He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

200 éve, május 5.-én született Marx a nagy gondolkodó, nagy hibákkal - vélemények gyüjteménye

2018.05.06. 17:54 guma

51243cda774f78af2e9dca30144e07ba.jpgTGM: A 200 éves Marx

Tulajdonképpen a legméltóbb írások Marxról most azok, amelyek a kétszázadik évforduló alkalmával ugyanazokat a szidalmakat, félremagyarázásokat, tévedéseket zúdítják rá, mint száz esztendővel ezelőtt is, s ez csak a legnagyobbaknak jár ki, Platónnak, Rousseau-nak, Hegelnek, de Marxnak persze sokszorosan. Azért a legméltóbbak, mert jól mutatják a marxi elmélet fölforgató erejét – de azt is, hogy a problémák elméletileg és történelmileg megoldatlanok.

A gyűlölet oka persze az, amit Bertolt Brecht a Kommunista Kiáltvány nyomán alkotott lucretiusi tankölteményében ír: „Mitkämpfend fügen die großen umstürzenden Lehrer des Volkes/Zu der Geschichte der herrschenden Klassen die der beherrschten”, azaz: a nép nagy fölforgató tanítói az uralkodó osztályok története mellé állítják az elnyomott osztályok történetét. Ez az, ami elviselhetetlen, bár Marxra valójában közvetlenül nem is alkalmazható. De amit az antimarxista és Brechttel szemben ambivalens Hannah Arendt vesz észre – hogy Brecht egyik legfőbb eszméje: nem annyira a nép vagy a proletariátus szenvedése, amiről sztoikusan, pontosan, keserűen, de hidegen ír, hanem a nép vagy a proletariátus láthatatlansága, az, hogy észre se veszik.[1]

Ez a fő botrány még mindig, amióta a proletariátus elleni nyílt osztályharc (amelynek a morális következményeit mindenki ismerheti Stendhal regényeiből és Walter Benjamin párizsi esszéiből) – a restaurációtól a Párizsi Kommünig – átadta a helyét a máig érvényes polgári alapstratégiának: az osztálykonfliktust nemzeti (etnikai, faji) konfliktussal helyettesítik, így válik a proletariátus láthatatlanná. Az ár: két világháború és sok millió halott.

Marx életének jelentős része a nyílt, nyilvánosan elismert – az ellenfél által is nyíltan űzött – osztályharc korszakában telt, ezért nevezik (politikai írásai alapján) elavultnak. Pedig ő már az 1850-es években nagyjából visszavonult a forradalmi politikától, elkezdte megalkotni voltaképpeni életművét, amely hallgatólagosan szakít a Kommunista Kiáltvány szemléletével – amelyet még mindig a robespierre-i zèle compatissant lelkesített át, amióta megírta ifjúkori csodálatos cikkét a falopási törvényről – , bár a Kiáltványnak (a történelem leghatásosabb politikai pamfletjának) a fölszabadító indulatával soha.

Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – nem is csoda, hiszen munkáinak filológiai hitelű összkiadása még mindig befejezetlen – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez.

Tovább bonyolítja a dolgot a „marxizmus” fogalma és jelensége. A kifejezés elég rossz, mert a „marxizmus” nem annyira irányzat vagy gondolkodói iskola, mint amennyire önálló műfaj vagy diszciplína. Karl Kautsky és Ernst Bloch, Louis Althusser és Lukács György, Karl Korsch és (a korai) Antonio Negri egyaránt „marxisták”, eltérő nézetekkel, elméletekkel, tárgykörökkel, témákkal, stílussal, de fölismerhetően ugyanannak a hagyománynak a részesei mégis, habár „polgári” értelemben más-más „foglalkozást” űztek, más volt a „kutatási területük”. Mind a szociáldemokrata, mind a kommunista mozgalom „marxistának” tekintette magát (nem kevés joggal), ámde a tizenkilencedik század végének pozitivista-szcientista „korszelleme” akkora hatással volt még Engelsre is, hogy az „igazi” Marx újbóli fölbukkanása csak a világforradalmi évtizedre (1917-1927) tehető, amikor megjelenik az ún. „nyugati marxizmus” (azaz mind a szociáldemokrata, mind a szovjet „marxizmustól” idegen elmélet), amelyet a pártmarxizmus vagy „munkásmozgalmi marxizmus” (ahogyan Robert Kurz nevezi) utódai mindmáig támadnak.[2]

Még mindig rengetegen vitatkoznak olyan gondolatokkal, amelyeket Marx soha nem gondolt (és itt nem a szokványos politikai rágalmakről vagy tévedésekről van szó, amelyek száma a 200. születésnapon természetesen fölszaporodott), de amelyeket sokan akár az életmű középpontjának vélnek (vö. Michael Heinrich kitűnő összefoglalásával[3]). A tőke szöveghagyománya valóságos lidércnyomás, Marx az 1850-es évek elejétől hatalmas mennyiségű kéziratot, átdolgozást, variánst, jegyzetet hagyott ránk, s A tőke egyedül autorizált I. kötetének is három textológiailag egyenrangú (ám eltérő) változata van. A hagyatékot Engels és Kautsky rendezte úgy-ahogy, erőteljesen belenyúlva a szövegekbe, amelyeket azóta is próbálnak rekonstruálni és rendszerezni a tudósok. (A magyar kiadás teljesen elavult, bár a maga idején nem volt rossz.)

