He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Kiss Tibinek (Quimby) az egyházakról is kemény véleménye van

2017.11.05. 08:30 guma

„Ott vagyunk a kredencen, a szarral bekent aranykeretben, a nagymama és a kiskutya között” – interjú Kiss Tibivel, a Quimby énekes-frontemberével

Kiss Tibi a Quimby és a Budapest Bár énekes-frontembere a kortárs magyar zenei élet egyik legnagyobb hatású és legellentmondásosabb alakja. Zenéről, képzőművészetről, közéletről, gyereknevelésről, józanságról és őrületről beszélgettünk vele annak kapcsán, hogy tavaly volt huszonöt éves a zenekar. Persze, szóba került Tusványos és a Varangykirály is – és még sok minden más. Fotók: Neményi Márton

Tavaly volt huszonöt éves a Quimby. A jubileumra kiadtatok egy új albumot, megjelent egy, a pályatársaitok által készített feldolgozáslemez, és egy komoly turnét is csaptatok. Hogyan éltétek meg ezt az ünnepet és a vele járó felhajtást?

Mi nem évfordulókban élünk, de ez az ünnepi hangulat ránk is ránk ragadt. Nálunk a népszerű művészek, előadók kicsit olyanok, mint a családtagok: ott vagyunk mi is a kredencen, a szarral bekent aranykeretben, a nagymama és a kiskutya között. Mint a boldog békeidőkben, amikor mulatott a néplélek: muzsikusok, varázslók, mutatványosok szórakoztatták az embereket – akik cserébe befogadták őket az életükbe, szinte a családjuk részévé váltak. Ilyenek vagyunk mi is.

Eleinte furcsa volt nekünk ez a sikk, hogy minden valamit megélt zenekar jubileumi, születésnapi meg búcsúkoncerteket tart, de aztán megértettük, hogy ezek az események igenis fontosak lehetnek – nekünk épp úgy, mint a közönségünknek.

Ilyenkor ünnepeljük meg az együtt töltött időt, és összerántunk pénzt, paripát, fegyvert, hogy minél emlékezetesebbé tegyük ezt az ünnepet. Nem mellesleg, ez egy töltekezési időszak is: rengeteg energiát és munkát fektetünk abba, hogy minél jobb legyen a produkció, a vizuálosok például majd’ egy évig dolgoztak azon, hogy megújítsák a fellépéseink látványvilágágát. Ilyenkor összekapaszkodnak a társművészetek azért, hogy valami igazán minőségit és maradandót hozzanak létre, ami nagyon inspiráló a számunkra is. Egyszóval, izgalmas volt az elmúlt év, de most lazázhatunk egy kicsit. Dzsemmelgetünk, dalokat írunk, lógunk a családunkkal meg a barátainkkal, próbáljuk kipihenni magunkat. Jó így.

Mitől lettetek ennyire sikeresek? Amikor elkezdtetek zenélni, mindenki dobgitárt akasztott a nyakába és zenekart alapított.

Hol kezdjem? Azt hiszem, szerencsénk volt, mert egy olyan időszakban indultunk, amikor az embereknek éppen kinyílt a füle arra a fajta zenére, amit mi játszunk. De nyilván az is sokat számított, hogy mindig nagyon fontos volt nekünk a zenekar. Azért hoztuk össze a bandát, hogy egy kicsit felrúgjuk a port Dunaújvárosban, de aztán nagyon hamar megszerettük a muzsikálást és ezt az egész életformát, ezért aztán rengeteg energiát tettünk bele ebbe a közös hóbortunkba, és közben igyekeztünk olyan döntéseket hozni, amik építettek minket ahelyett, hogy romboltak volna.

Ráadásul mindezt örömmel tettük, nekünk ez a természetes állapotunk, látod, most is bejövök ide, a próbaterembe, aztán gitározok, mert mi mást csináljak, érted.

Az, hogy az, amit csinálunk a közönségnek is ennyire tetszik, már más kérdés, ez minket is meglepett. Emlékszem, amikor először pakoltuk meg a Tilos az Á-t, úgy éreztük, hogy hatalmas sztárok vagyunk. Egyre népszerűbbek lettünk, de egy ideig észre se vettük, mi történik, aztán egyszer csak ott találtuk magunkat a nagyszínpadon. Amikor kijött a Kilégzés-lemez, és a Most múlikból akkora sláger lett, amekkora, egy pillanatra be is feszültünk, mert nem tudtuk, hogy mit kezdjünk ezzel az egész felhajtással. Felhabosodott a kapucsínó, mi meg csücsültünk fent a Parnasszuson, mint sztárzenekar, forgattuk a kezünkben a babérkoszorút, és közben lövésünk nem volt róla, hogy hogy kell ezt az egészet csinálni.

