He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Olvasólámpa: Kácsor Zsolt - A harminckét BOLOND

2018.02.03. 07:58 guma

Pöcslimbálás és ablakból kirepülő téliszalámi fogadta a magyar srácot Marseille-ben

És a gyönyörű Nicole. Kácsor Zsolt letehetetlen regényéből matinézunk egy fejezetet.

Apám öngyilkossága után fél évvel mentem ki Marseille-be, s ahogy életemben először álltam a vadidegen város főutcáján, az alkonyi fényben izzó La Canebière forgatagában, az az érzés kavargott bennem, én itt vagyok otthon, ahol előtte még sosem jártam, ebben a nyers, mindent megemésztő kohóban, uramisten, hazaértem, ezt éreztem az első francia napon, 1988 augusztusában, s beleszédülök ma is, hogy ezt a hazugságot milyen boldogan és önfeledten sikerült magammal elhitetnem.

Marseille-be apám öccse, Pierre bácsi hívott meg, akivel korábban sohasem találkoztam. Levelekből és fényképekről ismertem őt, meg apám elbeszéléseiből, aki úgy emlegette Franciaországba szakadt nagybátyámat, mint „családunk szeme fényét, reményét és büszkeségét”. Nem voltam biztos benne, hogy ilyenkor viccel. Nála soha nem lehetett tudni, hogy komolyan beszél-e, vagy sem – nem adott rá esélyt, hogy ezt el lehessen dönteni –, de azt hiszem, az öccsére végtére is büszke volt. Akárcsak én, pedig nem tudtam, hogy miért. Nekem akkor ő volt a távoli, nyugati nagybácsi, az elképzelhetetlenül gazdag, nagyúri és elegáns rokon, olyan csodálatos, nem is evilági ember, amilyen én sohasem leszek.

A Marseille-ből küldött fényképeiken Pierre bácsi és francia felesége, Isabelle néni mindig felhőtlen és ragyogó mosollyal néztek ránk, s háttérként az általuk vezetett hotel szolgált, merthogy nekik saját szállodájuk volt a belvárosban, negyvenhat szobás, hat emeletes épület, méghozzá a legjobb helyen, éppen az öreg kikötőben.

Marseille in May. The water area of the Old Port - yachts, speedboats and fishing boats. On the hill - splendid Basilica of Notre-Dame de la Garde

Fotó: Thinkstock

Talán vagyona tette, talán mesebeli messzesége,  de gyerekkoromban Pierre bácsit magas embernek képzeltem. Olyan nagynak, aki nem férne be a mi lakótelepi lakásunkba. A mi kétszobás panelunkba be sem tudna lépni, hiszen túlnőtt rajtunk, a mi világunkban nincsen számára hely. Olyan drága és különleges autókkal járt, mint a sztárok a filmeken, ha meglátogatna minket, s valamelyik csodakocsijával megállna a házunk előtt, akkor az egész lakótelep összeszaladna, minden fiú ott lenne a környékről, bámulnának leesett állal, de én lennék az, csak egyedül én, aki bácsikám nyugati autójába az egész lakótelep szeme láttára beleül. Apám sokszor hívta őt látogatóba, de Pierre bácsit hiába vártuk, nem jött, de nem is ígérgette, hogy jön.

Azt írta,  neki már semmi keresnivalója Magyarországon, már azt sem tudja, hogy hol van, magyarul pedig alig beszél; minket azonban váltig kapacitált, hogy menjünk ki hozzá, mi mindig megígértük, de nem mentünk, valami mindig közbejött, s mire végre talán sikerült volna együtt elutaznunk hozzá, az apám meghalt.

Addig nekem meg sem fordult a fejemben, hogy Marseille-be nélküle menjek. Vele készültem oda, az apámmal, senki mással és sehová máshová, csak vele és csak oda, de megölte magát, mire együtt végre elindulhattunk volna Franciaországba, apám imádott országába, amelyet a második hazájának tartott, holott nem is járt itt soha. Apám öngyilkossága után az anyám összeroppant, hónapokon át nyugtatózta magát, ez lehetett az oka, hogy amikor Pierre bácsi meghívott magához, ő elengedett Franciaországba, holott tudhatta, vagy legalábbis megsejthette, hogy nem egy hónapra megyek Marseille-be, amint az a hivatalos meghívólevelemben állt, hanem jóval több időre, sőt belekalkulálhatta azt is, hogy akár haza sem megyek többé, hiszen elválásunk perceiben olyan látványos hisztériát csapott, mint aki örökre búcsúzik. Úgy sírt, olyan hangosan, s magáról megfeledkezetten, ahogyan nem sokkal korábban apám temetésén: voltaképpen lelkesen.