Ezért a Marxról tett magabiztos kijelentéseket – bár van belőlük jó néhány – érdemes bizonyos szkepszissel és óvatossággal olvasni.

Elmék százmillióit megmozgató elmélet sorsából nem lehet kiiktatni a mítoszokat. Platón és Arisztotelész filozófiája nagy mértékben meghatározta a keresztyén teológia történetét, s ezért ex negativo a metafizikával szembenálló fölvilágosodás történetét is: minderről a görögöknek sejtelmük se lehetett; de „leszármazási” értelemben (hogy lazán használjuk itt Nietzsche és Wittgenstein egymással alighanem összefüggő fogalmait) mindmáig vannak „platonisták”, akkor is, ha ez olykor ma nem jelent többet, mint egyfajta szellemi típust.

Marx életműve is összefügg a proletár világforradalommal, a munkásmozgalom történetével, a „szocialistának” nevezett különféle rendszerekkel – a sztálinisták és az antisztálinisták (pl. Popper) szerint ezek a rezsimek valamiképpen „levezethetők” Marx elméletéből, ahogyan a karoling birodalom és a bizánci császárság „levezethető” a görög metafizikából és a páli teológiából, ami ebben a determinisztikus egyszerűségben nem tetszik érdekesnek, s ha szó szerint vesszük: dőreség.

Ha ez így megy, akkor Augustinus „felelős” a protestantizmusért, „tehát” a kapitalizmusért és a gyarmatosításért, „tehát” a modern rabszolgaságért, és í. t. Ha így foglalnánk össze Max Weber elméletét, akkor nagyot tévednénk, habár a brit és az amerikai kapitalisták protestánsok voltak, ennyiben közvetve Augustinus morálteológiájának a követői, de hogy ebből hogyan következnék az egyik legnagyobb genocídium, azt nem lehet „levezetni”. Annak ellenére, hogy vannak összefüggések. Ám ezek nem okságiak. Pol Pot és Khieu Samphan valaminő homályos értelemben bizonyára „marxistának” tartotta magát, és ez szerepet játszhatott rendszerük vezető csoportjának a motivációs rendszerében (mint minden parasztforradalomnak, a kambodzsainak is a fő eszméje „az urak” elleni bosszú) – mert a közkeletű félreértés értelmében Marxnak vagy a „marxizmusnak” tulajdonították az egyenlőség radikális eszméjét, amely persze a munkásmozgalom politikai gyakorlatának az egyik alapeszméje. Marx és Engels politikailag támogatta ezeket a – polgári társadalmon belül maradó – törekvéseket, amelyek nem az ő értelmükben vett kommunista törekvések: a marxi elmélet témája nem az egyenlőtlenség, hanem a kizsákmányolás, ami távoról sem ugyanaz. Létezett és létezik egalitárius szocializmus (Proudhon, Fourier stb. elképzelése ilyen volt), de ezt azért díszítik föl Marx arcképeivel, mert történetileg a legradikálisabb munkásmozgalom a huszadik században mindig „marxistának” nevezte magát, ami legtöbbször egyszerűen az intranzigencia, a kompromisszumra nem hajló forradalmiság ideológiai szinonimája volt, nem több.

Az egyenlőtlenség strukturális kérdéseivel a szociológia (és a szociális antropológia) foglalkozik, olyan tudomány, amely Marx halála után bontakozott ki, és amelynek az alapvető fogalmi rendszere és módszertana alapvető kategoriális okokból összeegyeztethetetlen Marx kritikai elméletével. Erről nemrég írtam „Marx and Sociology” c. rövid tanulmányomat, amelyet a Global Dialogue  nemzetközi folyóirat, majd a Verso kiadó blogja közölt (több más nyelven is előkészületben), ezen a ponton arra kérem az olvasót, hogy fussa át.[4]

Marxista szemszögből az egyenlőtlenség modern fajtája (amely nem személyi függés, és amely összefér a „szabad munkával”, ez pedig a kapitalista termelés és a piac előföltétele) következmény, nem primér valóság; ezt a következményt az adott (tőkés) rendszeren belül enyhíteni lehet, vagy fő fajtáit (a jövedelmi-vagyoni, kulturális, regionális stb. egyenlőtlenségeket) akár meg is lehet szüntetni, de ez nem változtat a kapitalizmus fő meghatározottságain, semennyit se.

