orbán úr és szövetségesei büszkén elismerik, hogy hogy kormányzási rendszerük eltért a liberális demokrácia modelljétől. De azt mondják, hogy továbbra is demokratikus,

csak ki kell tágítani a demokrácia fogalmát.

Orbán Viktor a demokráciát elsősorban a választások megtartásában látja, és nem a hatalmi ágak szétválasztásában vagy a nyilvános diskurzus gazdagságától. Schöpflin György azt fejtegette a szerzőnek: Orbán Viktor kormányzási stílusának ellenfelei azt feltételezik, hogy a demokráciának csupán egyetlen, egyszerű modellje van. „A demokráciát veszélyeztetik, akik azt állítják, hogy csak liberális demokrácia létezik” – mondta Schöpflin. Némelyik bíráló számára Orbán rezsimje nem a demokrácia új meghatározásával, hanem a tekintélyelvűség megértésének korszerűsítésével értelmezhető.

Michael Ignatieff számára

az Orbán-rezsim „új a nap alatt”,

és nem lehet meghatározni a XX. századi tekintélyelvűség sablonjaival. Magyarországon 2018-ban megvan a XIX. század közép-európai demokráciájának minden intézménye és jelvénye, de arra használják fel, hogy ugyanazt a fajta központi ellenőrzést gyakorolják, mint a hidegháború tekintélyelvű rendszereiben. Michael Ignatieff szerint „Az pártállam új formája, de egyértelműen a múlt egypárti államainak mintáit reprodukálja. Ez ironikus, mert a rendszer a retorikájában hevesen kommunistaellenes, de a gyakorlatban a régi rendszer vonásait éleszti fel”.

Orbán Viktor más bírálói számára Orbán rendszerének megértéséhez nem szükséges korszerűsíteni a tekintélyelvűség definícióját. „Orbán Viktor stratégiái valóban illeszkednek a múlt mintázataihoz” – mondta Jason Stanley, a Yale egyetem tanára, a „Hogyan működik a fasizmus” (How Fascism Works) című könyv szerzője. A kötetben Stanley azt kutatja, hogyan használnak fel mai vezetők, köztük Orbán Viktor – fasiszta ideológiákat és taktikákat vonzásuk és hatalmuk növelésére. Orbán úr ismételten felszólított arra, hogy Magyarország szerezze vissza státusát, amelyet területe és lakossága nagy részének elvesztése előtt a magáénak mondhatott, és sokszor kifejezésre juttatta, hogy a fajilag homogén társadalmat preferálja – írta a szerző, és megállapítását több Orbán-idézettel illusztrálta. Jason Stanley szerint

mindkét tényező egy fasiszta jellemzője.

Stanley kifejtette: „Ha valaki olyan pozícióból kormányoz, amelyben az etnikai csoportja iránti lojalitás, valamint a mitikus múlt felülírja az igazságot, és az illetővel egyet nem értő emberek iránti tiszteletet, akkor ez egy fasiszta ideológia és fasiszta taktika felhasználása a hatalom megszerzésére és megtartására”.

Hozzátette: „Az ellenőrzés, amelyet Orbán úr gyakorol a magyarok információhoz jutása felett, azt jelenti, hogy kormányzása már nem demokratikus, függetlenül attól, hogy hány szavazatot kap. A demokrácia ugyanis nem csupán egy választási rendszer, hanem egy kultúra, amely tiszteletben tartja az igazságot. Ha egy kormány egy olyan propagandarendszerrel, amely mindenkinek hazudik, megakadályozza, hogy a közönség hozzájusson a valós információkhoz, akkor minden alkalommal mindenki a legfelső vezetőre fog szavazni. Ez pedig nem demokrácia. Ha Orbán úr eltér a fasiszta mintától, annak főleg az az oka, hogy nincs Gestapója, az állam feletti ellenőrzése kevésbé az erőszakról szól” – mondta Stanley professzor.

A cikk szerzője szerint éppen ezért volt különösen figyelemre méltó az a bánásmód, amelyben az ellenzéki képviselőket részesítették a médiaszékháznál: Orbán Magyarországán szokatlan módon a meztelen erőszak demonstrálása volt. Emellett egy sor további látványos hatalmi lépés után következett be, amelyek mind azt mutatják, hogy

Orbán úr már nem érzi szükségesnek, hogy mérsékelje akcióit.