Nagyon fárasztó volt a jubileumi turné?

Nem. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy játszunk, de arra is vigyázunk, hogy ne legyen sok. Évi ötven-hatvan koncertet adunk, van nyári, őszi, téli és tavaszi turné, de szépen elosztva, blokkokban, van, hogy két-három hónapig egyáltalán nem is játszunk. Jobb ez így nekünk: a pihenőidőkben frankón feltöltődhetünk, foglalkozhatunk a saját kis projektjeinkkel, dédelgetett álmainkkal, és több időt tölthetünk a családunkkal is. Aztán, amikor vége a szünetnek, megint beülünk a mikrobuszba, és jövünk-megyünk, utazunk, fellépünk. Most éppen nyugisabb időszak van, ilyenkor bejövök, elüldögélek itt, a pamlagon, írogatom a dalokat, vagy ha épp olyanom van, akkor festegetek vagy zúzok a gitárral a próbateremben. Jó ez a vetésforgó, semmiért nem cserélném el ezt a melóhelyet, ezt az életformát. Folyamatos flóban tart.

Nagy szükséged van erre a fajta szabadságra? Kell a létezéshez?

Igen, nekem ez a jó – ahogy másoknak az, ha bent ülhetnek egy multinál, egy irodában, mert olyan alkatú emberek, és ott tudják kamatoztatni a tudásukat. Az mindenesetre nagyon szerencsés dolog, hogy kortárs alkotóként tudunk olyan sikeresek, eredményesek lenni, hogy megcsinálhattuk magunknak a saját melóhelyünket, és közben el tudjuk tartani magunkat és a családunkat is. Hát kell ennél több? Nekem az már önmagában öröm, hogy bejöhetek a munkahelyemre, mert tudom, hogy amint beérek, ráléphetek a torzítómra, és óriásit zúzok majd, akár egyedül, de mindenképpen tök hangosan. Ez van, az tesz boldoggá, ami legtöbb embernek nyilván pokoli kínokat okozna. (Nevet.)

Nemcsak zenélsz és festesz, de verseket is írsz.

Ezek nem versek, hanem dalszövegek.

Azért tudnék mondani olyan kortárs költőt, aki sokkal szarabb szövegeket ír, mint te.

Ja! Megtisztelsz. De az én irományaimnak más a funkciója, mint a verseknek: a költészet egy önálló entitás, önmagában teljes értékű művészi teljesítmény, a dalszövegek viszont csak a zenével együtt válnak igazán teljessé – sőt, egyenesen fontos, hogy hiányozzanak is egymásnak: a zene és a szöveg. A hangok, a zene, a bizsergés, a rezgés az emberi befogadóképesség egy jó részét lekötik, így a szövegnek óhatatlanul is kisebb figyelem jut, szűkebb keresztmetszeten át juthat el az agyhoz. Ezért is fontos, hogy eltaláljuk a zene és a szöveg kellő arányát, mert ezek együtt hatnak, és ha együtt jól hatnak, akkor jó a nóta.

Én csak és kizárólag dalszövegeket írok, azok az írásaim is annak készültek, amiket versként ismer a közönség.

Az más kérdés, hogy én is használok költői eszközöket – ritmusokat, metaforákat és hasonlókat –, de ez sem tudatos, én így beszélek, így gondolkodom. Tök jó tükör néha egy dalszöveg, mert megláthatom benne, hogy időnként milyen modorosan, moralizálva kommentálom a világot. Ha nem írnám le ezeket a gondolatokat, talán észre se venném ezt.

Ezek szerint az önismeret fontos a számodra.

Az az egyik legfontosabb dolog az életben, sokat gyógyulhatunk, javulhatunk, csiszolódhatunk azáltal, hogy hajlandók vagyunk találkozni önmagunkkal. Ezért is lenne jó, ha az oktatásban nagyobb szerepet szánnának az önmegismerésre való nevelésnek, hiszen enélkül azt sem tudhatjuk, hogy mire vagyunk képesek, vagy hogy hogyan viselkedjünk egy adott helyzetben. Nem véletlen, hogy a boldogabb országokban komoly hangsúlyt fektetnek az önismereti képzésre.

Nálunk az önismereti képzés helyett a hittan és a céllövészet a menő.