Az egyenlőség radikálisan demokratikus, ha tetszik, „baloldali” követelés – politikai követelés – , de ehhöz Marx elmélete lényegének nincs köze, akármit gondoltak erről a magukat őszintén marxistának vélő munkásmozgalmi, szocialista vezetők és tömegek. Eredeti formájában az egalitárius alapeszme évezredes, modern formájában is készen állt a tizennyolcadik században (ne feledjük: a szociológia a maga korai alakjában – Durkheim, Mauss, Halbwachs stb. – empirikus és történeti tudomány, egyébként csodálatra méltó tudomány, de sok tekintetben válasz a marxi elméletre, eszmetörténetileg pedig a nem marxista, „polgári” szocializmusból – Saint-Simon stb. – származik, politikailag is a [mindenekelőtt francia] polgári radikalizmus következett belőle, nem a szociáldemokrácia).

Marx, a fiatal radikális még félig-meddig egalitárius volt politikai nézeteiben – a Kiáltvány, címével ellentétben, még csak átmenet a kommunizmushoz, nem kommunista textus, bár a kapitalizmus és a burzsoázia forradalmi csodatételeinek ámuló és átkozó magasztalása már ennek a fordulatnak a bevezetése.

A történet természetesen Platón barlangjában kezdődik.

Az, amit mindenki verőfénynek tart, arról kiderül, hogy sötétség, és megfordítva.

Aztán Galilei, Kopernikusz, Kepler kimutatja, hogy nem az van, ami látszik. Ami látszik – fölkél a nap s lenyugszik – , hamis. De már a festők is tudták, hogy a perspektíva azt jelenti: azt, ami távolabb van, arányosan kisebbre kell rajzolni, hogy olyan legyen, mint a valóság, holott a távolabbi tárgyak és alakok nem kisebbek attól, hogy távolabbra esnek. Aztán rájönnek a festők, hogy nem is kell alakokat rajzolni hozzá, hogy legyen művészi látvány. Monokróm négyzet is kifejező, nem kell odarajzolni a teret, megvan úgyis.

Descartes kimondta – mások is tudták már rég – , hogy a létezés mint tárgyiság intuitív szemlélete nem bizonyítja, hogy a létezés függetlenül megvan mint tárgy. A gondolkozás – ami adódik nekünk – analízise bizonyíthatja egyedül.

Kant még ennél is tovább megy. Az ész, ami egyedül áll rendelkezésre, önmagában szintén nem garancia az igazságra. Az axiómákból való dedukció tautologikus. Hogyan lehet intuitív ítéleteket axiomatikusan bizonyítottá, hogyan lehet analitikus ítéleteket tartalmassá tenni? Hogyan lehet újjáteremteni a valóságot az észből? Miért nem emelkedhet az igazság rangjára az erkölcs? Nem az ész kering a tárgy körül. De a tárgy sem kering az ész körül. Csak a szüntelen intellektuális tevékenységben és intellektuális szemléletben lehet – lehet! – bizonyosság.

A kopernikuszi fordulatok szaporodnak.

Marx műveinek címében, alcímében ott van a kulcsszó: a kritika.

Nyilvánvalóan az a jelentése, mint Kantnál.

Az emberi társadalomnak, az emberek együttélésének, közös életének a szemléletében addig csak kívülről, a szabályok megértésének és megváltoztatásának a tanában, az erkölcsi és politikai filozófiában jelent meg az ész, hogy átvilágítsa és kordában tartsa az érdeket, a szenvedélyt, az ösztönöket, a testi vágyakat és szükségleteket, azt, ami animális.

Kívülről magyarázták és rendezték el intellektuálisan a változékony, többrétű, de azért adott emberi természetet (ezt nevezik, kissé pontatlanul, „idealizmusnak”), amelyet kormányozni, irányítani, megvilágítani kell. S megvitatták: hogyan kellene kormányozni, hogyan lehetne fölemelni vagy megváltani.

De az nem merült föl még a legracionalisztikusabb rendszerekben se, hogy maga a materiális emberi élet se az, aminek látszik. Közvetlensége – közvetítetlensége – látszat, mondja (és bizonyítja) Marx, és minél többet alkot meg az emberiség (tudományban, technikában, intézményekben), annál kevésébé csak önmaga: önmaga mint megalkotott kollektívum nem empíria. Mert van történelem. A legátfogóbb, a legtöbb emberi létaspektust logikailag rendszerező, személyes és fizikai kényszer nélkül uniformitást és konformitást kialakító társadalomforma (a kapitalizmus) tartalmazza mozgatórugóként a legcsekélyebb mérvű morális szándékosságot, s a legtágabb személyi önrendelkezés szabja ki a legszűkebb pászmát az akaratnak.

