He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

február 2023
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28

Gulyás Gergelynek elment az esze vagy provokátor?

2017.09.12. 13:45 guma

Kicsit járjuk körbe a Zétényi-Takács törvény "életútját", és várjuk a választ arra, hogy az Országgyűlés alelnöke tudatlanságával, vagy kiszámolt cinizmussal készíti elő a "forró" őszi hadműveletet? Talán Orbánt is felelősségre akarja vonni, mert 1991 október 15.-i felszólalásában a törvény visszavonását (39'-nél) javasolta, amíg a pártok nem tudnak megegyezni! (Ma már megegyezni senkivel semmiben nem akar, csak az országgyűlési munkát megalázva pártpolitikai lex törvények halmazát gyártani, az ország érdeke helyett?) Bár egységes nemmel csak a Fidesz szavazott akkor, az ellenzék többi tagja igen megosztott volt. Tehát elvárom, hogy ne egy halott ember munkáját próbálja beszennyezni, hanem a történelmi hűség kedvéért kérje számon frakció társain a történelmi felelősséget hazánk (mentális!? erkölcs!?) állapotáért.

Gulyás Gergely: Göncz Árpádot súlyos történelmi felelősség terheli

Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke szerint Göncz Árpád akkori köztársasági elnöknek és az Alkotmánybíróságnak “negatív értelemben vett súlyos történelmi felelőssége”, hogy az 1989-90-es rendszerváltás után nem léphetett hatályba az igazságtételi törvény.

Az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának elnöke a témában rendezett budapesti konferencián azt mondta: az erkölcsi rend helyreállításához szükséges döntés volt ennek a törvényjavaslatnak a benyújtása és elfogadása. Semmilyen bosszúállási szándék nem jellemezte 1990 után az Antall-kormány mögött álló parlamenti többséget

Az Országgyűlés 1991. november 4-én fogadta el az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények büntethetőségéről szóló, Zétényi-Takács néven is emlegetett törvényt, amely azonban nem lépett hatályba.

(MTI)

Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs 

http://24.hu/belfold/2017/09/12/gulyas-gergely-goncz-arpadot-sulyos-tortenelmi-felelosseg-terheli/

Nézzük a törvényt:

A Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat elfogadása után Zétényi–Takács-féle elévülési törvény vagy lex Zétényi szövegét Zétényi Zsolt országgyűlési képviselő szerkesztette, s a tervezetet az általa társelőterjesztőnek felkért Takács Péterrel együtt nyújtotta be az országgyűlésnek. A törvényt 1991. november 4-én csaknem kétharmados többséggel fogadta el az Országgyűlés.

A törvény lehetőséget adott volna az 1944. december 21. (Ideiglenes Nemzetgyűlés) és 1990. május 2. (a szabadon választott Parlament első ülésnapja) között elkövetett emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások ügyében, hogy az elévülés újra kezdődjék, azon esetekben, amelyeket a proletárdiktatúra rendszere nem torolt meg. Törvény alapelve az volt, hogy az igazságszolgáltatás részleges szüneteltetése miatt, a pártállam érdekében elkövetett vagy általa eltűrt bűncselekmények üldözésének tudatos mellőzése időszakában nyugodott nem telt el az elévülés. A törvény az elkövetésük idején bűncselekménynek minősülő legsúlyosabb cselekmények miatt tette volna lehetővé a felelősségre vonást. A törvény alapelvét elfogadta Magyarország 2011-évi Alaptörvénye, amely ugyancsak a büntetőjogi elévülés nyugvásaként határozta meg a pártállami időmúlást, mint a bűnüldözés politikai okból való mellőzésének időszakát, ezzel megalapozva a „lex Biszku” elfogadását és hatályba léptetését.

Története

A kommunista rendszer politikai bűneinek megtorolhatóságáról a rendszerváltás utáni első szabad választások óta folyó parlamenti és közéleti vitába belépve Zétényi Zsolt és Takács Péter MDF-es képviselők 1991. május elején nyújtották be a Parlamentben a törvényjavaslatot, ami országos visszhangot váltott ki. A javaslatot a kormánypárti többség fél évvel később, november 4-én az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása mellett, név szerinti szavazással elfogadta.