A hittannal még nem is lenne baj, elvégre a vallások többsége több ezer éves, kipróbált filozófiai alapvetésekre épül – a baj az, hogy mint egy csomó minden mást, ezt is rossz irányból közelítjük meg. A hitnek igenis van helye az ember életében, csak fontos lenne hogy ezt a tömjénfüstös-körmenetes puccparádét lepucoljuk a valódi tartalomról, hogy a vallást leválasszuk a hitről.

Ahogy a politika bulvárja a politikai marketing, úgy a hit bulvárja a vallás.

Sajnos, mi emberek általában nem fogadjuk be az absztrakt gondolatokat, mert remekül elvagyunk a tévéből meg a szószékről jövő, könnyen emészthető üzenetekkel. Több rendszeresen templomba járó barátom, ismerősöm is mondta már, hogy sokkal inkább hívő embernek tart, mint saját magát vagy a barátait. Pedig nem vagyok vallásos. De hiszek: abban hiszek, hogy az emberiség egyetlen esélye, ha félreteszi a piszlicsáré faji, vallási, nemzeti alapú nézeteltéréseit, és együtt, egyetlen nagy nációként él tovább. De addig, amíg ez eljön, sajnos még nagyon sok feszültség lesz, harc, küzdelem és széthúzás. Elcivakodhatunk még évszázadokig – de én akkor is optimista vagyok, és bízom benne, hogy egyszer majd megjön az eszünk. Persze, megvan az esélye annak is, hogy szétcsapjuk magunkat, és akkor cumi.

Jól értem, hogy te alapvetően humanista vagy?

Igen. Nekem szerencsém volt, mert humanista közegben nőttem fel. A környezet, a család, a neveltetés és a tapasztalatok alapvetően meghatározzák egy ember gondolkodását. Van, hogy szeretettel, jó neveléssel kompenzálható ezek a tényezők, de ez sajnos ritka. Ha valaki például fajgyűlölő családba születik és xenofób neveltetést kap, általában már nagyon nehéz változtatni a világnézetén – ehhez vagy egy katartikus szerelem vagy egy borzalmas, kijózanító tragédia kell. De nagyon elkanyarodtunk az eredeti témánktól.

Nem baj, bármerre csalinkázhatunk. Szerintem jó ez az irány, de azért kérdezek mást is. Huszonöt év után nem fordult meg még a fejedben, hogy hagyd a fenébe a zenélést, és inkább képzőművészként dolgozz tovább?

De. De ezen már túl vagyok. Ezzel már megharcoltam magamban. Gyerekkoromtól képzőművésznek készültem, ez mindig is nagyon érdekelt, lekötött engem. Ha ceruza volt a kezemben, akkor meg tudtam maradni a seggemen, egyébként meg nem, ezért arra treníroztam magam, hogy képzőművész leszek. Világhírű képzőművész. El is indultam a saját kis utamon, és diplomát szereztem a Képzőművészeti Egyetem festő szakán. De közbejött a kamaszkori adrenalinfröccs, és magával sodort a rock and roll fíling. Zenélni már az elejétől kezdve baromi jó volt: találtunk pár akkordot, amikbe belekapaszkodhattunk, megalapítottuk az első zenekarunkat, közösséget építettünk magunk köré, igazi lórúgás-élmény volt ez az egész.

Ha valaki egyszer megtapasztalja, hogy milyen muzsikálni, együtt rezgetni a levegőt a barátaival, az nem könnyen ereszti el ezt az érzést.

Amikor aztán befejeztem a képzőt, dönteni kellett, hogy műtermet vagy próbatermet béreljünk. Akkor már „iszonyatos teltházakat” csináltunk a kis pesti klubokban, volt, hogy százötven-kétszáz ember is ott tombolt egy-egy fellépésünkön, ezért úgy döntöttünk, keressünk inkább próbatermet, elvégre festeni otthon, a kicsi és koszos albérleti szobában is lehet. Így is lett, kicsit festegettem, kicsit zenéltem, de a zenekar egy idő után egyre több energiámat kötötte le. Dolgozni kellett: dalokat írni, próbálni, koncertezni, és közben megkeresni azt a kevéske pénzt, amiből nagyon szerényen, de meg tudtunk élni. És ahogy egyre többet foglalkoztam a zenével, egyre könnyebben is ment, egy idő után már szinte maguktól álltak össze a szavak, fűződtek össze az akkordok és a dallamok, csak rá kellett feküdnöm erre a hullámra, és vitetni magam vele.