Egyre több akarati (morális) aktus mögött van közvetlenül észlelhetetlen, tervezetlen, önműködő absztrakció: absztrakció, amelyet kritikailag föl kell tárni, nem adott, nem az „önzés” irányítja (az pusztán csalétek, „az ész csele”, amellyel a névtelen és személytelen absztrakció jármába hajtják az egyéni akarásokat, s e csel mögött nincs akarat). Ennek az elvontságnak az önműködéséről azt állítják, hogy „hasznos”: növekedéshez, bővüléshez, fölhalmozáshoz vezet, de ami vezet, az csak formula, algoritmus. Nem szubjektív. Nem a szükségletek irányítják a kapitalizmus történetét, hanem megfordítva, az a fátyol mögé rejtett elvontság irányít, amelyet nem titokként, hanem szabályként fejtenek meg.

A szubjektivitást – amely (bár ezeket a terminusokat az érett Marx nem használja) elidegenült – föl kell tárni, mert beleépült a tárgyiságba, ahonnan csak a kritikai elmélet (régebben úgy mondták volna: a filozófia) szabadítja ki – ezért nincs szubsztanciális különbség (vagy nem lenne szabad hogy legyen) elmélet és forradalmi praxis között. Mindkettőnek a munkája a szubjektivitás kiszabadítása abból a tárgyiságból, amely megszülte az egyéni szabadságot, és fölszámolta „a világ” fölötti uralmat avval, hogy fogalommá változtatta „a világot”.

Ennek a fogalomnak a kidolgozása, az elaborációja A tőke, pontosabban a hatalmas, zűrzavaros kéziratfolyam munkájának a célja. Nem a morálfilozófus szabályozza itt az életet, hanem az élet helyét elfoglaló elvontság természetét bontja föl, hogy a fogalomból nyerje ki a szubjektivitást, nem a természetből, amelynek nyoma veszett a kapitalizmusban.

„A tőke termelési folyamatába belevonva… a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó a gép, vagy jobban mondva a gépi berendezés automatikus rendszere […], egy automata – önmagát mozgató mozgatóerő – által mozgásba hozva; ez az automata számos mechanikai és intellektuális szervből áll, úgyhogy maguk a munkások csak mint ennek tudatos tagjai vannak meghatározva. […] A gép semmilyen vonatkozásban nem jelenik meg az egyes munkás munkaeszközeként. […A] gép, amely a munkás helyett ügyességgel és erővel bír, maga a virtuóz, amely saját lélekkel bír a benne ható mechanikai törvényekben, és amely állandó önmozgásához – ahogy a munkás táplálékot – szenet, olajat stb. fogyaszt… A munkás tevékenységét, a tevékenység puszta elvonatkoztatására korlátozva, minden oldalról a gépi berendezés mozgása határozza meg és szabályozza, nem pedig fordítva. A tudomány, amely a gépi berendezés élettelen tagjait arra kényszeríti, hogy konstrukciójuk révén mint automata célirányosan hassanak, nem a munkás tudatában létezik, hanem a gép révén mint idegen hatalom hat rá, mint magának a gépnek a hatalma. Az eleven munka elsajátítása a tárgyiasult munka által […], ami a tőke fogalmában rejlik, a gépi berendezésen nyugvó termelésben magának a termelési folyamatnak a jellegeként, annak anyagi elemei és anyagi mozgása szerint is tételezve van. A termelési folyamat véget ért abban az értelemben munkafolyamat lenni, hogy a munka mint a rajta uralkodó egység, túlnyúljon rajta. […] A gépi berendezésben a tárgyiasult munka magában a munkafolyamatban úgy lép szembe az eleven munkával, mint az a felette uralkodó hatalom, ami a tőke – formája szerint – mint az eleven munka elsajátítása.”[5]

Ez az ismert Grundrisse-részlet, amellyel megszólaltatom Marx igazi hangját, eltéveszthetetlenül a nagy német filozófia része, Hegel folytatása, de nemcsak az övé. Az a sokat szidott „fogalomköltészet”, amely utoljára Heidegger és Adorno művében szólal meg (ahogyan a Johann Georg Hamanné viszont Benjamin művében), s talán – magától értetődően Rousseau-val együtt – hangja és dallama annak, ami talán egyedül méltó athéni örökségünkhöz.

