He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?


És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

augusztus 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Elmentem a kultúrharc "kis" zöngéit: "ritkítani kell a könyvfelhozatalt is, hogy az olvasó megtalálja az értékes könyveket." Mi van?!

2018.08.12. 14:30 guma

Megvalósul a "szellemi" könyvégetés, hogy a nép ne is tudjon választani a kulturális javak között?

„Ez is libsi mantra!” Tusványos mellett a Heti Válaszban is vitázott a Magyar Idők kultúrharcosa

A liberálisok emelték fel itthon, de szerinte ugyanők tették tönkre az irodalmat. A közpénzekkel kitömött állami íróakadémia vezetőjeként Orbán János Dénes újrakanonizálna az egyetemeken is, s ezzel az ötletével is kiváltotta L. Simon László haragját, akivel Tusványoson vitázott a héten. Nem sokkal előtte a Heti Válaszban. Itt a teljes interjú.

– Olvas ön, mielőtt ír?

– Világéletemben rengeteget olvastam.

– Akkor miért próbálja a liberálisok kultúrdiktatúráját azzal alátámasztani, hogy nem emelték trónra Kányádi Sándort?

– Mert ez a helyzet.

– Lássuk csak. Domokos Mátyás már 1989-ben megtette a Holmiban, Esterházy Péter az ÉS-ben méltatta, Orbán Ottó verset ajánlott neki, Gömöri György pedig a legnagyobb magyar költőnek nevezte.

– Nem kell bedőlni a látszatnak. Figyelembe kell venni azt is, hogy 2004 óta – ez volt a skizma, a szakadás éve az Írószövetségben, amikor másfél száz liberális író kivonult, és beállt a Szépírók Társaságába – egyre súlyosabb a helyzet. Addig még elviselhető állapotok uralkodtak az irodalmi életben, azóta egyre nyíltabb az ellenségeskedés. Amúgy roppant egyszerű: vessük össze az elmúlt évtizedek Kányádi-recepcióját Esterházyéval; guglizva akár egy előfelmérést is készíthet.

– Az általunk idézettek is kiguglizhatók. Valós írások, nem látszatok.

– Számoljuk meg az egyetemi szakdolgozatokat is. Akkor kiderül a súlyos aránytalanság. A kortárs egyetemeken alig esik szó Kányádiról, meg egyáltalán, a Réz Pál-féle kánonon kívül bármiről.

– Szakdolgozatot a bírálón kívül senki nem olvas, Kányádit mindenki olvassa. Az iskolákban is. Tényleg ez indokolja a kultúrkampfot?

– Szakdolgozatot valóban nem olvasunk, de a magyar irodalom tanárai az egyetem elvégzése után azon eszmerendszer alapján oktatnak majd, amit ott tanultak. Faludy Györgyöt, Kányádit olvassa a közönség – még. De az utókornak való átörökítés a szakma feladata. A Nyugatot annak idején pár százan olvasták, ma mégis legenda és fogalom. Ez annak köszönhető, hogy a szakma alaposan rágyúrt. Nem szabad tehát lebecsülni a szakmát, mert hosszú távon igenis tudja manipulálni, mit olvasunk. Figyelte, hogy az elmúlt években milyen kampány indult néhány klasszikusunk ellen? Jókai Mórt ki akarják ebrudalni a tankönyvekből, de Berzsenyit meg a Bánk bánt is. Szürreális. Ha hagyjuk, a gyermekeink ezeket a meghatározó klasszikusokat már nem fogják ismerni, nélkülük pedig a magyar irodalom rendszere egyszerűen összeomlik. A röhej az, hogy ha Jókait nem ismered, Esterházy Pétert sem fogod megérteni.

– Jól értjük? Az egyetemi kánont szeretné átírni? Mégis hogyan?

– A bölcsészegyetemeinkkel óriási problémák vannak. Már nem műhelyek, hanem laboratóriumok, ahol körülbelül így értekeznek az irodalomról: „a poétikai funkció az ekvivalencia elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti”. Azaz a kortárs irodalomtudomány már nem az irodalmi szövegről, hanem önmagáról szól, és eredménye az a számtalan olvashatatlan baromság, ami ma irodalomkritika helyett megtölti a folyóiratokat. Ezeket még egy művelt olvasó sem érti. Ebben a szellemben nevelik a tanárainkat, az irodalomkritikusainkat. Ezek a szakemberek nem tudják megkedveltetni az irodalmat a tanulókkal, és nem fogják közvetíteni az olvasók felé. Ennek az elitizmusnak bizony véget vetnék, ha tehetném, és a bölcsészet energiáit a népművelés irányába terelném. Miként? Elmondom a véleményemet, hátha mások figyelembe veszik, és igyekszem azt is tenni, amit prédikálok, íróként, szerkesztőként, szervezőként, az állami íróakadémia vezetőjeként.