A törvényjavaslat célja azon bűncselekmények utólagos üldözése volt, amelyeket annak idején (dátum szerint 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között) a hatalmon lévő kommunista vagy kommunista befolyás alatt álló politikai rendszer nem torolt meg, hiszen azokat maga követte el, illetve kezdeményezte. A jogszabálytervezet indoklása kimondta, hogy ebben az időszakban a bűnüldözést „jogon kívüli politikai megfontolások” vezérelték, így még az akkor érvényes jogelvek szerint bűnös cselekmények is megtorlás nélkül maradtak – ha pedig nem voltak bűnösnek minősítve, az is csak a fennálló hatalom politikai érdekei miatt volt így. A javaslat készítői szerint nem lehet elévülésről beszélni, hiszen a szóban forgó bűncselekmények felderítése, illetve hatósági üldözése meg sem kezdődött; a rendszerváltás előtt tehát a bűnüldözéssel megegyező módon az elévülés is „nyugvó” állapotban volt. A törvény szövege úgy fogalmaz: „az új Országgyűlést nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti”. Ebből következően csak a legsúlyosabb bűnök megtorlására kell lehetőséget adni (ebbe az emberölés mellett a szöveg a „hűtlenséget” és a „hazaárulást” is beleértette, melyek megítélése azonban az Alkotmánybíróság szerint is rendszer-specifikus), továbbá a cél inkább a bűnösök megnevezése volt, mintsem a tényleges büntetés. A tényleges büntetést a törvény alapján korlátlanul enyhíthető lett volna, egészen a megkegyelmezésig. Maga Zétényi Zsolt is, mint egy interjúban kifejtette, elsősorban leleplező funkciót szánt a törvénynek („a lényeg a bűnök megnevezése és megmérettetése”).[1]

Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett, melynek eredményeként a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 11/1992-es határozatában[2] kimondta, hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, mivel indoklása szerint jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést orvosolni, „jogsértéssel nem lehet jogállamot építeni”. „Jogsértés” alatt az elévülés utólagos kiiktatását értette, amivel a törvény a büntető törvénykönyv alapján már elévült bűncselekményeket kívánta újra büntethetővé tenni. Továbbá kimondta, hogy az új alkotmányos berendezkedés létrejöttével sem szűnt meg a jogrendszer folyamatossága, ezért a korábban érvényben volt jogszabályok jogi érvényessége nem vonható kétségbe. A határozat külön kimondta, hogy a hazaárulás bűntettének jogi konstituálása esetén alkotmányellenes a törvényszöveg eljárása, tehát a védelmezendő jogi tárgyban – mármint a haza fogalmában – az 1944 decembere és 1990 májusa között eltelt időszak során többszörösen is végbement változásokat a törvény figyelmen kívül hagyta. Mivel az alkotmányossági vizsgálat előzetes volt, a törvény sohasem léphetett életbe.

A törvényszöveggel szemben jogi aggályok mellett fontos politikai aggályok is felmerültek. Kérdéses volt, hogy az erkölcsi rend helyreállítását célzó lusztrációs törvény nem lesz-e végül a bosszúállás eszköze. Mécs Imre, az SZDSZ vezérszónoka rámutatott, hogy a második világháború után a háborús bűnök megtorlását a magyar társadalom nem megtisztulásként, hanem egy tőle függetlenül végbemenő bosszúhadjáratként, valamint hárítási lehetőségként élte meg. Álláspontja szerint a Zétényi–Takács-törvény is csak arra lett volna jó, hogy bűnbakokat képezzen, és a társadalom ne nézzen szembe azzal, hogyan jutott el a legvidámabb barakkig.

A törvény elfogadása után az azzal kapcsolatos vitákból a Magyar Televízió egy máig is emlegetett, emlékezetesen indulatos tévévitát hozott össze 1991. november 16-án a Testnevelési Főiskola színháztermében a kormánypárti, azaz MDF-es Kónya Imre és az ellenzéki, SZDSZ-es Pető Iván között. A vita során a közönségben nagy indulatokat gerjesztett, hogy Pető – az új demokratikus állam kialakításának elsődlegességét, és az idő múlását, az előretekintés fontosságát hangoztatva – az igazságtétel ellen foglalt állást. (Pető Ivánról a vita idején még nem derült ki, hogy apja és anyja is az ÁVÓ-nál szolgált.)

Második törvénytervezet

Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi Tibor és mások 1992 szeptemberében hasonló - Zétényi Zsolt által szerkesztett - törvénytervezetet nyújtottak be, amely egy jogi kiskapun keresztül újból megpróbálta a korábban alkotmányellenesnek ítélt „igazságtételt” megvalósítani. Az Országgyűlés 1993. február 16-án ezt is elfogadta. Göncz Árpád itt is kérte a törvény előzetes alkotmányossági vizsgálatát, 1993. június 30-án pedig az Alkotmánybíróság – ezúttal különvéleménnyel – ebben az esetben is helyt adott az alkotmányossági aggálynak (53/1993-as határozat[3]).