Abban az esztendőben még csak tizenhat éves voltam, de a magam akkori időszámítása szerint már nagyfiú ahhoz, hogy búcsúnk perceiben rettenetesen szégyelljem anyámat. Mindenki minket nézett az utcán.  „Ne csináld már, anya.” Igyekeztem kiszabadulni a karjából, hogy minél hamarabb beülhessek a kocsiba, s elinduljunk végre Nyugatra, de anyámmal nem lehetett bírni.  „Jaj, istenem, édes kisfiam, sosem látlak többet.” Igaza lett.

Jugoszlávián és Olaszországon át három keservesen hosszú nap alatt értük el Franciaországot egy Barkasszal, amelyet apám ivócimborája, Lackó bácsi vezetett, akitől a gyerekek egészséges ösztönével egész kölyökkoromban viszolyogtam. Nem vele akartam menni Franciaországba, hanem az apámmal, de Lackó bácsival kellett mennem, mert rajta kívül senki sem akadt, aki vállalkozott volna a hosszú francia fuvarra. A Barkasban mellette töltött három nap alatt a korábbi viszolygásom helyébe tartós megvetés lépett, mert Lackó bácsi az úgynevezett „dörzsölt fickót” alakította előttem: megjátszotta a nagybetűs Élet trükkös ezermesterét, az átverhetetlen profit. Az állami bortermelő vállalatnál dolgozott, és a munkahelyén kizárólag az a cél vezérelte, hogy elpasszolja az állami bort feketén. Ezt apámtól tudtam, aki szintén tőle vette a bort, de a háta mögött tolvajnak nevezte. Az én gyermeki szememben is tolvaj volt, pedig Lackó úgy viselkedett, mint egy szőlős gazda, aki a saját borát árulja. Heti rendszerességgel jártak hozzá kocsmárosok, pincebérlők és felszolgálók, s hektoliterszámra hordták tőle az olcsó, vállalati bort műanyag kannákban. Lebukni nem tudott, nem is lett volna ki előtt, hiszen a haszonból becsületesen visszaosztott a műszakvezetőknek.

Apám rendszeres vevője volt, mivel több cikket írt erről a bortermelő vállalatról, sőt egyszer magáról Lackó bácsiról is gyártott egy portrét, amit később, felnőtt fejjel visszakerestem a könyvtárban, s röhögtem szegény apámon, milyen fényesre kellett nyalnia Lackó bácsi seggét egy kis potyapiáért cserébe.

Lackó bácsinak azt sem tudtuk megbocsátani, hogy másodállásban műanyagos fröccsöntő volt, egy műhelynek kinevezett fáskamrában este tízig, tizenegyig melózott, azaz „géemkázott”, ahogy akkoriban mondták, és ezzel akkori viszonylatban rengeteget keresett. Nyolcvanháromban a Barkas mellé tudott venni egy korallpiros Zsiguli kombit, amit a lakótelepünkön, a kilenc emeletes házgyári panelházunk tövében minden vasárnap délelőtt olyan gyöngéden és szeretettel csutakolt, akár egy lovat. Egyszer a fiúkkal szilvalekvárral kentük be a motorháztetőt, s maró élvezettel néztük, ahogy kétségbeesetten rohan a túlápolt, túlszeretett Zsigulija felé. „Megölöm, aki leszarta a kocsimat, megölöm, meeegööölööööm!” Apám mindent látott a konyhaablakból, és amikor hazamentem, teátrális mozdulatokkal gratulált: „ez szép volt, Monsieur, én sem csinálhattam volna szebben”, mire az anyám viszont lehülyézte. „Legalább a fiad ne legyen hülye, elég egy idióta a Mazurka családban.” 

Nem Lackó bácsival képzeltem el a pillanatot, amikor életemben először az apám által olyannyira imádott,  szent francia földre lépek, de a vonat, pláne a repülő akkoriban megfizethetetlenül sokba került volna nekünk.