Fotó: Sebestyén László

– A kánonban ugye benne foglaltatnának azok is, akik nem szeretik Orbán Viktort és rendszerét?

– A kánonban mindenkinek helye lenne, aki jól ír, és bármennyire szereti Orbán Viktort, ha nem ír jól, akkor nincs ott helye.

– Csodás! Erről akkor felvilágosítaná Szakács Árpádot is? Az ön lapjába írt immár 11 részes feljelentősorozatot, s szerinte a „liberális rettegőknek” – amilyen az a Parti Nagy Lajos is, akinek ön egyébként verset dedikált – nincs helyük állami intézményben.

– Mindenekelőtt fölvilágosítanám önt, hogy a Magyar Idők sajnálatos módon nem az én tulajdonomban van, ott én a kulturális rovatot vezetem, azt hiszem, példás nyitottsággal és egyensúllyal. Parti Nagy Lajost egyik mesteremnek tartom, és most, hogy Kányádi elhunyt, Szőcs Géza mellett a legnagyobb élő magyar költőnek. Szakács Árpád cikksorozatát nyilván dühöngve illik pocskondiázni liberális körökben, pedig arra van kihegyezve, hogy visszatetsző kulturális diktatúrát sivalkodni, miközben állami lóvéval tömnek. De azt már megszoktuk, hogy a liberális szövegértelmezés különbözik a miénktől. Érdekes, hogy ha mi írjuk, akkor feljelentés, ha önök írják, akkor dicső oknyomozó leleplezés, mint például az ön által is fémjelzett opus a Heti Válasz múltkori számából, melyből megtudhatjuk, hogy liberális írókat buliztattam a hajdani kultúrkocsmámban, valamiféle pajkos közös lakást is említettek – szodomai allúzió volt netán? Hogy kétségbeesésbe kergettem az erdélyi nemzeti-konzervatív oldalt az ifjúkori liberális megnyilvánulásommal, köztük a pénzhamisításos performansszal, amiért el is ítéltek, tehát azt sugallja, hogy köztörvényes bűnöző vagyok. Akkor most visszakérdezek: ezt is indokolja a kultúrkampf?

– Szodomáról szó sem volt. Azt állítja tehát, hogy sosem ivott, bulizott Karafiáth Orsolyával vagy Grecsó Krisztiánnal?

– Dehogynem. Meg is hálálták a vendéglátást. Grecsó tavaly nekem jött az ÉS-ben, lemaffiózózott, 30 milliós terepjárókat emlegetett, épp csak az nem volt benne, hogy Szőcs Gézával a vasárnapi istentisztelet után öreg néniktől vettük el a retiküljüket és a perselypénzt a Farkas utcában. Azt hittem, a Blikket olvasom. Karafiáth ledilettánsozott, mindennek elhordott több roppant nívós közéleti publiban. Én minimum egy kávé mellé leülnék a régi kedves ismerőseimmel, mielőtt nekik mennék a sajtóban, s meghallgatnám az ő véleményüket is. De embere válogatja.

– Így már érthető, miért írt cikket nemrég arról, hogy Karafiáth csúnya, buta, költőként sikertelen celeb.

– Karafiáth Orsolya utoljára 2008 áprilisában volt a vendégem. Azóta semmit nem fejlődött, csak egyre nagyobb madárfészkeket és egyéb installációkat pakolt a fejére, hogy eladhassa azt, ami egyre inkább nincs. Az utóbbi években meg szánalmasan gagyi politikai publicisztikát tol, s ezekben nem átall fiktív személyekre hivatkozni mások lejáratásakor, ami azért nem kóser, mert a publicisztika nem fikciós műfaj. Miért is dédelgetném? Az irodalomtörténetbe úgyis azokért a versekért kerül be, melyeket én írtam neki, nem amelyeket ő írt saját magáról.

– Fő az önbizalom. Mindenesetre Szakács önt, Kolozsvár költő fenegyerekét, a liberális kánonképzők egykori kedvencét, a liberálisokat fellépéshez segítő szervezőt is tollhegyre tűzhetné.

– Szakácsnak nehéz volna tollhegyre tűznie – erdélyiként jól tudja, hogy a Bulgakov rendezvényein leginkább erdélyi művészek vettek részt, akik pedig nem a balliberalizmus feltétlen híveiként ismeretesek. Nem beszélve arról, hogy a kultúrkocsma a Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének erdélyi bázisa volt. Szóval körülbelül akkora volt a liberálisok aránya, mint amennyit a politikában szoktak kaszálni az elmúlt évtizedben.

– Varró Dániel kevesebbért lett liberális kultúrterrorista nála.