Gulyás Gergely tervezete

A második Orbán-kormány hivatali ideje alatt Gulyás Gergely fideszes képviselő az 1968-as New York-i egyezményre és az emberiesség elleni bűncselekmények elévülhetetlenségére hivatkozva „lex Biszku” gúnynévvel ellátott törvényjavaslatában próbálta az 1956-os forradalom utáni megtorlások „megrendelőit”, az akkori igazságszolgáltatás egyes szereplőit emberiesség elleni bűntettek miatt felelősségre vonatni.[4][5][6]

https://hu.wikipedia.org/wiki/Z%C3%A9t%C3%A9nyi%E2%80%93Tak%C3%A1cs-f%C3%A9le_igazs%C3%A1gt%C3%A9teli_t%C3%B6rv%C3%A9nyjavaslat

Lássuk, kik voltak azok és most milyen pozícióban vannak, akik mások mellett a szavazáson ellenezték a törvényt:

  • Áder János államfő
  • Deutsch Tamás EP-képviselő
  • Kósa Lajos leendő miniszter
  • Kövér László házelnök
  • Németh Zsolt a külügyi bizottság elnöke
  • Orbán Viktor miniszterelnök
  • Szájer József az EP néppárti frakciójának első helyettese
  • Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter

Várjuk, hogy az ő súlyos történelmi felelősségükről is nyilatkozzon Gulyás Gergely. Elvégre csak az ország három jelenlegi legmagasabb közjogi méltósága utasította el akkor a törvényt.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Z%C3%A9t%C3%A9nyi%E2%80%93Tak%C3%A1cs-f%C3%A9le_igazs%C3%A1gt%C3%A9teli_t%C3%B6rv%C3%A9nyjavaslat

Kende Péter: Igazságtétel

részlet: A parlamenti vitában ezt a leghangsúlyosabban az SZDSZ vezérszónoka, Mécs Imre fejezte ki, aki emlékeztetett az 1945 utáni precedensre, a háborús bûnök megtorlására, s arra, hogy a magyar társadalom ezt nem megtisztulásként élte át, hanem ellenkezôleg, tôle függetlenül végbemenô bosszúhadjáratként, egyszersmind hárítási lehetôségként. „Most megint ugyanaz történne” – mondotta –, „rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre, rámutatnánk, hogy ôk voltak a hibásak, ôk hívták be az oroszokat, ôk akasztottak fel minket, ôk rontották el a dolgokat… És ezzel mit érnénk el? Megint lenne egy csomó bûnbak, aki megérdemelten ülne ott – ne vitassuk –, de nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép járomba dugta a fejét (…), hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig, hogy foszlott szét minden közösségünk.” Az SZDSZ szónoka hangsúlyozta, hogy a hatályos törvények alapján igenis vonják felelôsségre a bûnösöket az elôzô húsz évben elkövetett károkért és gazságokért, arra azonban – vélte –, hogy 35, illetve 45 évvel korábbi bûnöket üldözzön, „a nemzetnek nincsen energiája”.