Anyám az utazás előtt kezembe nyomott százötven nyugatnémet márkát, de miután Lackó bácsi a lehető legolcsóbban akarta megúszni az utat, a pénzt nem tudtam elkölteni, mert nem szálltunk meg sehol, spórolásból gondosan elkerültük a fizetős utakat, benzinkutaknál mosakodtunk, és menet közben, a kocsiban majszolgattunk májkrémes kenyeret paradicsommal.

Volt nálam egy rúd téliszalámi is, de azt anyám ajándékba szánta Pierre bácsinak. Nem volt szabad belőle enni, de nem bántam, amúgy is utáltam. Anyám jelentőségteljes képpel nézett rám, amikor a piros-fehér-zöld celofánba csomagolt téliszalámit ünnepélyesen átadta. „Ez drága ajándék, igazi nemzeti kincs. Meg ne egyétek az úton, add oda szépen Pierre-nek, örülni fog neki.”

Lackó bácsi a Barkas első ülései mögött két szűk fekhelyet alakított ki, s még lakályosnak szánt függönyt is akasztott az ablakokra, de ettől a Barkas még nem vált igazi lakókocsivá, ráadásul éppen olyan ronda okkersárga színe volt, mint a városi buszoknak, a festéket ugyanis az állami volánvállalat festőüzeméből maguk a dolgozók lopták ki Lackó bácsinak a lopott borért cserébe. Abban a nyomorúságos kocsiban hátul feküdni lehetett ugyan, de az alvás a horkolós Lackó bácsival nem volt lehetséges, ennélfogva három napig alig aludtam, az út végén pedig már csak kimerülten bóbiskoltam mellette, s abban reménykedtem, minél hamarabb megszabadulok tőle. Kimerültségem és levertségem dacára megörültem neki, amikor magamra hagyott Marseille-ben, de ő is feltűnően vígan húzta el a csíkot, alighanem megkönnyebbült tőle, hogy nem kell tovább elviselnie engem, elvégre alig szóltam hozzá egész úton, pedig azt hitte, majd szóval tartom vezetés közben. Búcsúzóul azt mondta, hogy hazafelé „Jugóban” még bevásárol egy láda Cézar konyakot és ötszáz darab diszkókazettát hazai eladásra, hogy – úgymond – bejöjjön az út ára.

Miután elindult, még kiintegetett az ablakon, én pedig széles mosollyal visszaintettem, s azt kiáltottam utána: „menj már a büdös picsába, te barom”.

A La Canebière és a Saint-Ferreol sarkán várakoztam a nagybátyámra, mert a levélváltások során abban egyeztünk meg vele, hogy oda jön majd értem. Erről a  kereszteződésről Pierre bácsi még egy kicsinyke térképet is firkantott az utolsó levelébe, s arra kért, hogy a nap folyamán bármikor érek is oda, el ne mozduljak onnan. Így hát üldögéltem ott a bőröndömön, élvezettel szívtam magamba a jólesően egzotikus szagokat, s jobb időtöltés híján a kocsikat bámultam, a híres nyugati autókat, amilyeneket otthon ritkán láttam. A szemem Zsigulikhoz, Trabantokhoz, Wartburgokhoz, Daciákhoz és Zaporozsecekhez szokott, a francia sofőrökre úgy néztem hát, mint megannyi milliomosra, nem értettem, honnét lehet pénzük olyan kocsikra, amilyeneket nálunk csak a krimikben látni. Nézelődés közben úgy éreztem magam, mintha egy párizsi krimi mellékszereplője lennék, körülöttem pedig mindenki azt játszaná, hogy nagyon-nagyon francia – meg sem lepődtem volna, ha a tömegben Belmondo bukkan föl csőre töltött pisztollyal a kezében, hogy elvegye tőlem a kevéske százötven márkámat. A pénzt persze be kellett volna váltanom frankra, ám el sem mertem elmozdulni a sarokról, nemhogy váltani tudtam volna, de ha el is mozdultam volna: fogalmam sem volt, hogy hol és hogyan kell pénzt váltani, ráadásul külföldi pénz életemben először akkor volt a kezemben, pontosabban: a zoknimban, mert minden eshetőségre számítva oda dugtam el.