Miután bebizonyosodott, hogy az európai vezetők nem szándékoznak megbüntetni Orbánt a korábbiakért, „Orbán most alkalmat lát: gyakorlatilag mindent megtehet anélkül, hogy az európai arénában szankciókat kockáztatna” – mondta Hegedűs Dániel, az Egyesült Államok Német Marsall Alapítványa kutatócsoport Magyarország-szakértője. Orbán Viktor éveken át megelégedett azzal, hogy kiegészítő intézkedések sorával korlátozta az igazságszolgáltatás függetlenségét, de december közepén egyetlen könyörtelen húzással párhuzamos bírósági rendszert hozott létre. A legutóbbi időkig hagyta, hogy a magán média legalább az autonómia halvány látszatát őrizze, és inkább azon volt, hogy lojális üzletemberek vegyék át az orgánumokat, ahelyett, hogy a kormány még látványosabb, központosított felügyelete alá helyezte volna ezeket.

Ám decemberben a versenytörvényeket megkerülve lehetővé tette, hogy a lojális tulajdonosok a magyar újságok, rádió- és tévéadók százait „adományozzák egy központi alapnak, amelyet legközelebbi szövetségesei közül három irányít. Azt követően, hogy egy ellenzéki képviselőt fegyveres őrök kivonszoltak, kilöktek és kivittek a médiaszékházból, Hadházy Ákos, az illető képviselő azt mondta: az, ahogyan kitették, vízválasztó pillanat volt. Eddig Orbán Viktor kormánya „a dezinformáció diktatúrája volt, de most átlépte a fizikai erőszak határvonalát”.

 

Szerző: hj
Forrás: Huppa

Ez  az előzmény:

Fábián András: Kovács Igazmondó Zoltán esete az ostoba New York Times-szal

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy Kovács Zoltán valóban a helyére került, amikor december 1-én kinevezték a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárnak.

Ebbéli minőségében egyébkén, némi szünet után, azt a Kumin Ferencet követte, aki 2006-ban éppen tőle vette át ezt a beosztást, és töltötte be azt 2014-ig, New York-i főkonzullá történt kinevezéséig. Vagyis nem volt ez egy új feladat a CEU-n doktorált Soros-bérencnek. Hopp! Csapok a számra! Hiszen csak azok lehetnek e kitüntető cím birtokosai manapság, akik az Orbán kormány esküdt ellenségei (v.ö. csőcselék, hazaárulók, lumpen civilek, effélék). Kovács bizonyára méla undorral fogadta el akkoriban a CEU és Soros György által nyújtott tudományos előmeneteli lehetőségeket.

Igazából nem nagyon érdekel bennünket ennek a magát nyilván igen jellemes és gerinces embernek vélő Orbán-zsoldosnak a pályafutása, mert ő maga is egy totálisan érdektelen és roppant ellenszenves egyén. Ez esetben is csak azért foglalkozunk a személyével, mert talán éppen az ő ágálása-acsarkodása is motiválta a világszerte nagy becsben tartott The New York Times főszerkesztőjét arra, hogy számot adjon forrásaik kezeléséről. Nincs kétségünk ugyan afelől, mire válaszol a szerkesztőség, azt az elégtételt azonban nem adta meg Kovácsnak, hogy direktben reagáljon az ő méltatlan vádaskodásaira.

De lássuk, miről is van szó. 2018. december 25-én a lap megjelentetett egy cikket Patrick Kingsley tollából: A felszínen Magyarország egy demokrácia. De mi lapul a mélyben? – címmel. Ebben két fajsúlyos megállapítás is elhangzik.

Egyfelől az, hogy Magyarország egy új típusú autokrácia, amely

a 21. század eszközeivel működtet egy 20. századi diktatúrát.

Másrészt Magyarország (a faji tisztaság emlegetése, a nacionalista eszmék miatt)

fasizmus, Gestapo nélkül.

Megszólaltatja a CEU rektorát, Michael Ignatieff -et, szót ejt az Alkotmánybíróság megszállásról, a kormányzati korrupcióról, Orbánnak a szélsőjobboldal prominens figuráival fenntartott nemzetközi kapcsolatairól, a média kisajátításáról és egyebekről is.

Kovács államtitkár, mint harcba hívott mén ugrott a trombitaszóra és nem habozott keményen megbírálni a rebellis liberális amerikai orgánumot. Beleharsogta a világba: “az elmúlt nyolc évben már megszokott módon újra szánalmas ostobaságokat harsog a New York Times Magyarországgal és a miniszterelnökkel kapcsolatban.”

