He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Meghalt Megyesi Gusztáv (- interjuk, írások). RIP

2016.12.18. 10:30 guma

Hosszan tartó, türelemmel és méltósággal viselt súlyos betegség után elhunyt Megyesi Gusztáv újságíró – közölte az Élet és Irodalom Facebook-oldalán.

Megyesi Gusztáv 1950-ben született. A lap közleménye szerint egy év megszakítással harmincegy évig dolgozott az ÉS-nél, egy évig főszerkesztője is volt. Írt a Népszabadságba, a Magyar Hírlapba és a Hócipőbe is. Állandó szerzője volt a Rádiókabarénak is.

Az Élet és Irodalom Megyesi Gusztávot saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.Megyesi Gusztáv

Ott kezdted olvasni a lapot, ahol… | Megyesi Gusztáv: Roló alatt

Coming out: igen, én még hallgattam Rádiókabarét. Minden csütörtökön, kettőtől ötig. Így most minden olvasó szépen kitalálhatja, hogy milyen öreg vagyok (nem, annyira ezért nem). Ebben a bizonyos Rádiókabaréban Megyesi Gusztáv időről időre felolvasott egyet a publicisztikái közül, a közönség meg nevetett. megyesig_rolo-alatt-bor240

Sokáig azt hittem, ezek az írások direkt kabarészámnak születtek, igaz, annak meg túlzottan mély értelműnek tűntek. A mai napig a fülemben cseng Megyesi kicsit tétova hangja, ahogy bele-beleakad a nyelve a saját szövegébe. Volt abban valami varázslat. Igaz, úgy voltam vele, mint a rendszerváltással: nem sokat értettem még belőle, de körbelengte valami, amitől fontosnak, sőt: Fontosnak tűnt az egész. Érezni lehetett, hogy ennek később még jelentősége, jelentése lesz. Úgy is lett.

Megyesi Gusztáv a tárcaírás nagy adu ásza. Olyan ő publicisztikában, mint… mint Esterházy Péter a maga területén, és ez már önmagában sem semmi. Ő a tárcaírás legszebb hagyományainak őrzője, egyben megtestesítője is, akinek glosszái szinte legendásak.

A Népszabadságban (!) megjelent írásainak válogatott gyűjteménye így együtt, egy kötetben az egyik legmegrázóbb látlelet az elmúltnyóc, pardon, az elmúlt tíz év Magyarországáról, amit csak kezébe vehet az Egyszeri Olvasó. És amíg egymás után olvassa ezeket a borzasztóan pontos írásokat, a szívből jövő nevetés közben elfacsarodik a szív, összeugrik a gyomor. Ettől olyan erősek ezek a szövegek: a szerző híres objektivitásáról, függetlenségéről, arról, hogy megvezethetetlen és átverhetetlen, értékítélete és arányérzéke kiváló. Az efféle klasszikus, intelligens humor is már csak nyomokban lelhető fel itt-ott. Komolyan sajnálom az utánunk következő generációkat, hogy nekik már nem lesz lehetőségük a saját korukról írt Megyesi-szövegeket olvasni. Egyfelől a humor fegyver: nemcsak könnyebb lesz tőle a szív, és eltávozik a fölösleges feszültség, de nem is nagyon lehet komolyan venni azt az újgazdag bunkó – mondjuk így – minisztert, akit tele szájjal nevet ki az ember. Ahol nevetés van, ott félelem nem lakik, ahol pedig a félelem nem marad meg, onnan a rezsimek is eltűnnek, méghozzá oda, ahová valók: a történelem szemétdombjára.

Másfelől az intelligencia nemcsak fegyver, hanem hatalom is, egy értelmiségi független szemszöge az a nézőpont, ahonnan szemlélve megmutatkozik a világunk, a jelenünk, az ország mostani abszurditása, gyengesége, a hatalmat megragadó prosztó márkajelzéssel és ár-, valamint névcédulás cipőkben grasszálása az én pénzemen meg a tiéden. Reflektor ez a szemszög, ezért sem szeretik azok, akikre irányul. Fénye alatt olyan élesen válik el az ocsú a búzától, mint a négymillió szegény a ’mert megtehetem’ alapon helikopterező szolgától (gy. k. miniszter).

Történelemkönyv ez a gyűjtemény, de olyan szórakoztató és egyben szívfájdító módon, ahogyan azt csak Megyesi képes tálalni. Örülök, hogy olvashattam. Lassan, csemegézve, a glosszák felét felolvasva annak, aki éppen szembe jött és elviselte tőlem. Gyakran forgatott könyv lesz belőle. Már csak egy dedikáció hiányzik az újságírótól, aki egyszerre díjazott humorista és kitüntetett újságíró. Lehengerlő párosítás.