Az MSZP soraiból felszólaló Vitányi Iván annak az aggályának adott kifejezést, hogy a törvény ebben a formában több igazságtalanságot eredményezne, mint amennyi igazságtételt. „Igazságtalanságot, mert az eljárás nehézségei miatt szükség szerint a nagyobb bûnök maradnak homályban, a legnagyobbak hozzáférhetetlenek maradnak, de a kisebbek napvilágra kerülnek. Igazságtalanságot, mert valódi bûnök lesznek bizonyíthatatlanok és ugyanakkor kicsik (…) vagy ártatlanok kerülnek gyanúba.” A szónok különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy a legfôbb bûnt, a magyar demokrácia (1947 utáni) megsemmisítését, majd az 1956-os forradalom leverését ilyen jogi eszközökkel amúgy sem lehet megragadni, ehelyett a törvényben körülírt procedúra az egészet „aprópénzre” fogja váltani, s így súlyos aránytévesztéshez vezet. „Feléleszti a megtorlás szellemét, de nem tudja kielégíteni.”
Hasonló aggályok kormánypárti oldalról is megfogalmazódtak. Még a Zétényi–Takács-törvény parlamenti vitája elôtt, egy újságcikkben (Új Magyarország, július 11.) a miniszterelnök gondolkodásához közel álló Debreczeni József ezeket írta: „Akik úgy tesznek, mintha itt egy elemi erejû népforradalom söpörte volna el a múltat, mintha valami tisztító vihar teremtett volna politikai, gazdasági, társadalmi és erkölcsi tabula rasát, azok egyszerûen nincsenek tisztában azzal, mi is történt ebben az országban az elmúlt évek során. Akik pedig azt mondják: »úgy kellene elbánni velük, ahogy annak idején ôk bántak el velünk«, azoknak fogalmuk sincs arról, miért is küzdöttünk egyáltalán, és hogy meddig is terjednek a demokratikus hatalom lehetôségei egy jogállamban. És különben is: vajon miért a kormánytól várják a vezetésre alkalmatlan igazgatók (…) a törvényszegô közéleti emberek eltávolítását? (…) Miért nem jelentik fel ôket az ügyészségen?” Debreceni szerint az igazságtétel csak lépésenként és részben valósulhat meg, s csak az érintettek aktív szerepvállalásának mértékében.
Az MDF és koalíciós szövetségesei nagy ingerültséggel fogadták, hogy az igazságtétel ellen egyáltalában óvások fogalmazódnak meg, s látván, hogy ezek elsôsorban liberális oldalról érkeznek (ide sorolom az SZDSZ és a Fidesz mellett a Vitányi- és Debreczeni-féle hangokat is), ebbôl mindjárt arra következtettek, hogy a liberalizmus és a jogszerûség paravánja mögött tulajdonképpen a régi rendszerrel (az SZDSZ esetében „az apákkal”) való cinkosság bújik meg, s persze a bûnpártolás. A parlament október 15-i ülésnapján például az MDF vezérszónoka, Józsa Fábián, az alábbi szónoki kérdést tette fel: „Gondoltuk volna [másfél évvel ezelôtt] tisztelt képviselôtársaim, hogy e törvényjavaslat tárgyalásának kezdetén, amely egyebek között nem titkoltan az 1956-os sortüzek felelôseinek bíróság elé állítását próbálja meg lehetôvé tenni, a radikális ellenzék pártjának két prominense, közöttük az 1989. június 16-i Nagy Imre-temetés ünnepelt ifjú szónoka, felszólal majd annak érdekében, hogy az ügy a Ház napirendjérôl lekerüljön?” Az MDF vezérszónoka ezt annál is kevésbé gondolta volna, mert 1990-ben, az elsô szabad választás elôtt „az igazságtétel ügye és ezen belül az úgynevezett elszámoltatás az akkori demokratikus ellenzék valamennyi itt jelen lévô pártjának választási programjában központi helyen szerepelt, szinte versengés folyt közöttük e téren”.

.............................................

Az 1991-es novemberi, emlékezetes Kónya–Petô-vitán – pontosabban annak közönségében – ez a leszámolásra éhes, gyûlölködô, érveket hallani nem kívánó hangulat jutott kifejezésre.
A liberális közvéleményben e vita emléke fokozatosan összeolvadt a Csurka-féle szélsôjobbal való késôbbi csatározások emlékével, s ezért feledésbe merült, hogy a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslattal szemben (de mondhatnók úgy is: az igazságtétel kérdésében) az SZDSZ vezérkara és képviselôcsoportja erôsen megosztott volt. Az Alkotmánybírósággal ellentétben a szabaddemokrata politikai elit ugyanis tudatában volt annak, hogy itt nemcsak jogi problémáról van szó, hogy a szorosabban vett jogi szempontok mellett figyelembe kell venni a társadalom igazságérzetét is, más szóval hogy valamiféle visszamenôleges számonkérésnek, a magyar nép ellen elkövetett bûnök megbélyegzésének igenis volna létjogosultsága – feltéve, hogy ez jogilag is megfelelô keretbe önthetô. A Zétényi–Takács-féle tervezetet az SZDSZ nem tartotta ilyennek, de másfelôl – a törvényszöveg explicit indokolását figyelembe véve – teljesen elvetendônek sem, s ezért aztán a végszavazásnál a csaknem százfônyi (de ennél kisebb számban jelen lévô) SZDSZ-frakció túlnyomó többsége tartózkodott; a frakció tagjai közül csupán négyen voksoltak nemmel, miközben öten igent mondtak a törvényjavaslatra. Nemmel voksoló az MDF-ben is volt (Szentágothai professzor), heten pedig az MDF képviselôcsoportjából (például Kulin, Elek, Debreczeni) tartózkodtak. Egységes igennel csak a KDNP, egységes nemmel pedig csak a Fidesz szavazott. A november 4-i végszavazásnál a 197 „igen” ellenében 50 „nem” volt, s 74 „tartózkodás”. Ebbôl is látható, hogy az ellenzôk körében nagy volt a megosztottság.