Persze ez csak apró töredéke annak a modern életről szóló hatalmas műnek – amelynek külső alakja rommező, akár a modern élet más ábrázolásaié (Flaubert, Kafka, Benjamin, Kavafisz), amelyeket mintha eleve „hátrahagyott műveknek” írtak volna meg – , amelyben a modernség tragédiájának ellenszere a filozófia, a forradalom igazi formája. Kant, Fichte, Hegel bizonyos értelemben a francia forradalom filozófusai voltak, amely nem sikerült, akárcsak az orosz forradalom (erről itt írtam), ahogyan a Negative Dialektik előszavában olvashatjuk, a filozófia megvalósulásának pillanatát elszalasztották, de velük szemben Marx két forradalmi korszak között élt, és a lényegi, az „ezoterikus” Marxnak (Robert Kurz) nem volt szava az „exoterikus”, a politikus, a forradalmár Marxhoz, aki a végén már csak meg nem értett, végső, nem normatív filozófiájának elszigeteltségéből intette a német szociáldemokrata munkásmozgalom vezetőit – nem túl következetesen – erre meg arra, s akit (amint az életmű kiadástörténetéből tudjuk) még az amúgy zseniális Engels se értett pontosan. Marx nem magyarázkodott, hanem újabb és újabb tudományokat tanult meg inkább, ahogy szokta.

A filozófiai leírás, amely a gép (az automata) tekintetében is evokatívabban szól hozzánk, mint sok elmés analízis kézre állóbb hagyományok felől, mint a klasszikus német filozófia – amelyet Lassalle és Engels reményével szemben végül nem örökölt meg se a német, se a világproletariátus – , azt mondja nekünk, hogy a tárgyiasult munka úgy lép szembe az eleven munkával mint fölötte uralkodó hatalom. S látjuk, hogy ez a tőke: az eleven munka elsajátítása.

Ez az uralkodó hatalom, a tőke: nem személy, nem osztály, nem politikai erő. Osztály osztállyal viaskodik, de nem hatol el a tőkének mint hatalomnak a mélyére. A tőke természete fogalmi, akárcsak alacsonyabb absztrakciós szinten a gépi berendezésé, amely maga a virtuóz: van lelke, szemben a munkással, akinek a tevékenysége puszta elvontság, amelyet a gép szabályoz.

Ez az, amit A szellem fenomenológiája elképzelni se akart, amire gondolni se bírt. Semmink nincs, csak a kritikai filozófia, de ez Spinoza, Kant, Hegel szerint nem kevés. Közvetlen lefordítása forradalmi politikára: erre még magának Marxnak se volt ereje. Műve, akárcsak Kanté, a polgári társadalomról szól. Ebből sejthetünk valamit, a contrario, a kommunizmusról. De az elmélet nem receptkönyv. Hogyan lehet a modern kapitalizmus fogalmiságát meghaladni? Egyáltalán: jó kérdés ez?

https://merce.hu/2018/05/05/tgm-a-200-eves-marx/

Hont András:

Mint közismert, ma volt (illetve még van) Karl Marx születésének 200. évfordulója. Nem tudom, mi az összefüggés, de bizonyára van jelentősége, hogy idén erre a szombatra esik a Meztelen Kertészkedés Világnapja.

De nem kertészolló, hanem fogcsattogtatás hallatszik, mégpedig Marx ürügyén. Amúgy magyarosan, közhelyekre csupaszítva, az időben korábbi és későbbi eseményeket ok-okozat viszonyként föltüntetve. A marxizmusról, pontosabban a magukat marxistának beállító rendszerekről értekezve Marx helyett.
Márpedig maga, Marx sem problémamentes, és akkor most finom voltam. Tévedései már megtalálhatóak a korai Gazdasági-filozófiai kéziratokban. Ám Marx kritikus volt, még ha magát szerette teoretikusként, proklamátorként, váteszként és használati utasításkészítőként láttatni.
Egy tárgynak mindig jót tesz a kritika, és a liberális kapitalizmus híveinek, mint például nekem remek elmejáték a kritikán elgondolkodni, mert Marx fontos működési anomáliákra mutatott rá. Nem mellesleg nem egy tudomány szemléletén változtatott, nélküle például nem volna, vagy nem ilyen pályát futott volna be a par excellence polgári tudomány, a szociológia. Marx nagy gondolkodó, nagy hibákkal.
A kritika kikezdi egy elv, egy program, egy konkrét politikai berendezkedés koherenciáját, és ezen elvek, programok, politikai rendszerek híveinek identitását. Amennyiben a sértett identitásra koncentrálunk, és terméketlen ideológiai csatározásokba felejtkezünk, úgy elmulasztjuk megvizsgálni a kritika által célba vett területeket, vagyis tökéletesíteni elképzeléseinket. Például föltenni a kérdést, hogy szabad piacgazdaságban miért termelődnek újra és újra szörnyrezsimek. Hogy a szabadság és a lehetőség viszonya korántsem olyan egyértelmű. s í. t.
Szóval elvágólagos állásfoglalások helyett inkább ápoljuk gondolatainkat, vagyis - noha ezt nem Marx mondta, hanem mist szintén közismert, Voltaire -: műveljük meg kertjeinket! Akár pucéran.