– Nálam meg szívesen látott vendég volt. Nálunk, Erdélyben amúgy nem azt szokták kérdezni, hogy kire szavaztál, hanem pálinkát töltenek, és már csak azért sem közpénzből, mert Gyurcsányék nem kényeztettek el bennünket akkoriban. Erdélyben a Bulgakov élete valóságos reality show-nak számított, úgyhogy Szakács úr bizonyára tisztában volt ezekkel. De van itt még valami...

– Parancsoljon!

– A liberális nexusok bemutatásának nagy igyekezetében nem irodalmi ügyeket is sikerült beleszőniük az írásba. Mi szükség volt a karaktergyilkoló személyeskedésre – a pénzes ügy emlegetésére, vagy azt állítani, hogy elhagyni kényszerültem Kolozsvárt? Ha szabad kérdeznem, milyen dokumentáció előzte meg egy ilyen cikk megírását? Ha már azzal kezdte az interjút, hogy szoktam-e olvasni, mielőtt írok. Ugyanis, meg ne haragudjon, ezúttal az volt az érzésem, hogy nem is a Blikket, hanem a Magyar Narancsot olvasom, ami még az előbbinél is súlyosabb.

– Akkor már inkább a Magyar Időkhöz hasonlítson: a kollégái sosem informálódnak, ha például rólunk írnak észveszejtő sületlenségeket.

– Ha a Magyar Idők netán ilyet tenne, az még nem menti fel önöket.

– Ebben igaza van. Épp ezért: ha a köztörvényesség látszatát keltettük pénzhamisítós ügye esetében, megkövetjük. Elfogadja? Haladhatunk?

– Talán még hatezer forint sem volt a büntetés azért a diákcsínyért. Gondolja, hogy fordított esetben számos ellenségem nem hozakodott volna elő ezzel az elmúlt húsz évben? De a férfias beismerést elfogadom, főképp, mert milyen snassz lenne, ha OJD és Stumpf András pereskednének. Az volna a kultúrkampf mélypontja.

– Milliárdos költségvetése van, közel százszorosát kapja az államtól más írószervezetek támogatásának, ott ül az NKA Szépirodalmi Kollégiumában, országos napilap rovatvezetője, minden megyei lapban jelen vannak. Mégis mikor lehetne normálisan dolgoznia, keménykedés nélkül?

– Ez is libsi mantra, hogy folyamatosan az írószervezetekkel hasonlítják össze az általam vezetett állami intézményt. Az Íróakadémia nem civil szakmai szervezet, hanem oktatási intézmény, könyv- és lapkiadó és irodalmi ügynökség, nem pedig írószervezet. Több mint nyolcvan alkotónak – pályakezdőknek, haladóknak és profiknak – biztosít megélhetést és lehetőségeket, vagy hogyan is fordítsam le a hőzöngőknek: ennyivel kevesebb író éhezik jelenleg az ádáz pannon diktatúrában.

– Ahelyett, hogy a hatalom embereként publicisztikákban azon dühöng, hogy Mózes Attila Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című művét nem ismerik elegen a liberálisok miatt, kiadta újra idén? Lefordíttatta angolra, németre?

– Mózes Attila könyve csak egy példa, nem az én szerepem lett volna foglalkozni vele, hiszen a könyv 1990-ben jelent meg, amikor én még kissrác voltam. 2002-ben, már könyvkiadó-igazgató koromban viszont újra kiadtam; sajnos csak egy kis erdélyi könyvkiadót vezettem, nem a Magvetőt. Hogy miért csupán kis példányszámban, és miért nem tudtam jobb megjelenési és népszerűsítési körülményeket biztosítani, erről kérdezze meg azokat, akik 2002-ben hatalomra kerültek, és olyan jól megfinanszírozták az erdélyi irodalmat, hogy nemzeti érzelmű mecénások nélkül bezárhattuk volna a kaput.

– Tudjuk, hogy akkor kiadta. Most, állami főirodalmárként mit tett érte?

– Micsoda titulusok! Miért nem egyenesen Aczél elvtársnak nevez?

– Ahogy óhajtja... Tehát?

– Amennyiben a jogok tisztában lesznek, és a jogörökösök beleegyeznek, kiadom és lefordíttatom. Ha rajtam múlik, előbb-utóbb a helyére kerül. Csakhogy közben veszítettünk harminc évet. Nem kevés idő, nem kevés olvasó, nem beszélve arról, hogy a szerző ezeket az évtizedeket mind anyagilag, mind elismerésileg méltatlan körülmények között töltötte. Ellentétben méltatlanul agyonsztárolt kortársainak némelyikével. A kilátástalanság is hozzájárult, hogy korán elhalálozott.

– Örülni fogunk, ha kiadja, lefordítja. De ha már libsi mantra: ez a Gyalog galoppba való „engem elnyomnak” épp a haladó baloldal hozzáállása. Hogy képes mégis ezt ismételgetni 2018-ban, teljhatalmú miniszterelnökkel a háta mögött?