...........................

Ráadásul a társadalom egyik (nagyobbik?) fele a kilencvenes évek elején még azt sem látta be, hogy neki itt bármitôl is meg kellene tisztulnia. Szemében a Kádár-rendszer nem a nemzet ellen elkövetett bûnök, hanem a siratni való jó élet korszaka volt. Egy ilyen közhangulattal szemben a büntetôeljárások pedagógiai hatásában reménykedni meglehetôsen naiv dolog. Már 1945-ben is az volt.
Amikor egy társadalom ennyire megosztott, akkor alapállásnak a tiszta jog – vagyis a kifogástalan procedúrákhoz való ragaszkodás – hasznos, sôt szinte megkerülhetetlen. Ebbôl a szempontból az Alkotmánybíróság 1992 márciusában, majd 1993 júniusában üdvös döntéseket hozott. E határozatok megóvták az országot egy olyan politikai számonkérési hullámtól, amelyért késôbbi nemzedékeknek esetleg szégyenkezniök kellett volna. (A Fidesz egységes „nem” szavazata valószínûleg reprezentatív módon adta vissza egy egész korosztály vélekedését a terítéken lévô vitáról.) Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az 1991-ben kirobbant vita megnyugtatóan rendezôdött volna, vagy hogy tárgytalanná vált.
A kérdés egyszerûen a levegôben maradt, s föltehetô, hogy ez a tisztázatlanság és ez a rendezetlenség most már a dolgok végleges állapota is. A kommunizmus bûneit – vagy érdemeit –
illetôen a magyar társadalom a kezdôdô új században ugyanúgy nem fog egyezségre jutni magával, mint ahogyan 1945-ben s az azt követô években is elmaradt az össznépi katarzis az akkori „régi rendszert” illetôen. Pedig a számonkérés megkezdôdött, fôleg irodalmi eszközökkel (ideértvén a dokumentumfilmeket is), de olykor még büntetôjogilag is. De épp az utóbbival kapcsolatban elgondolkoztató az a teljes érdektelenség, amely például az ún. sortûzpereket kíséri. Pedig ezek alapját csakugyan megtörtént, sôt senki által nem tagadott tömeggyilkosságok képezik!

...................................................

(A félreértések elkerülése végett: senki se olvasson ki az itt mondottakból valamiféle utólagos rosszallást az Alkotmánybíróság 1992-ben és 1993-ban hozott határozataival szemben. Sólyom László és bírótársai igenis hivatásuk magaslatán álltak, amikor azokat a határozatokat meghozták. Az európai jogfejlôdés azonban az elmúlt 55 évben, sôt a mögöttünk lévô évtizedében is produkált olyan újdonságokat, amelyek számonkérhetôvé és megtorolhatóvá tettek korábban számonkérhetetlennek tekintett bûncselekményeket.)
A jogtól az igazságossághoz visszakanyarodva hadd tegyek még egy utolsó megjegyzést. 1992-ben a szabadelvû Magyarország hívei túlságosan olcsó megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy az akkori kormánypártok által benyújtott és többségileg támogatott igazságtételi törvény alkotmányellenes. Tudniillik attól, hogy az Alkotmánybíróság jogilag pontot tett a vitára, az igazságtétel igénye nem szûnt meg. Fentebb kételyeimet hangoztattam a politikai bûnperek nevelô hatását illetôen. A kétely különösen erôs olyan esetekkel kapcsolatban, ahol a bíróság elé citált személynek már az életkora is szánalmat gerjeszt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi rendet egy új, élhetôbb és szándéka szerint emberiesebb renddel felváltva nincsen szükség az elôzô korszakban elkövetett kirívó visszásságok és bûnök erkölcsi megbélyegzésére, az azoktól való elhatárolódásra. 1992-ben a jogállamiság hívei csatát nyertek, de háborút veszítettek.
A csata hevében ugyanis megfeledkeztek arról, hogy a kommunizmus elveivel és gyakorlatával való szimbolikus szakítás még korántsem következett be, s hogy ebben a liberálisoknak nem a kerékkötô, hanem a kezdeményezô szerepét kellett volna játszaniok.