Korgott a gyomrom és kiszáradt a szám, egyre dühösebb lettem, s minden mellettem elhaladó férfiban a nagybátyámat véltem fölfedezni. De helyettük este kilenc felé egy huszonéves, hosszú, sötétbarna hajú, gyönyörű nő lépett oda hozzám, rám mosolygott, s kérdezett tőlem valamit.

Habár odahaza a marseille-i nagybácsi miatt már egy éve magántanárhoz jártam franciából, fogalmam sem volt, hogy ez a nő mit beszél. Nem értettem a hadarásából semmit. „Kérem, legyen szíves megismételni lassabban”. Ez volt a jó előre bemagolt, biztonságos mondatom, mire lassan megismételte a kérdését, amelyben meglepetésemre másodjára már fölfedeztem a saját nevemet. „Igen, én vagyok Mazurka Flórián”, bólintottam. Erre kinyújtotta a kezét. „Jó estét, kedves Florian, Nicole-nak hívnak, önöknél dolgozom, az úr küldött le magáért”.

Legalábbis így értettem.

De nem tudtam, hogy ki lehet ez a Nicole. Azt pedig végképp nem értettem, miképpen dolgozhat „nálunk”. A levelekben egy szó sem esett róla. Nem értettem azt sem, hogy miért nem a bácsikám jött el értem. „Hol van Pierre bácsi?” Mire Nicole megvonta a vállát, s nevetve mondott valamit, de nem értettem. Elindultunk, s alig tíz perc múlva meg is érkeztünk. „Itt lakik az úr”, mondta Nicole egy magas, emeletes társasháznál, amelynek bejárata előtt egy szemetes konténer bűzlött.

Amikor odaértünk, egy rongyos, szakállas, fekete ember állt az épület mellett, hugyozott, s lóbálta felénk a faszát. Nem tudtam elképzelni a bácsikámról, hogy itt lakik.

A levelekből tudtam, hogy bácsikámnak a híres főutcán, a La Canebière-n van lakása, de családi háznak, sőt villának gondoltam, nem ilyen betonszürke, lakótelepi társasháznak. Apám legalábbis villaként emlegette, igaz, sohasem látta. Amikor berúgott, s az öccse szóba került, apám mindig ordított. „Ha azok a szemét ruszkik negyvenötben nem fosztják ki a családunkat, nem rabolják el tőlünk azokat az Ulysse Nardin aranyórákat, amiket az édesapám a saját vére árán szerzett a Don-kanyarban, akkor most mi is gazdagok lennénk, és a kedves öcsém azzal a híres francia szállodájával kinyalhatná a seggemet.”

„Ne a gyerek előtt, te marha”, sivított anyám, mire apám azt üvöltötte: „de igenis a gyerek előtt, hadd tanuljon az a gyerek, hadd tudja meg, hogy mi az igazság”. De sohasem mondta végig az igazságot, hanem dühében bevágta a konyhaajtót, és elment hazulról – szokása volt, hogy az anyámmal napi rendszerességgel folytatott veszekedéseit ajtócsapkodással zárta le, emiatt gyakran kellett hívnunk üvegest.

Nicole-lal beszálltunk egy liftbe, és én fölfelé menet azon rágódtam, hogy miért lakik egy szállodás ember egy ilyen hétköznapi kinézetű, szürke társasházban. Gyerekes remegés fogott el a gondolatra, hogy netán rossz helyre kerültem. Igaz, hogy mi is volna az a „rossz”, nem tudtam megfogalmazni, de amíg suhantunk fölfelé hangtalan, a zsigereimben éreztem a veszedelmet: a belső szervek külső szervekké lettek, velük dideregtem idekinn. Nem értettem semmit. Nem értettem, hogy mit keresek itt, nem értettem, hogy ki ez az ismeretlen nő, nem értettem, hogy hol van Pierre bácsi, s miért nincs velem az apám. Marseille-ben kezdetben nem értettem semmit, de amikor beléptem végre Pierre bácsi lakásába, tátva maradt a szám, mert elláttam messzire, és a horizonton a feketebíbor felhők alatt ott sötétlett a tenger.

„Ó, a tenger!”, nyögtem.

Mióta vágytam rá, hogy a valóságban megpillantsam! Ezt a sóvárgást a francia nem érti, csak a magyar. „A tenger!”  Mire Nicole fölnevetett. „Ó, nem, nem, kedves Florian, ez nem a tenger, ez egy lakás.”