Ez egy ilyen dolog, ha eleget foglalkozol valamivel, a lényed elidegeníthetetlen része lesz: ahogy a festő képpé, a zenész dallá válik, egy idő után már maguktól peregnek le róla a nóták, mert azt veszi észre a világból, ami ahhoz kell, hogy jó számok szülessenek.

Ez ad perspektívát a létezésnek.

Nem féltél attól, hogy azzal, hogy zenéléssel és a képzőművészettel is foglalkozol egyszerre, elszalasztod a lehetőségét annak, hogy bármelyikben igazán jó legyél?

De, ez egy időben komoly konfliktust okozott a számomra. Aztán rájöttem, hogy nekem valójában így jó: ha olyan kedvem van, festek vagy dalokat írok, ha olyan, akkor bemegyek a próbaterembe, és zenélgetek egy pár órát a többiekkel. Néha egyedül vagyok, néha közösségben, néha baromi sok emberrel találkozom és utazgatok hónapokig. Én ezek összességét szeretem, azt hiszem, beleőrülnék, ha napi tizennégy órán át festegetnék magamban egy műteremben. Oké, így biztosan nem lesz belőlem világhírű képzőművész, ezt elbuktam, de nem baj, mert így is kerek az élet. Pont most írtam egy dalt arról, hogy nekem sosem volt munkám, de mindig volt dolgom. Jó így lenni.

Ahhoz, amiről beszéltél, hogy a munkád sikerélményt és perspektívát nyújtson az élethez, nyilván tehetség és lehetőség is kell. Meg kíváncsiság, az hogy folyamatosan figyeld magad körül a világot. Szerinted tanítható ez a kíváncsiság?

Felébreszthető. De ehhez az kell, hogy olyasmivel foglalkozz, ami igazán érdekel. Rengeteg dolog van a világon, amivel szívesen foglalkoznak az emberek: van, aki a kiskertjében szeret dolgozgatni, van, aki repülőgépmodelleket épít, és van, aki tribute-zenekart alapít. Ha olyasmit csinálsz, ami inspirál, amivel tartalmasabbá, oldottabbá, kiegyensúlyozottabbá teheted az életed, az már elég ahhoz, hogy felébredjen benned ez a fajta alkotó kíváncsiság.

Szar olyan munkát végezni, aminek igazából nem látod értelmét, csak azért csinálod, hogy a hónap végén megkapd a fizetésed.

De persze ahhoz, hogy valóban értelmes elfoglaltságot találj, az is kell, hogy a saját hozzáállásod is megfelelő legyen. Figyelemmel és kíváncsisággal a világon mindent jobb csinálni, mint unottan és gépiesen.

Próbáld ki egyszer, hogy milyen az, amikor egy szivaccsal letörölgeted egy futónövény mind a százharminchét levelét. Lehet, hogy amikor elkezdted, még ideges voltál, de garantálom, hogy mire a végére érsz, lemész buddhába.

Azzal, hogy letörölgeted a leveleit, egyben magaddal is törődsz. Sajnos, a mi nyugati társadalmunkban nagyon kevés idő jut az effajta elmélyülésre. Nem véletlen, hogy ebben a nagyüzemi, hajtós világban egyre divatosabbá válnak azok a keleti vallások, filozófiák, amik a nyugalmat és a belső békét hirdetik. Halálra vannak ítélve azok a társadalmak, amelyek tagjai nem tanulják meg, hogy nem lehet a végtelenségig kaparni, mert a végén elkaparja magát az ember.

Sajnos, a fogyasztói társadalomban ezekből a vallásokból és filozófiákból is termék lesz.

Így van! Mindig, mindennek meglesz a gyorsan oldódó, instant változata. De ez önmagában nem biztos, hogy baj: a lényeg, hogy valahogy eljussanak az emberekhez ezek az építő gondolatok. Nem lehet mindenkivel heideggeri fogalmakban beszélgetni: vannak, akik a körzeti rendelő várójában is akadémiai székfoglalókban dumálnak, és olyanok is, akik a bulvárlapok szalagcímeiben. De legalább beszélgetnek egymással, és ez a legfontosabb.

A gyerekekben még megvan az az alapvető nyitottság, kíváncsiság, amiről beszéltél. Neked milyen érzés volt, amikor apa lettél?

Természetes. Negyvenéves voltam, amikor megszületett a kisfiam, de már régóta úgy voltam vele, hogy bármikor landolhat, ha találok hozzá egy anyukát, aki oké. (Nevet.)