– Nem miniszterelnöki hatáskör a kanonizálás, itt a miniszterelnök is csupán egyike az olvasóknak. A hatalom és a pénz ebben nem igazán segíthet, mert az igazi kultúra nem egy rohadt árucikk, amit adunk-veszünk. A nemzeti kultúrával nem kupeckedünk, hanem ápoljuk, tanítjuk gyermekeinknek, bemutatjuk nemzettársainknak, s átörökítjük az utókornak. És ez a folyamat hosszadalmasabb, mint egy pénzügyi tranzakció lebonyolítása. A kommunizmus évtizedei és cenzúrája rengeteget ártottak a kultúránknak, de a rendszerváltás után sem tettünk rendet benne, és hagytuk – kollektív bűn ez, mert nemcsak a balliberális, hanem a tunya és gyáva konzervatív értelmiség is hibás –, hogy téveszmék prédája legyen. Jelenleg vesztésre állunk a konzumidiotizmussal szemben, és hiába érvel bárki, hogy százszor több lóvé áll rendelkezésünkre, mint ellenlábasainknak, a globális konzumidiotizmus mögött álló tőkével szemben nem rúgunk labdába. Azzal, amelyik a Harry Potterre akarja cserélni Jókai Mórt, mert előbbinek jobbak az eladási mutatói. Itt csak a mentalitás megváltoztatása segíthet, nem a pénz, nem a hatalom. Az, hogy van pénz meg hatalom a hátunk mögött, arra jó, hogy végre bátorságot öntsön az agresszív balliberális oldaltól még mindig tartó, bátortalan nemzeti érzelmű értelmiségibe; amennyiben ők nem bátorodnak föl, és nem fognak össze, nekünk, szószólóknak sincs értelme küzdenünk. Bevallom, elsősorban azért írok kultúrkampftémájú cikkeket, hogy bátorságot öntsek másokba.

– Szakács jól fel is bátorodott, miközben az ország fele soha nem vesz könyvet a kezébe. A legnépszerűbb író meg Danielle Steel. Nem érzi magyarosan önfelszámoló fényűzésnek, hogy eközben azért cincálnak szépírókat, mert „liberálisok”?

– És ki hozta be ebbe az országba Danielle Steelt? Ki teremtette meg azt a közeget, melyben a magyar ember kultúrszennyre költ? Ki riasztotta el a magyar szépirodalomtól az elitizmusával az olvasókat? Magam sem fogalmazhattam volna meg jobban: ez a liberalizmus eredménye. Jókait kiebrudaljuk a tananyagból, és Danielle Steelt olvasunk. Bravó!

– Kányáditól indultunk, zárjuk is vele. Ő képes volt alsós gyerekeknek szépen elmondani, mit jelent, hogy „kopár szik sarja”. Ön dühös cikkeken túl tesz valamit azért, hogy a számukra tényleg olvashatatlan Jókait megértsék és megszeressék?

– Ajjaj. Mióta csak az eszemet tudom, egy hittérítő elszántságával védtem, ha támadták, és propagáltam mindenkinek. Egyetemi oktató is voltam néhány évig, és rengeteg ifjút indítottam el az írói pályán, megszámlálhatatlan rendezvényen vettem részt, úgyhogy volt lehetőségem hirdetni. Műveimben számtalan esetben utalok rá, nyelvezetemet rá építettem. Az ő novelláját dolgoztam át A magyar Faust című drámámban, legutóbb pedig még XIX. század végi angol csillagászati folyóiratokat is felhajtottam, hogy megírhassam Az ördögcsillag című oknyomozó esszénovellámban Jókai csillagászati felfedezéseinek titokzatos történetét. 1851-ben novellát írt egy csillagról, amit csak 1885-ben fedeztek föl, egy másik írásában pedig egy olyan ködfoltról tesz említést, amit 1952-ben fedeztek föl. És ezt a vérizgalmas, titokzatos, csodás géniuszt akarják kidobni a tankönyvekből? És még ne legyek dühös?

http://valasz.hu/kultura/ez-is-libsi-mantra-tusvanyos-mellett-a-heti-valaszban-is-vitazott-a-magyar-idok-kulturharcosa-129181

„Egy kivétel volt: Fifi néni” - Nyáry Krisztián író, könyvkiadó

Két nagy sikerű kötetet is megtöltött a magyar irodalom love sztorijaival, amelyekkel eredetileg a Facebookon szórakoztatta az ismerőseit. Azóta írt hősies és merész magyarokról, szerelmes festőkről és 1848/49 nagy levelezőit is kötetbe rendezte. Volt Demszky Gábor sajtófőnöke, a Magvető vezetője, jelenleg pedig egy egész könyves cégbirodalom kreatív igazgatója.