Úgy gondolta, hogy ott ezt úgysem értik. December hatodikán ugyanis (érdekes, vesszük észre, hogy ezeket a cikkeket a Mikulás és a Jézuska hozta a kormánynak) egy hasonló tartalmú, a sajtószabadságot bíráló NYT cikk kapcsán in medias res vakmerően rákérdezett, hogy „van-e egyáltalán olyan tagja a szerkesztőbizottságnak, aki beszél magyarul?” Mivel a kérdésre érdemi válasz nem érkezett, úgy gondolta, hogy bárki kész és hajlandó elhinni neki, legalábbis honi keretek között, hogy a tekintélyesnek titulált újság légből kapott információk alapján készül.

A New York Times december 28-i hírösszefoglalója most aztán – mintegy véletlenül – felidézi egy júniusban született tájékoztatójukat a szerkesztőségi alapelvekről. Ebből idéznék néhány gondolatot.

„Olvasóink gyakran kérdezik, hogy miért használunk névtelen forrásokat. Az ok egyszerű: néhány érzékeny pozícióban lévő ember csak akkor hajlandó őszintén megnyílni előttünk, ha nem használjuk fel a nevüket. Tudnunk kell azonban, hogy hitelességük rendszerint megkérdőjelezhetetlen. Ennek ellenére minden esetben ellenőrizzük az általuk elmondottak helytállóságát. Phil Corbett szerkesztő, aki azért felel, hogy a lap minden norma szerint kifogástalan legyen elmondta: „Irányelveink szerint az anonim forrásokat csak olyan információk esetében használjuk, amelyek véleményünk szerint újszerűek és hitelesek, és az eseményekről más módon nem tudnánk beszámolni. Minden esetben rigorózusak vagyunk és alaposan megvizsgáljuk, honnan és hogyan szerezte a forrás ezt az információt? Meg tudjuk-e erősíteni más forrásokkal? Mi motiválta a forrást arra, hogy információit átadja nekünk?”

„A forrás névtelenségét bármely történetben egy magas rangú szerkesztőnek, általában egy szerkesztőségi osztályvezetőnek kell jóváhagynia” – írja Corbett. „Amikor pedig az átadott információ a történet központi eleme, a cikket általában egy még magasabb rangú szerkesztőnek is jóvá kell hagynia.”

“Tisztában vagyunk vele, hogy a hitelességünk a tét. Vagyis mindenkor meg kell győződnünk arról, hogy a történet helytálló. A riporter egyébként a forrás valódi kilétéről mindenkor tájékoztatja a szerkesztőség valamelyik vezetőjét.”

Eddig a kivonatos ismertetés.

Nem vagyunk persze annyira naivak, hogy Kovács Zoltánról feltételezzük: gőze nincsen arról, hogy egy ekkora világlapnál hogyan mennek a dolgok. Valóban azon múlik-e egy adott országról szóló tájékoztatás hitelessége, hogy beszélik-e ott a bantu, a szuahéli, vagy éppen a magyar nyelvet. Netán egy felelőtlen kis zugfirkász ostobaságai megvezethetik–e a New York Times olvasótáborát. Esetleg a kormány megrendelésére a nekik nem tetsző személyek lejártatására használják fel a lapot. Megszokott dolgok ezek a magyar kormánymédia zászlóshajóinál, mint mondjuk a Magyar idők, a 888 vagy a Pesti Srácok). Ezeknél ugyanis nem a hitelesség a mérce, hanem a kormánytól származó reklámbevétel, amiért keményen meg kell dolgozni és persze porig hajolni.

Nem is Kovács Zoltán tájékoztatására szántuk most ezt a kis ismertetőt. Ha azonban neki, mint nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárnak, mégiscsak sikerült volna újat mondanunk, akkor szerintem fontolja meg, hogy nem lenne-e időszerű visszaadni a megbízását.

Hozzáértés hiányára hivatkozva.

Ha viszont mégis tisztában van ezekkel a kritériumokkal, akkor meg nem mondott igazat, vagyis szándékosan félrevezette azokat, akiket tájékoztatnia kellett. A konzekvencia nyilván ez esetben sem lehetne más, mint a méltatlanul viselt stallum visszaszolgáltatása.

Már persze egy normális, demokratikus köztársaság keretei között és nem egy, a 21. század eszközeivel működtetett 20. századi diktatúrában.

Szerző: Fábián András
Forrás: Huppa

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr3514523232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.