Fura érzés, amikor először meglátod a gyerekedet a szülőszobán, belenézel a szemébe, két hibátlan kis bolygó, baszd meg, és megdöbbensz, hogy mennyire tökéletes ez a kis lény.

Aztán a kezedbe veszed, és rájössz, hogy neked ezután egész életedben az lesz a dolgod, hogy megtanítsd ezt a tökéletes kis lényt arra, hogy hogyan igazodjon el ebben a nem tökéletes világban. Persze, nemcsak te tanítod őt, hanem ő is téged. Amióta megszületett a kislányom is, még jobban érzem ezt: a gyerekek felfrissítik a gondolati vérkeringést, ha hagyod; a kíváncsiságuk téged is kíváncsibbá tesz, a kérdéseik téged is új kérdések feltételére ösztönöznek.

Mondják, hogy egy gyereket csak elrontani lehet.

Mondják. A lényeg, hogy kiegyensúlyozott embert neveljünk a gyerekeinkből – de azért nem kell mindent tudni, minden kérdésükre kész válaszokkal előállni. Mert egyfolytában és gátlás nélkül kérdeznek; de most tényleg, mit mondjak nekik arra, hogy „mi van a meghalás után”? Szerintem a legtöbbet azzal segíthetünk nekik, ha megpróbáljuk autentikus lénnyé teremteni saját magunkat, úgyis leveszik, ha kamuzunk, tehát nekünk is rendben kell lennünk magunkkal ahhoz, hogy meg tudjuk tanítani nekik, hogyan lehetnek boldogok.

Gyereklemezt nem akarsz kiadni?

Van jó pár kiadatlan, szélfújta gyerekdal a fejemben. Olyan „csak magunknak” családi slágerek ezek, mint a Csulabá csücsül a csacsi kakiban vagy a Szemrehányás. Na az egy nagyon szép, lírai dal, egyszer közvetlen etetés után az ágyon fekve a fejem felett dobáltam a gyereket, aki aztán ennek folyományaképpen röhögve, csillogó szemmel arcon hányt.

Mondod, hogy a gyerekneveléshez az kell, hogy saját magaddal rendben legyél. Te elég kiegyensúlyozott embernek tűnsz, pedig korábban voltak komoly problémáid, a Lipótot és a komlói rehabot is megjártad.

Ja. A Lipóton saját kilincsem volt, ami ott karrier, mert viszonylag szabadon járhatsz – persze körbe-körbe.

Onnan mentem koncertezni, és a buli után, szétcsapva oda mentem haza. Komló viszont maga volt a felnőtté válás. Rengeteget tanultam ott, és amikor kijöttem, már használni is tudtam ezt a tudást.

Komló az utolsó utáni állomás volt. Addigra már több diliházat is megjártam, mindent kipróbáltam, még külföldre is elmentem, próbáltam a magam botladozó módján kiszakadni valahogy a függőségből, de igazából már én se bíztam abban, hogy sikerülni fog. Nagyon hülye helyzet, amikor megőrülsz: rájössz, hogy elment az eszed, mégis úgy kell tenned, mintha viszonylag normális lennél, hogy legalább páran maradjanak körülötted, akik még hisznek benned, mert kurva szar lenne, ha ők is, a neked legkedvesebb emberek is tudnák, amit te – hogy gyakorlatilag már nincs remény. Én éppen ilyen lelkiállapotban voltam, amikor a Lipóton a dokim feldobta, hogy próbáljam meg ezt a hosszú terápiát, mert szerinte erre lenne szükségem. Úgy voltam vele, már úgyis mindegy, úgyhogy bevonultam. Azóta is hálás vagyok neki ezért az ötletért.

Hogyan segített rajtad a rehab?

Több, mint egy évig voltam ott, és más dolgom se volt, mint az, hogy megpróbáljam felfedezni és megérteni saját magamat, a saját működésemet. Szerencsém volt, mert az átlagembernek nem adatik meg ez a luxus, a legtöbbüknek sajnos sem magára, sem másra nincs elég ideje. Komlón találkoztam olyan sráccal, aki szó szerint az üvegajtón jött be. Amikor megérkezett, folyamatosan GM-rohamai (súlyos epilepsziás rohamai – a szerk.) voltak, de három-négy hónap múlva már nagyon korrektül el lehetett beszélgetni vele.

Az ottani légkör, a terápia valóban képes a csodára: gyakran előfordul, hogy bemegy egy totálkáros dzsánki, és kijön egy egészséges parasztlegény.