Magyar Narancs: Úgy tűnik, ön a kapocs a Fidesz, a Jobbik és az MSZP között; nemrég elújságolta a Facebookon, hogy a Semmelweisről írt posztját mindhárom párt egy-egy képviselője (nevet nem említett) egyetértően megosztotta. Lehet, hogy az ideális köztársasági elnököt köszönthetjük önben?

Nyáry Krisztián: Még szerencse, hogy nincsenek ilyenek terveim. Ez a kis eset talán azért tanulságos, mert mindhárom politikus, bár nagyon mást gondol a világról, mégis a saját világmagyarázatát alá tudta támasztani ezzel a történettel. Ugyanúgy látja Semmelweis figuráját a jobbikos, mint a szoci. Semmel­weis története egy áldozattörténet, és az azért elég erősen benne van a hazai politikai kultú­rában, hogy a saját táborát mindenki áldozatnak látja. Valószínűleg ez is motiválhatta az egyetértő megosztásokat. Előfordul, hogy politikusok is megosztják, amit írok, de ez inkább úgy szokott lenni, hogy ha például Márton Áronról írok, azt jobboldaliak osztják, ha meg Karig Sáráról, azt inkább a balosok.

MN: A hazai politikai kultúrát közvetlen közelről is szemlélhette, hiszen kétszer is a hajdani főpolgármester, Demszky Gábor mellett dolgozott a Városházán – utóbb kommunikációs igazgatóként.

NYK: Egy jó és egy rossz szakaszban dolgoztam a Városházán, persze mindkettő nagyon tanulságos volt. A jó 1995 és 2000 közé esett, a rossz a 2006 és 2010 közötti időszakot jelentette. Az első az önkormányzatiság szempontjából is jó korszak volt, és akkor tanultam ki a kommunikációs szakmát. Teljesen véletlenül sodródtam oda, igazi rendszerváltáskori sztori az enyém; az egyetemen kollégám volt Keszthelyi András, ő filozófiatörténetet tanított, én költészettörténetet. Keszthelyi valamilyen kalandos úton a Városházára került sajtófőnöknek, és szólt, hogy menjek én is oda. Mondtam neki, hogy én ehhez egyáltalán nem értek – azzal nyugtatott meg, hogy ő se. Persze azért értett hozzá, mindent elolvasott az amerikai szakirodalomból, és csinált egy jól működő kommunikációs egységet. Miután András elment, én lettem 24 éves fejjel a sajtófőnök.

MN: Erős gyomor kellett a politikai játszmákhoz?false Fotó: Németh Dániel

NYK: A városházi munkámnak csak olyan húsz százaléka volt politika. Utána dolgoztam piaci kommunikációs cégeknél, sok iparágba beleláttam, többek között a gyógyszergyártásba és a környezetvédelembe is. Ebben a sorrendben a politikát, legalábbis az akkori, 10-15 évvel ezelőtti politikát én csak a harmadik legmocskosabb ágazatnak láttam. Hogy mi ment a gyógyszeriparban és a környezetvédelemben, az mind messze lekörözte az akkori politikai játszmákat. És az önkormányzati politika azért elég másként festett még akkoriban. Például létezett. Azzal a fajta politikai kultúrával, ami mai is uralja az országot, a második városházi korszakomban ismerkedhettem meg.

MN: Miközben munkaidőben, mondjuk, a Hagyó-ügyet kellett valahogy kommunikálnia, levezetésképpen már írogatta az irodalmi szerelmes történeteket?

NYK: A szerelmes történetek csak később jöttek. A Hagyó-ügyet meg nem nagyon lehetett kommunikálni. Persze azért egy ilyen helyzetnek is megvannak kommunikációs szempontból a törvényszerűségei: mindig mindenre azonnal válaszolni kell, nem szabad hagyni, hogy elhúzódjon, mert úgysem lehet megnyerni egy ilyen helyzetet. Persze nem is ez volt a cél. Ez a klasszikus válságkommunikáció. Nyilván ilyenkor az érintetteknek az az érdekük, hogy elbújjanak, kerüljék a nyilvánosságot, ilyenkor nekünk kellett mondani valamit, noha mi sem tudtuk, mi a válasz.

MN: A Fölébredett a föld című könyve kapcsán elmondta, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a kedvenc történelmi korszaka. Kommunikációs vezetőként írt március 15-i beszédeket?

NYK: A beszédírás kollektív műfajnak számított nálunk. Amíg élt Szabó Miklós történész, ő adta ezekhez a nagyobb, ünnepi beszédekhez a történelmi alapokat és az izgalmas sztorikat. Szerettem vele dolgozni. A végén Demszky elé került az anyag, húzott belőle vagy hozzáírt, ahogy jónak látta.

MN: Most már jó ideje könyvpiaci tényezőként ismert; egyrészt, mint szerző, másrészt, mint a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója. Azért az elég mellbevágó kijelentése volt, hogy ma Magyarországon ötven író sincsen, aki pusztán az írásból meg tudna élni.