Felbolygatta a kedélyeket Karl Marx születésének 200. évfordulója

Nagyszabású ünnepségeket tartottak Németországban Karl Marx, vagy ahogy régebben nálunk emlegették: Marx Károly születésének 200. évfordulóján. Pénteken a filozófus-forradalmár szülővárosába utazott az Európai Bizottság elnöke is. Jean-Claude Junckert emiatt sokan bírálták, köztük a Fidesz is. Szerintük ugyanis a kommunizmus szellemi atyjának ünneplése az áldozatok emlékének megcsúfolása.

Felbolygatta a kedélyeket Karl Marx születésének 200. évfordulója Trierben, a kommunizmus atyjának szülővárosában. Baloldali tüntetők azt követelték, hogy legyen vége a kapitalizmusnak. Mások viszont úgy vélik: a német származású filozófus minden diktátor atyja. Voltak olyanok is, akik Tibetnek követeltek szabadságot.

Kína ugyanis Trier városának az évfordulóra egy öt és fél méteres bronzszobrot adományozott, amit a helyi vezetők és a kínai nagykövet együtt avatott fel.

"Nem rejtjük el Karl Marxot, hanem örömmel elfogadjuk ezt az ajándékot, amely a barátság gesztusa. Meggyőződésünk, hogy Trier és a szobor mágnesként vonzza majd a kínai turisták tömegeit, akiket szívesen látunk" – jelentette ki a Rajna-vidék tartományi miniszterelnöke.

A kínai elnök pénteken nagy vihart kavart beszédével, amelyben Marxot a legnagyobb modern kori gondolkodónak nevezte. Hszi Csin Ping szerint Kína továbbra is szilárdan hisz a marxizmus igazságában.

Sokan bírálták az Európai Bizottság elnökét is, aki Trierbe látogatott a bicentenárium kapcsán. Jean-Claude Juncker azt mondta: Marx nem felelős a borzalmakért.

A Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselőcsoportja szerint viszont Marx ünneplése a kommunizmus áldozatai emlékének megcsúfolása.

Amerikai kongresszusi képviselők pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy már Marx egyik 1848-as cikkében forradalmi terrort követelt. Mint írták: a kommunizmus miatt legalább százmillió ember halt meg, vagyis ez a történelem legrombolóbb ideológiája.

atv.hu

Kétszáz éve született a forradalmárok és diktátorok kedvenc szerzője

Kétszáz éve, 1818. május 5-én, a francia határhoz közel eső Trier városkában született Karl Marx. Az évforduló kapcsán Gregory Claeys, a Royal Holloway londoni egyetem professzora teszi fel a kérdést: miként lehetett egy nem túl jómódú menekültből a történelem egyik legnagyobb hatású gondolkodója.

Alighanem mindenki számára jól ismert az 1848-ban megjelent Kommunista kiáltvány nyitósorának dermesztő próféciája:

Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.”

Marx és Engels közös alkotása jókorát túlzott: kevés kommunista meggyőződésű mozgalmár élt akkor Európában, és a francia, német, osztrák és magyar forradalmakhoz nem sok közük volt. 1917-ben azonban – miután a februári forradalomban II. Miklós cár lemondani kényszerült trónjáról – Lenin és a bolsevikok októberi marxista puccsa valóban komoly tényezővé tette őket.

Azt követően, hogy Mao Ce-tung 1949-ben átvette a hatalmat, a világ népességének több mint a fele lényegében olyan uralkodó elit alávetettje lett, amely magát marxista elveknek vallónak tartotta.

A retouched picture released by the Chinese official news agency showing the Chairman Mao Zedong ( ) proclaiming 01 October 1949 at the rostrum of Tiananmen Square in Beijing the establishment of the People's Republic of China. Person on right: Dong Bi-wu.   CHINA OUT / AFP PHOTO / XINHUA
Mao Ce-Tung, 1949
Fotó: AFP / XINHUA

Hogy miért vált Karl Marx a talán legnagyobb hatású szerzővé, aki valaha élt, mindenképpen megér egy elemzést. Az ifjú Marxot céltudatos, ambiciózus embernek ismerték, aki szenvedélyesen elkötelezte magát az emberiség sorsának jobbítása mellett. 1869-ben a népszerű viktoriánus társasjáték, a Vallomások játszása közben „fő jellemvonásának” azt nevezte meg, hogy „egyetlen célra” koncentrál.

Bonnban jogot, Berlinben filozófiát tanult, nézeteit természetesen a kor legismertebb filozófusa, Hegel befolyásolta leginkább. 1843-ban radikális újságíróként látjuk viszont Kölnben, 1844–1845-ben azonban már – részben a szintén hegeliánus és később életre szóló szellemi társává fogadott Friedrich Engels ösztönzésére –

hithű kommunista lett, mivel úgy vélte, ez az egyedüli gyógyír a rohamosan gyarapodó ipari munkásság szörnyű helyzetének orvoslására. 

Nem sokkal később Marx és Engels lefektette a „történelmi materializmus” alapjait, megmagyarázva a kapitalizmus eredetét, és kifejtették, a társadalmi viszonyok megértéséhez miért elengedhetetlen a tulajdonviszonyok és a tőkefelhalmozás működésének ismerete.