Sikerült teljesen megszabadulnod a saját őrületedtől?

Nem, de lehetek ennek az őrületnek az ura, ha használom, amit tanultam. Kicsit úgy, mint amikor betörik a lovat: attól, hogy nyereg alá szoktatták, még egy állat marad, előfordulnak olyan helyzetek, amikor megbokrosodik és ledob a hátáról. Képessé kellett válnom arra, hogy meglovagoljam a saját őrületemet, és ügyes zsokéként száguldozzak ezen a nagy, életnek nevezett lóversenypályán.

 

Apropó, őrület, komoly felhajtás kerekedett abból, amikor elmondtad a Varangykirály című versedet a HírTV-ben Veiszer Alindánál.

Az sem vers, hanem dal, egy súlyos-blúzos, pszichedelikus hip-hop, a címe pedig az, hogy Miért?. Bár zene nem volt mellé, de a média így is dúdolta egy pár napig, tanulságos volt látni, ahogy önálló életre kel, és komoly közéleti indulatokat generál.

Nem csoda, hiszen erős rendszerkritika hallható ki belőle. Miért írtad meg ezt a számot?

Ihlet szempontjából nem vagyok válogatós. Ez egy dühös, mocskos, szándékosan provokatív szöveg, egy sértett elme terméke.

Egy halom szar, amit a közélet pöcegdréből kapartam össze. Megtisztító érzés volt megírni.

Azok a hétköznapi sérelmek, méltánytalanságok, veszteségek, az a tehetetlenség inspirálta, amit a hitéből kiforgatott átlagember él meg a hatalom árnyékában.

Nem ez volt az első eset, hogy politikai balhéba keveredtél, ott volt a tavalyi tusványosi fesztivál miatti hőzöngés is.

Pedig mi csak tesszük a dolgunkat: dalokat írunk és koncertezünk. És vannak, akik meg akarják mondani nekünk, hogy ezt hogyan tegyük. Tusványos az utóbbi években szitokszóvá vált, pedig ez alapvetően nem egy politikai rendezvény, hanem az erdélyi emberek egyetlen jelentős fesztiválja, a politikai csak rátelepedett. Mi sem azért mentünk el, mert Kormányék megvettek minket, hanem azért, mert már tizen-egynéhány éve járunk oda, és a rajongóink számítanak ránk.

Borzasztó volt megélni, hogy háborúskodásra, az amúgy is komoly ellentétek tovább szítására akarják felhasználni a zenekart.

Ez nekünk nagyon nem fér bele, mi ennél sokkal fatalistábbak vagyunk. Hiszünk az alapvető emberi jogokban, és felemeljük értük a szavunkat ha kell, de azt, hogy aktuálpolitikai marhaságokba rángassanak bele minket, nehezen viseljük.

Amúgy hogy érzed magad ebben az országban?

Ettől eltekintve remekül. Idealistának lenni nem kerül semmibe. Bízom az emberekben, akik képesek és hajlandóak arra, hogy tegyenek valamit a saját, szűkebb környezetükért, a közösségeikért. Akik fogják magukat, és rendbe tesznek egy játszóteret, rászorulóknak segítenek, hátrányos helyzetű gyerekeket tanítanak, drogosokat kaparnak ki a szarból. Akik szívvel-lélekkel, meggyőződéssel oda tudnak állni egy ügy mellé. Szerintem belőlük épülhet majd fel a jövő társadalma. Olyan, amihez mindenki hozzárakja a magáét, beleteszi a tudását, az ötleteit, bármit, amije van. Mert igenis lehet közösségben működni, még az olyan embereknek is, akik totál eltérő véleményen vannak. Ez lenne az igazi demokrácia, nem az, ami most van, érted, annyi a részvételünk, hogy négyévente elmehetünk, és leszavazhatunk egy ismeretlen emberre az alapján, hogy milyen színekben indul.

Ne viccelj, négy évre az édesanyámra vagy a legjobb barátomra se bíznám rá, hogy hozza meg helyettem a saját döntéseimet.

Sajnos, nincs folyamatos ráhatásunk a közéletre, pedig a problémák nem választástól választásig tartanak.

Látom, előtted van a gép. Min dolgozol?

Egy nyomorult soron, már három napja. Baszki, egy lemezt meg lehet írni ennyi idő alatt. Totál kivagyok. (Nevet.)

http://magyarorszagkul.nlcafe.hu/2017-11-03/kiss-tibi-interju-quimby-varangykiraly-tusvanyos-zene-festeszet/

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr4213180528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.