Pedig nem az volt, hanem egy másik világ volt.

Mi otthon kétszobás, lakótelepi panelhez szoktunk pirinyó konyhával, amelyet „étkezőnek” hívtunk, és szűköcske fürdőhöz, amelyet fura módon „fürdőszobának” neveztünk, holott csak egy fülke volt, ablaktalan fülke, benne  wc-vel. Bácsikámnál azonban váratlanul kinyílt előttem a világ, s én azon az első, francia napomon nem egy lakásba léptem be, hanem kirepültem egy másik, eddig ismeretlen univerzumba, ahol teremnyi méretű előszoba tárult föl előttem, ami nagyobb volt, mint a mi otthoni lakásunk maga, sőt, a távolban újabb terem nyílt belőle, de az sem ért ám véget egyhamar, hanem a padlótól a plafonig érő ablakokon túl óriási erkélyben folytatódott, ahonnét el lehetett látni a tengerig, az előszobából jobbra és balra pedig további folyosók és helyiségek nyíltak. Engem Nicole balra vezetett. „Megmutatom a szobáját, Florian, majd bemutatom az asszonyomnak.”

Bámészkodva igyekeztem utána. Olyan volt a bácsikám lakása, mint egy múzeum. A falakon olajfestmények lógtak vastagon aranyozott keretben, a különböző helyiségekben pedig mélybarna szekrények, komódok és más olyan bútorok álltak, amelyeknek sem a nevét, sem a rendeltetését nem ismertem. Láttam egy aranyrojtos terítővel letakart izét, amiről azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon ülni kell-e rajta, vagy feküdni, aztán később kiderült, hogy egyiket sem, mert egy furán alacsony komód volt Lajos Fülöp korából.

Tartozott hozzá íróasztal is, később azon írtam a jegyzeteimet. Közvetlenül a szobám előtt, egy dióbarna színű szekrényke tetején fél méter magas bábuk álldogáltak furcsa, régies népviseletben, hagyományos provençe-i babák, régi francia mesteremberek, szőlőmunkások, birkapásztorok, kosárfonók, vízhordók, és más effélék. A dél-franciák szeretik őket, de én sosem tudtam megbarátkozni velük, olyan hideg volt a tekintetük, mint a halottaknak. A szobám – mintha csak egy szállodában vettem volna ki – egyszerű, praktikus, s kényelmes volt. Egyszemélyes ágy volt benne, a fejrészénél éjjeli asztalka, azon olvasólámpa, a fal mellett pedig háromajtós, hatalmas szekrény, tele francia könyvekkel olyan íróktól, mint Balzac, Zola, Simenon, Cendrars, Modiano, Tournier, Sartre és Camus.

Külföldi szerzőtől semmi, de magyartól sem, semmi.

A szobámban egyetlen dolog emlékeztetett Pierre bácsi magyarságára: a szekrényajtó belső felén hímzett falvédő lógott ezzel a magyar felirattal: „Oly messze van hazám, bárcsak még egyszer láthatnám”. Na ne, horkantam föl, s röhögcsélve letéptem onnét egyetlen mozdulattal. Nicole nem hagyta, hogy a bőröndömből kipakoljak, hanem irányított rögvest az „asszonyához”, vagyis a bácsikám feleségéhez, akit én addig még csak fényképről ismertem, s azon kívül, hogy a fotókon úgy nézett ki a nagy, barna szemével, mint Sophia Loren, annyit tudtam róla mindössze, hogy Joséphine a keresztneve, de ezt utálja, ezért úgy szólíttatja magát, hogy Isabelle. Ez meg micsoda marhaság, ez futott át az agyamon mindig, amikor a hazulról Marseille-be küldött ünnepi üdvözlőlapokra rákanyarítottam a „kedves Isabelle-t”. Nicole előrement, de alig fél perc múlva csalódottan jött vissza.

„Bocsánat, Florian, mondta, az asszonyom már ágyban van, maga mit parancsol, talán éhes?  Enne valamit?” De túl fáradt voltam az evéshez, visszamentem a szobámba, és lefeküdtem.

A bácsikám ébresztett.