NYK: Ez majdnem mindig így volt, kivételt talán csak az Aczél György nevével fémjelzett korszak jelentett, a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, amikor mesterségesen alacsonyan tartották a könyvek árát, és akinek kiadták a művét, viszonylag rendes honoráriumot tudott kapni. És nem is kellett különösebben nagy melót fektetniük abba sem, hogy eljussanak a közönséghez. Ilyen se előtte, se utána nem volt. Persze amikor én ezt az ötvenes számot mondtam, a jegyzett, kortárs szépírókról beszéltem. Ők, szemben a bestsellerírókkal, nem az első évben tesznek szert mérhető bevételre, hanem mondjuk húsz év távlatában. Tavaly volt húszéves a Jadviga párnája, meg is néztük, hogy az elmúlt húsz évben mely magvetős könyvek fogytak a legjobban. A Sorstalanság az első, a második és a harmadik pedig a Harmonia Caelestis és a Jadviga. Komoly példányszámokról beszélünk, tíz­ezres nagyságrendről, ezt azonban ezek a könyvek csak lassan hozzák be. A ki­adók egyébként, már azok, amelyek erre vannak berendezkedve, ezt szeretik a legjobban. Hosszú távon nem kell semmit se csinálni, csak újranyomni az évek során klasszikussá vált műveket.

MN: A százezres nagyságrendet sikerült valamelyiknek elérnie?

NYK: A Sorstalanság 400 ezernél tart, és a százezret azért más magyar kortárs műveknek is sikerült elérniük az évek során. A hazai bestsellerszerzők közül talán Frei Tamás volt az utolsó, aki a százezres határt átlépte, persze vannak közelítő mennyiségek, de a bestsellerpiacon szinte csak az első év számít, a második évben már nem nagyon keres a szerző.

MN: Hol állnak példányszámban a népszerű, Magvető által ki­adott klasszikusok, például az Utas és holdvilág?

NYK: Biztos, hogy irgalmatlan nagy példányszámnál, de az Utas például már nem magvetős, lejárt a joga, bárki kiadhatja. A jogok felszabadulásának nemrég volt egy nagy boomja, szoros összefüggésben a magyar történelemmel, hiszen a holokausztban, 1944–1945-ben sok szerzőt gyilkoltak meg és 70 év a lejárati idő.

MN: Ha még nem telt el a 70 év, de nincs örökös, hova megy a pénz?

NYK: A kiadónak meg kell kísérelnie felkutatni az örököst, de ha még nem járt le a 70 év és nincs meg az örökös, akkor nyitunk egy számlát, és ezen tartjuk a jogdíjat, hátha jelentkezik valaki. A legkülönösebb ilyen eset talán a Szálasi-napló kiadása volt a Magvető történetében; amikor kiadtuk, még néhány hónap volt hátra a hetvenből. Úgy tudtuk, hogy nincs örökös, aztán kiderült, hogy van, de nem tartott igényt a jogdíjra. Fura, de ebből a szempontból Szálasi magvetős szerzőnek számított. Ugyanakkor mi adtuk ki Nyiszli Miklós visszaemlékezéseit is (Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumbana szerk.), ahol aztán sokáig tényleg nem lehetett tudni, ki az örökös. Ő éppúgy a szerzőnk, mint Szálasi.

MN: Az Így szerettek ők irodalmi szerelmes történeteinek megírásakor, gondolom, feltétel volt, hogy már ne éljenek a szereplők.

NYK: Egy kivétel volt: Fifi néni (Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye – a szerk.). Valamilyen módon azért ő is jóváhagyta a róluk szóló írásomat, amit először a Facebookra írtam meg. Akkor már nem tudott olvasni, jártak fel hozzá felolvasni. Az volt a szokás, hogy ha nem tetszett neki valami, akkor csak megrázta a fejét, hogy ezt nem kéri. Az én írásomat bólogatva végighallgatta. Egyébként nem írtam meg olyat, amit korábban ne publikáltak volna, csak ezek a részletek egy szűk körben voltak ismertek. Ami szenzitív volt benne, az a Beck Judit-féle szerelem, amit középiskolás fokon nem szoktak tudni, de azért Ferencz Győző monográfiájában benne volt. És ez ellen nem volt Fifi néninek kifogása. Persze ha van, akkor is meg lehetett volna írni, de akkor nem írom meg. Radnótiék története volt az egyetlen, ahol élő szereplőről írtam.

MN: Kölcseyt például közel 180 évvel a halála utána coming outolta, ami persze durva leegyszerűsítés, de hát önt is durva leegyszerűsítéssel vádolta meg a szakma, például Margócsy István irodalomtörténész, akivel lapunk oldalain vitázott is ez ügyben (lásd: „Akkor Petőfi pedofil volt?” – Margócsy István és Nyáry Krisztián az írók magánéletéről, Magyar Narancs, 2013. november 7.).