1848-ban azonban az ő életüket is feje tetejére állította a forradalmi hullám. Amikor a nyugtalanság végigsöpört a kontinensen, Marxot a forradalmak finanszírozásának vádjával letartóztatták, s bár Franciaországból egyszer már kiutasították, Brüsszelből ismét Párizsba menekült. 1849 júniusában azonban kénytelen volt továbbállni Londonba, ahol életének hátralévő részét töltötte.

ÁTVÁLLALT APASÁG

Az első időkben a rossz hírű Soho városrészben letelepedő Marx súlyos szegénységben élt, és gyakran szorult az apja manchesteri pamutfonógyárában alkalmazott Engels segítségére. Hű felesége, Jenny von Westphalen hét gyermekkel ajándékozta meg, közülük négyen nem élték meg a felnőttkort. Egyesek szerint házvezetőnője, Helene Demuth fiának, a nevelőothhonba küldött Frederick Demuthnak is ő volt az apja, ám az apaságot – hogy megvédje Marx reputációját – az agglegény Engels vállalta magára.

Londoni tartózkodásának 34 évét jórészt főműve, A tőke (Das Kapital) háttértanulmányainak és megírásának szentelte, általában a British Museum 1857-ben megnyitott hatalmas olvasótermében. A tőke 1867-ben kiadott első kötetében leírtak jelentős része nem első kézből származó információ volt, hanem a brit gyárakban végzett ellenőrzéseket is tartalmazó hivatalos lajstromokból, jelentésekből származott.

The first German-language edition of "Das Kapital," volume one, by Karl Marx, was printed in Hamburg in 1867.
Fotó: RiaNovosti / AFP

Marx a sajtót is igénybe vette, felelevenítette például Mary Anne Walkley londoni kalaposnő esetét, aki mindössze húszévesen hunyt el a kimerültségtől, amit a „társasági szezonban” gyakori harmincórás folyamatos munkavégzések okoztak. Az orvosi jelentések szintén fontos forrásként szolgáltak, egy 1875-ös például

a manchesteri felső középosztály átlagos élettartamát 38, a munkásokét 17 évre tette!

Aktív tevékenységet fejtett ki a helyi német munkásság körében, és központi szerepet játszott az 1864-ben alapított Nemzetközi Munkásszövetségben (más néven I. Internacionálé), mely hamarosan több százezres tagságra tett szert Európában. Amikor az 1870–1871-es porosz–francia háború vége felé kikiáltották a párizsi kommünt, Marx nevét annak céljaival és a vérontással is sokan összekötötték. Engels szavaival, hamarosan

„korának legutáltabb és leginkább rágalmazott embere” lett.

A számos kritika ellenére Marx ritkán kételkedett saját képességeiben. Kimagasló önbizalmának azonban volt egy hátulütője is: egy adott téma minden vonatkozását ki akarta ismerni, mielőtt írt volna róla. Számolatlanul teltek az évek új nyelvek – főként az orosz – megtanulásával és véget nem érő jegyzeteléssel. Az idős Marxot aranyér, reuma, kelések, máj- és bőrbetegségek, álmatlanság gyötörte, néha hosszú időre ágynak dőlt, és mivel munkája akadozott, életében nem tehetett szert világhírnévre, 1883-as halálára kevesen kapták fel a fejüket.

Hamarosan azonban – ahogy Európát gazdasági depresszió ragadta karmaiba és a szocializmus is mind jobban teret nyert – valóságos kultusz támadt körülötte. Húsz évvel később már nemzetközi elismeréssel övezték vízióját egy olyan új világról, amelyben a termelőerők magas életnívót teremtenek, és étellel, ruhával, hajlékkal látják el a dolgozó tömegeket.

AZ ÁLLAM VÉGE

Marx terve, amelyre 1848 ébresztette rá, alapjaiban igen egyszerű volt. Érvelése szerint a kapitalizmus újabb és újabb válságokat idéz elő, melyet a tőkések könnyen átvészelnek, sőt profitálnak is belőle, ha az árukat a termelők kénytelenek az előállítási költségért vagy az alatt eladni. A szegények azonban elmennek a falig. A vagyon ennek megfelelően tovább koncentrálódik, a munkásosztálybeliek bére viszont a létfenntartási szintre vagy még lejjebb csökken. Végül bekövetkezik egy óriási válság, melyben a szocialista alternatívát immár jól ismerő és az osztálytudat által egybefogott, a gyárakban folyó kooperatív tömegtermelés egyik következményeként szolidáris munkásosztály megdönti az államrendet.