Hajnalban ért haza, a dühöngő mistrallal együtt érkezett, a megvadult szél ugyanis addigra olyan fékevesztett erővel dörömbölt az ablakon, mintha minden emberi ellenállást legyűrve be akarna törni hozzám az égből. Pierre bácsi ellenben egészen más irányból, az ajtón át rontott be hatalmas robajjal. Mire magamhoz tértem, már ott magasodott az ágyam mellett, s elkerekedett szemmel bámult rám. „Csók’lom”, nyögtem, mire azt dörmögte: „ó, putain”. Megismertem a fényképekről, ő volt az, az én távoli, gazdag, nyugati nagybácsim. Aki nem is köszönt, csak leült az ágyam mellé, és hitetlenkedve bámult, mint egy kísértetet.

Ánizs szagú volt a lehelete, dohányfüstös a haja.

Nem szólt semmit.

„Valami baj van, Pierre bácsi?”

„Ah, non, non, semmi baj”. S morgott és sóhajtozott és fújtatott mellettem.

„Oh, putain!”  Ezt hallgattam hosszú percekig.

Nem így képzeltem el a találkozást, de láttam rajta, hogy ő sem. Szerencsére föltaláltam magam.

Kiugrottam az ágyból, a bőröndömből előkaptam a rúd téliszalámit. „Pierre bácsi, nézze csak, hoztam magának igazi magyar téliszalámit, ajándék!” A bácsikám elvette tőlem a csomagot, kibontotta, megszagolta, majd odament az ablakhoz, s kihajította. „Úúútálom ez a téliszalámi, öcsikém, úúúútálom”. Majd rám nézett. S legalább nevetett volna. De nem, nem nevetett.

Olyan élettelen szemmel bámult, mint a folyosón azok a halott provençe-i babák, azok a szőlőmunkások, birkapásztorok, kosárfonók és vízhordók, akiket folyton a fal felé kellett fordítanom, hogy be ne húzzak nekik egyet. „Igazából én is utálom a téliszalámit”, vágtam rá gyorsan. De ez sem használt. Pierre bácsi rám parancsolt, hogy aludjak, majd kivágtatott a szobámból, a folyosón még rázendített egy dalra, aztán felüvöltött, vonyított, mint egy hasba rúgott kutya.

https://24.hu/kultura/2017/06/04/pocslimbalas-es-ablakbol-kirepulo-teliszalami-fogadta-a-magyar-sracot-marseille-ben/

A magyarok végül mindig megbolondulnak

 Kisebb mulasztást követtünk el, bár az év végi ötvenes listánkon szerepeltettük, hogy nem írtunk hosszabban tavaly nyáron a tárcaíró, Kácsor Zsolt regényéről, ami egyszerre nagyon szép, izgalmas, szórakoztató és jól megírt többgenerációs családregény. A harminckét bolond úgy tud nagyívű történetmesélést felmutatni, hogy közben olyan könnyedén anekdotázik, mintha a második világháború, az 1956 utáni emigráció vagy a Kádár-kor könnyed téma lenne.

A három nagy részből álló regény középpontjában a Mazurka család férfitagjai állnak, akik egy ponton mind megbolondulnak: Florian 1989-ben, apja öngyilkossága után fél évvel megy látogatóba nagybátyjához, Pierre-hez (Péterhez), aki egy gazdag francia feleséggel éli szinte anakronisztikusan polgári életét. Florian alkoholista apja, Sándor vidéki újságíróként abban a hazug tudatban élt, hogy a rendszer ellen dolgozik, miközben folyamatosan újratermelte a diktatúra fontosabb narratíváit. Sándor szeretne kitörni a vidéki újságíró kevésbé fontos szerepéből, hogy országos napilapban írhassa tárcáit, de nem veszi észre, hogy itt nincsenek érdemek és teljesítmények, csak ha az a pártvezetés számára is kedves. Nincs verseny, csak monopolhelyzet, ahogy például ezt most is láthatjuk a magyar médiában, és kifejezetten a vidéki sajtó helyzetén. Nincs verseny, csak ideológia. A családi legendárium találkozása apró hazugságokkal, amelyek mégis visszafordíthatatlanul meghatároznak életeket.