NYK: Azok közül a szerzők közül, akikről írtam, azt hiszem, leginkább Kölcseyhez értek. Ez a korszak volt a kutatási területem. Nem állítottam azt, hogy Kölcsey homoszexuális lett volna, annyit állítottam csupán, hogy volt négy-öt év az életében, amikor szerelmes leveleket, szerelmes verseket küldött egy férfinak, szerelmemnek szólította és mindenféle egyéb módon kinyilvánította, hogy ez szerelem. Az persze vita tárgya lehet, hogy ehhez a fajta szerelemérzéshez a szentimentalizmus időszakában társult-e bármilyen erotikus tartalom.

MN: És társult?

NYK: Kölcseynek valószínűleg sosem volt megélt szerelmi kapcsolata. Azt se fogjuk megtudni, kibe volt fiatalon szerelmes, ezt mindig nagyon titkolta. Célozgatott rá, de a barátai sem tudták kitalálni. Elfojtós volt, szerintem súlyos mértékben, orvosi szinten depressziós. Nincs nyoma annak, hogy valaha lett volna bármilyen párkapcsolata. Azt viszont lehet tudni, hogy olyan depressziós volt, hogy megesett, másfél évig nem hagyta el a birtokát. Ebből fél éven keresztül a háza küszöbét sem lépte át, ekkor írta a Himnuszt. Érdekes és hasznos vita, mit lehet tudni Kölcsey érzelmeiről. Nyilván, ha nem a Himnusz költőjéről beszélünk, akkor ebből nem lesz botrány. Amiben egyébként sokat segített a Magyar Narancs is azzal, hogy Karafiáth Orsolya Kölcseyként szerepelt a címlapon. Az buta vita, hogy le lehet-e írni bármit is a Himnusz szerzőjéről, ami nem eléggé fennkölt. Hogy ez akkor támadás-e a nemzet teste ellen? Ez hülyeség persze. Azt gondolom egyébként, hogy ez egy homoerotikus vonzalom volt, annál is inkább, mert ez később is foglalkoztatta Kölcseyt. Vannak erről máshoz írott levelei. Többször előkerül, hogy szerinte a barátság és a szerelem ugyanarról a tőről fakad, és az antik görög szerelemfelfogás az idősebb és fia­tal férfiak között is nagyon foglalkoztatta. Ami igazán érdekes ebből irodalomtörténetileg, hogy egyszer csak azt mondta, hogy ja, van egy harmadik hasonló érzés is, mint a barátság és a szerelem, ez pedig a hazaszeretet. Szépen szublimálta, szépen áttette a libidóját erre a vonalra. Persze nem akarok pszichologizálni, de valami ilyesmi történhetett a Himnusz költőjével.

MN: Kultúrharcos időket élünk, a Magyar Idők buzgón leplezi le, hogy a NER liberális elhajlással vádolt kulturális intézményvezetői és persze maguk a megátalkodott liberálisok épp miben mesterkednek. Jövő héten lehet, hogy ön jön, amúgy is sok van – már csak Kölcsey miatt is – a rovásán.

NYK: Különösebben nem lepődnék meg, de túl nagy tétje sem lenne, mostanában inkább a kormánypárti meggyőződésű intézményvezetőket szokás ott támadni. Ennek a kultúrharcnak nevezett valaminek a jó része a jobboldalon belül zajlik. Az Európára nyitott kultúra van szembeállítva egy bezárkózó, mindenféle vélt hagyományokba néző kultúrával. Még azt se mondhatom, hogy ez valami újdonság, időről időre ez meg szokott jelenni Magyarországon. Lassan nincs is a jobboldalon olyan vezető a jelentősebb kulturális intézmények élén, akit ne támadtak volna meg. Emellett pedig ott van az a régi jó szokás, hogy a közéletben is megszólaló, baloldalinak gondolt művészeket pécéznek ki, legutóbb például Karafiáth Orsolyát. A fontos kérdés, hogy mi történik azokkal a kulturális intézményekkel, amelyek még mentesek a pártpolitikától. Az irodalom szempontjából két ilyen kulcsintézmény van: a nemzetközi könyvvásárokkal kapcsolatos feladatokat is ellátó Balassi Intézet, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum. Az előbbinek nemrég váltották le a vezetőjét, a munkatársait, ha jól tudom, kényszerszabadságra küldték. Már a székházuk sincsen meg. A PIM-et pedig hetente támadják. Ezt biztos, hogy valamilyen módon megérzi a könyvki­adás és az irodalmi szakma. Eddig az történt, hogy rengeteg közpénzből létrejött a Magyar Művészeti Akadémia vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia, de közben megmaradtak a hagyományos, rendszerváltáskor létrehozott intézmények. Most ezek ellen zajlik a támadás. Legutóbb a Magyar Időkben az merült fel, hogy ritkítani kell a könyvfelhozatalt is, hogy az olvasó megtalálja az értékes könyveket.