http://beszelo.c3.hu/00/03/15kende.htm

Ült volna Kádár a demokrácia börtönében is?

részlet: A Fidesz vezérszónoka, Fodor Gábor tisztán jogi szempontokat hozta fel, a jogállamiságot féltette az elévülési idő körüli vita miatt. (Fodor hivatkozott Kövér Lászlóra is, aki az ügynökügy vitájában azt mondta: „Mi az igazán fontos? Napi politikai érdekektõl vezettetve visszatérõen demonstrálni a kommunista rendszer iránti kérlelhetetlenségünket, vagy arra törekedni, hogy minél hamarabb meghaladjuk a kommunista rendszer egyik legtöbb kárt okozó hagyományát, mely szerint a jog a mindenkori politika cselédlánya, amelyen idõnként erõszakot lehet tenni.”) Orbán Viktor arra kérte az előterjeszőket, hogy vonják vissza a javaslatukat, és egy parlamenti bizottság felállításával rendezzék az ügyet. Az MSZP támogatta Orbán ötletét.

.................................................

A magyar modell a Huntington szerinti lehetséges legrosszabb lett: nem üldözünk, nem büntetünk, de nem is felejtünk. Az is igaz, hogy az akkor példaként felhozott amnéziás spanyol modellről időközben kiderült, hogy mégsem működik annyira jól, Zapatero szocialista miniszterelnök 2004-es hatalomrajutásakor, harminc évvel Franco halála után elővette a diktatúrában elkövetett bűnök kérdését.

Az, hogy a kommunizmus alatt elkövetett bűnök ügyét az ügynöküggyel együtt nem sikerült megnyugtatóan rendezni, egyfelelől egy morális deficitet is teremtett, de ezenfelül nagyon súlyos jogállami deficitet is okozott. A rendszerváltáskor nem sikerült a jog uralmát világossá tenni, és ennek hiánya aláásta a jogrendszer stabilitását, aminek a következményeit látjuk most.

Hack szerint a jövőre nézve is nagyon fontos lett volna rendezni ezt a kérdést, hiszen lehetnek még olyan helyezetek, amelyek morális kérdés elé állítják az embert, és újra választani kell, vajon együttműködjön az ember egy elnyomó rendszerrel, vagy sem. Történelmi perspetíkvában az lenne a szerencsésebb, ha bízhatna benne, hogy erkölcsileg helyes döntése kifizetődik, és nem az jár jól, aki él az alkalommal, és mindig jó ütemben belép a nyilaskeresztesekhez, aztán az MDP-be, majd az MSZMP-be.

http://index.hu/belfold/1989/2009/07/06/ult_volna_kadar_a_demokracia_bortoneben_is/

(kiemelések önkényesen a véleményem szerint tőlem!)

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr612823908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orica Középföldi 2017.09.12. 14:54:46

Szánalmas, undorító és nevetséges, hogy a szakmailag minden szempontból hibás és értelmetlen Zétényi-Takács miatt megy a rinyálás, és az Alkotmánybíróság valamint most már Göncz Árpád gyalázása folyamatosan, miközben szó sem esik arról az igazságügyi minisztériumi kezdeményezésről, ami még 1995-1996 magasságában még külön vizsgatétel is volt a másodéves büntetőjogi kollokviumon, és amit csak azért buktatott el az Alkotmánybíróság, mert a Balsai István vezette tárca egy éven át nem volt képes kijavítani az általa jelzett alkotmányossági aggályokat. Hozzá sem szagoltak. Felelőst akartok? Szálljatok le az AB-ról, Gönczről, komcsikról, goa'uldokról és gyíkemberekről, ott ül előttetek, immáron már alkotmánybíróként, Orbán Viktor kegyéből, aki amúgy - helyesen - szintén nem szavazta meg a Zétényi-Takács című bohóctréfát.

(Lattmann Tamás)

Rodeo36 11 2017.09.12. 18:28:23

mit akart elérni ez a két idióta: zétényi és a másik...dolgozni kellene (az ma kevésbé divat mert lopással többhöz lehet jutni és mutyizással is) oktatást, egészségügyet és egy normális gazdaságot csinálni és a sok gittrágást be kell fejezni

jaegtoer 2017.09.13. 05:40:54

A teljes sztori annyira ellentmondásos, hogy még magammal sem értek egyet.
süti beállítások módosítása