A kötet első harmadában egy különös határhelyzetbe vezeti Kácsor az elbeszélőt, Floriant, aki tizenhat évesen érkezik meg Marseille-be, alapvetően azzal a céllal, hogy új lehetőségeket ismerjen meg, nyelvet tanuljon, de az utazás valódi tétje a felnőtté válás lesz két szélsőséges különböző kultúra között ragadva (érdemes elolvasni a 24.hu interjúját Kácsorral -  a szerk.). Szélsőséges, amennyiben Florian nemcsak az öngyilkos apja tragédiáját cipeli magával, hanem apja és nagyapja elbeszélt és el nem beszélt történeteit a második világháborúból, illetve a kommunista rendszerről, miközben Pierre a nyugatra költözött magyarok magabiztosságával és természetességével vezeti be egy olyan szabad társadalomba, aminek rejtett szintjein ugyanúgy működik a megkülönböztetés és az elnyomás. Amikor beíratják Floriant a Gustave Flaubert nevű iskolába, akkor az nemcsak a szocializáció szempontjából fontos, hanem egy kultúrsokk miatt is, hiszen a töri tanár kifejezetten büszke rá, hogy egy rendes ellenálló kommunista jár az osztályába.

Pierre még Péterként ment külföldre, mert nem látott lehetőséget abban a rendszerben, szerencsét próbált Franciaországban, ami bejött neki. Feleségével egy szállodát vezetnek, jómódban élnek, a croissant-hoz lekvárt esznek reggelire, a vörösboros marhafej pedig a kedvence. A franciául és magyarul is hangosan káromkodó, mindenről határozott véleménnyel rendelkező Pierre nem akar Florian apjaként viselkedni, de kulcsszerepe lesz abban, hogy halott testvére helyett segítsen megértetni Floriannal a családi történetet, amiben fontos szerepet kap három aranyóra. A fiú felszabadul Marseille-ben, David nevű barátjával filmötletén dolgoznak, ő fest, a szállodában dolgozó Siegfried pedig náci múltját tárja fel, ahogy Pierre felesége, Isabelle pedig Florian szexuális vággyal terhelt kíváncsi tekintetének lesz öntudatlan áldozata. A lényeg, hogy Florian úgy kerül bele az élet sűrűjébe, hogy közben biztonságban van, identitása nincs kitéve semmilyen komoly fenyegetésnek.

Kácsor ügyesen oldja meg, hogy Floriant és történetét ne hagyja magára az egyszer csak vízvezetékszerelővé és Péterré visszaváltozó Pierre mellett, hanem megmutassa húsz évvel később is, amikor anyagismeretet tanít fiatal festőknek. Bepillanthatunk az egészen beteg tanítási módszerébe Magyarországon, amikor azzal provokálja a diákokat, hogy a cigányokat önkéntes alapon táborba kellene vinni, miközben egy indiai sárga nevű festékről hadovál. Később még a magányosan megöregedő Pierre-t is újra felkeresi. Kettőjük története rendkívül lendületes és sztoriközpontú, könnyedén nyílik meg a rendszerváltás előtti levegőtlen élet, a disszidálás magányossága és idegensége, valamint a családi hagyomány súlya is.

A kötet első harmadában a Mazurka család két generációját ismertük meg, a másodikban viszont Pierre apját, egyben Florian nagyapját, aki szikvizesként dolgozott addig a napig, amíg be nem kellett vonulnia a magyar hadseregbe, hogy meghódítsa a Don-kanyart. A háborús regényként olvasható második fejezet főszereplője a szintén Floriannak nevezett nagyapa, aki szerethetően kisszerű figura ebben a véres és embertelen háborúban, amiben például azért nem kezd lőni a harcban, nehogy észrevegyék az oroszok. Kácsor részletesen belemegy a Don-kanyar történetébe, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg szereplőjéről, együtt bújunk el a napraforgók között vele, hogy megpróbáljunk megmenekülni. Elbeszélői szempontból az is nagyon izgalmas, hogy a regény harmadik fejezetében a Don-kanyarból hazatérő apa megzakkanását a fia, Sándor nézőpontjából meséli el (aki Pierre testvére, a fiatal Florian apja). Mondom, mindenki megbolondul.

A tavalyi év egyik legolvasmányosabb könyve volt A harminckét bolond, ami nagyon mélyen belemegy egy család apai ágának boncolgatásába, hogy megmutassa, a hétköznapi döntések és csalódások a nagy történelem árnyékában talán sokkal fontosabbak, még akkor is, ha mindenki megbolondul a végére.

http://konyves.blog.hu/2018/01/28/a_magyarok_megbolondulnak

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr5113613715

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.