MN: És egy alapos irodalmi kánoncserére is szükség lenne mielőbb – erről a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója beszélt. Vesszenek az ásatag liberálisok, jöjjenek a szexi konzervatívok! Kik lennének ők?

NYK: Orbán János Dénes utolsó szépirodalmi könyvét három éve én adtam ki az Athe­naeum Kiadónál. Akármennyire is vitában állok vele, például az ügyben, amiről mostanában a Magyar Időkben értekezik, ha írna egy hasonló minőségű könyvet, természetesen kiadnánk. Sehol nem látom a megszületett, de politikai okokból elhallgatott műveket. Ezeket egy pusztán szakmai alapon gondolkodó, igényes szépirodalomban utazó kiadó már rég közreadta volna. Sosem szoktuk méricskélni, hogy mely szerzőnek mi a politikai meggyőződése. Ezeknek a cikkeknek visszatérő eleme, hogy felsorolják, mi a nem jó irodalom, de nincs ott vele szemben, hogy akkor kiket is kéne kiadni. Kik azok, akik eddig liberális elnyomás alatt éltek? Kötcsén elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy a kultúrában is kétharmadot kell szerezni – ami most zajlik, az ennek az igénynek felel meg. Ez nem a művészet logikája, hanem a politikáé. A több tucat Wass Albert-szobor országában nem látom, kik lennének ezek a kortárs vagy klasszikus elnyomottak. Kányádi Sándor kapcsán például Orbán János Dénes arról írt, hogy Kányádi életművét bizonyos liberális erők elnyomták. Bevallom, én nem érzékeltem ezt az elnyomást, ha van olyan életmű a magyar irodalomban, amit mindenki szeretett és megbecsült, az Kányádi Sándoré. Ha valaki tehetett volna azért, hogy ő valamiféle első számú ikonikus alakja legyen a magyar irodalomnak, az maga Orbán János Dénes. Ez azonban nem történt meg. Az ő hathatós közreműködésével Makkai Ádám kapta a Kossuth-nagydíjat, és lett ezzel a hivatalos Magyarország első számú költője. Biztos remek ember, de Kányádi díjazása maga lett volna a nemzeti egység – már ha lenne ma igény ilyesmire.

http://magyarnarancs.hu/konyv/egy-kivetel-volt-fifi-neni-112442

 

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr2314176621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ezernevű 2018.08.13. 13:08:51

Talán ezt az egész kultúrharc ügyet el kellene intézni egy vállrándítással. Benne volt a pakliban, hogy mindent letarolnak.
Mégsem tudom ennyire rezignáltan nézni azt a pusztítást, amivel kivéreztetik pl.a kortárs szlovákiai magyar kulturát. Csak azért, mert nem igazodik a NER igényeihez.
Egyik talpasuk fogalmazta meg legnagyobb "bűnünket", miszerint túlságosan nyitottak és érdelődőek vagyunk a szlovák/cseh kultúrával szemben, ezért hiányzik belőlünk a tiszta magyar öntudat.
Ezért jöttek létre ODJ Előretolt helyőrségei.
A források elvonásával nehéz helyzetbe kerülnek a szakmai műhelyeink, az író és képzőművész táborok, az évek óta folyó önkéntes mentorprogram.

guma 2018.08.14. 17:07:39

@ezernevű:

mert mindenhol bele kell szólnunk mindenbe. :(((
gyanús ha van önállóság...

ezernevű 2018.08.14. 21:01:32

@guma:

Ez már nem beleszólás, hanem beavatkozás. Annak is az agresszív formája.
Amennyiben nem követjük a harcos-szenvedő erdélyi mintát /a NER ezt az egyetlen formát ismeri el kisebbségi létként/ feketelistára kerülünk.
Mit gondolsz, miért alapít a magyar adófizetők pénzén a református egyház óvodákat, iskolákat Szlovákia-szerte?
Így akarják átnevelni a gyermekeken keresztül a szülőket is harcos-szenvedő határon túli magyarrá, aki nem akarja megtanulni/ismerni a többségi nemzet nyelvét/kultúráját.
Az előretolt helyőrség keltetőiben, zsíros baksisért az arra érdemesekből nemzeti kultúrharcosokat képeznek.
Aki kicsit ismeri a magyarországi politikai helyzetet, az pontosan tudja, hogy ebben a rendszerben nem lesz helye a hátrányos helyzetűeknek, magyar ajkú romáknak és azoknak sem, akik másként tekintenek a kisebbségi létre.

guma 2018.08.16. 04:27:28

@ezernevű: :)

valóban pontosabban fogalmaztad meg.