A burzsoázia legyőzésével a munkásosztály a Marx által „proletárdiktatúrának” nevezett időszak során újraformálja a társadalmat, vagyis a kétkezi munkások (a viktoriánus Nagy-Britannia népességének 85 százaléka!) kaparintják kezükbe az ellenőrzést a demokratikus intézmények felett. A profit érdekében végzett termelést a szükségletek szerinti váltja fel, utóbbit központi tervutasításokkal határozzák meg. A dolgozók jutalma végül az a rend lesz, amelyben megvalósul a

mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” alapelv.

A kommunista társadalom végső fázisában a kényszerítő hatalom minden formája lényegében megszűnik. S miután megszűnnek az osztálykülönbségek, államra sem lesz többé szükség.

Élete vége felé Marx már elfogadta, hogy a forradalom egy Oroszországhoz hasonló fejletlen államban is bekövetkezhet, ami számára problematikus beismerés volt, hiszen elméleteit egy magasabb életnívójú társadalom modellezésével állította fel. Ám leginkább az különböztette meg a bolsevik forradalmat a marxi öntőformától, hogy egy kisebbségi párt vezette, amely úgy érezte, muszáj terrorral uralkodnia.,

Marx and Engels Working on Manifesto of the Communist Party, by V. Polyakov. Reproduction. The Marx and Engels Museum of the Communist Party.
Marx és Engels egy korabeli grafikán
Fotó: RIA Novosti / AFP

Egyértelmű, hogy Marx nem látta előre a lenini, sztálini, az államrendőrség által fenntartott diktatúra felemelkedését, és nem láthatta előre azt sem, hogy milyen szédítő sebességgel terjesztik el eszméinek egy részét a földgolyón.

Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (1916) című munkájában Lenin továbbvitte a kizsákmányolás marxi eszméjét, kiterjesztve azt a világ meghódított, elfoglalt területeire is.

1945 után, a legtöbb európai gyarmattartó birodalom megroggyanását kihasználva milliók kötötték össze Marx nevét a nemzeti függetlenséggel és önrendelkezéssel, valamint a földtulajdon visszaadásával a föld megművelőinek.

A Marx nevét szájukra vevő rezsimek nem keveset el is értek a fennen hangoztatott elvek hajszolásával, Kínában például milliókat emeltek fel a szegénységből, szabadítottak meg az ópiumfüggőség és a kegyetlen földesurak szolgaságából. A Szovjetunió mindössze két generáció alatt végrehajtotta az iparosítást – borzalmas árat fizetett érte –, alaposan kivette a részét Hitler legyőzéséből, a hatalmas második világháborús veszteségek ellenére emelni tudta az átlagos életszínvonalat, és rövid időre az Egyesült Államokat is megelőzte az űrversenyben, amikor Jurij Gagarin első emberként repült az űrbe 1961 áprilisában.

Russian Revolution, October 1917. Vladimir Ilyich LENIN (Ulyanov) 1870-1924 addressing the crowd in Red Square, Moscow
Vlagyimir Iljics Lenin 1917 októberében
Fotó: Ann Ronan Picture Library / AFP

TÖMEGES KIÁBRÁNDULÁS

A kommunista államok nyilvánvalóan elmulasztották a nép kezébe adni a hatalmat, amelyet a rigorózus, privilegizált hatalmi elitek sajátítottak ki maguknak, erőszakkal fojtva el minden ellenvéleményt. Amikor a szovjet modellből való kitörési kísérletet 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában kíméletlenül megtorolták, tömegek ábrándultak ki – immár Nyugaton is – e rezsimekből. Daniel Cohn-Bendit ’68-as diákvezér kifejezésével: a kommunizmus „csökevényesnek” mutatta magát.

Kínában a kulturális forradalmat a hatalmi harc mellett az értelmiség elleni támadás is fűtötte, tízezreket öltek meg és száműztek vidékre, akár egy évtizedre is. A fegyverkezési versenyben lemaradó Szovjetunió 1991-es összeomlásával sokan igazolva látták Marx modelljének csődjét, és azt, hogy a kapitalizmus megnyerte a modern világrendek közötti gigászi küzdelmet.

Marxot az őrültséget igazoló lábjegyzetté minősítették vissza az emberiség erőfeszítéseinek krónikájában.

Tíz évvel a 2008-as pénzügyi válság kitörése után azonban jelentősen megnőtt az érdeklődés Marx munkássága iránt. Ismét relevánssá váltak elemzései a tőke koncentrációjáról és a növekvő szegénységről, különösen azon nemzedék számára, amely megszorítások között nőtt fel és rosszabb életkilátásokkal néz szembe, mint szülei.

Kétszáz év elteltével a már nem kísértetként bolyongó Marx akár még meglepetést is okozhat.

A teljes cikk a BBC History 2018. májusi számában olvasható.

Kiemelt fotó:  L. Kalinovsky festményének reprodukciója. Fotó: RIA Novosti / AFP 

https://24.hu/kulfold/2018/05/05/karl-marx-200-eve-szuletett/

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr7113894740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.