Az írás teljes terjedelemben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

A könyv kiadói fülszövege

Afféle minősége ő a magyar riportnak, mint Bodor Ádám a novellának. Esterházy Péter egyszer azt írta, ha újságíró lenne, Megyesi Gusztáv szeretne lenni. Szarkasztikus hang, mélyáramú irónia, éleslátás és a gondolati futamok meghökkentő fordulatai jellemzik a publicisztikáját. A magyar sajtótörténet egyik legérdekesebb és legeredetibb alakja, tanítani képtelenség, észjárása szavatosság. Ő az az újságíró, akit nem lehet becsapni. Éltető eleme a képmutatás, a butaság, a hazugság, a bornírtság és a hétköznapi abszurditás. És igen, neki is van strómanja, az igazság.

Ez a könyv válogatás a Népszabadságban megjelent írásaiból. Lenyűgöző panoráma az ország, az újundokok és a régiek önhitt grasszálásáról, az illiberalizmus kiépüléséről és lélektanáról, a parvenü újgazdagok és a sokasodó szegények közös Magyarországáról. Tulajdonképpen mulatságos tankönyvet tart a kezében az olvasó. Nevethet az ember, a könnyeit törölheti, míg lapozgatja, ám aztán benn akad a levegő.

https://olvassbele.com/2016/10/30/ott-kezdted-olvasni-a-lapot-ahol-megyesi-gusztav-rolo-alatt/

Megyesi Gusztáv: “Ezek rohadt, szemét, gané állatok”

A korszellem az ilyen szavaknak kedvez. A publicista elismeri, tudása nem korszerű, a hatalom mégis az írástudóktól fél.

Ezek rohadt, szemét, gané állatok. Zsidó, buzi kommunisták. Fasiszta nácik. Földbe kell őket döngölni. Ha már Kun Béla nem végzett velük. Ha már Szamuely Tibor sem.

Így kezdi írását Megyesi Gusztáv az Élet és Irodalomban. A Népszabadságról ír, átvált fejedelmi többesbe.

Ízlelgetjük ezeket a szavakat, de elég nehezen írjuk le őket, nem esnek jól. Valamikor úgy gondoltuk, az ilyen szavakat jólesik majd leírni, a tiltott gyümölcs izgalmával kóstolgatni őket a papíron, enyhe pír költözik az arcunkra, megnő az adrenalinszintünk, a végén boldogsághormon tölti ki minden porcikánkat.

A korszellem most az ilyen szavaknak kedvez, és a publicista elismeri, tudása nem korszerű. Ez neki nem megy, nem tudja. Neki azt tanították még a legjobbak példáján, hogy ne a szöveg legyen alpári, hanem az olvasója indulatos. Most nem kell gondos szöveg, most bezárják a Népszabadságot, ahová ő is írt.

Megyesiben szörnyű indulatok feszülnek, magát is okolja.

Hogy az a stílus, amelyre tanítottak, s korosztályunk legjobbjai ma is így írnak, sőt amit a legjobb fiatal kollegák is művelnek, nem kell senkinek. A szellemesség, a találó hasonlatok, az irónia, a szarkasztikus humor, az irodalmi igényesség, a személyiség fedezete. Hogy ezért veszik egyre kevesebben a lapot.

Így írtok ti 2016-ban

Megyesi nem írja le Bayer Zsolt nevét, de egyértelművé teszi, hogy a Népszabadság egykori, a Magyar Hírlap mostani újságírójáról gondolja azt, ő például tudja, mi kell a népnek.

Hogy a korszerű újságírásban, mint az ötös számú párttagkönyv tulajdonosának munkásságában ki van mondva kertelés nélkül az igazság: hogy aljas, szemét aminosav-gyűjtemény, hazaáruló buzi kommunista, disznó állat, orgoványi erdő. Ez volna a szókimondás, az igazság fölfejtése. Ezek így beszélnek egymás közt, ez a stílusuk, s ez az érvrendszerük.

Megyesi Gusztáv kipróbálja ezt a kocsmai stílust, leírja még a geci szót is, de nem talál benne semmi izgalmat, hiszen nincs kockázata, következménye. Csak azért, hogy teljen a papír, számára ez értelmetlen. Számára a szemét, buzi, zsidó kommunistában sincs semmi félelmetes.

Tudjuk magunkról, amikor a képünkbe vágják, amikor a publicisztikáikban, a hozzászólásaikban nekünk címezve leírják.

Ezek félnek, nagyon

Megyesi Gusztáv szerint a korszellem korszerű tollnokai nemcsak tehetetlen gyűlöletükben, igénytelenségükben írnak így, hanem mert félnek azoktól, akik szellemesen, jól tudnak írni. Az egyik azért fél, mert nem érti, a másik azért, mert nagyon is és tudja, a jó írás megsemmisíti őket, a hazugságaikat és még a végén megszűnnek fontosnak lenni.

Egy valamire való szerkesztőséget, a jó és igaz írást bezárni nem lehet. Az kibújik a réseken, kiszökik az ablaküvegen át is, és terjeszti, megsokszorozza önmagát; s általa a dolgok végül a helyükre kerülnek.

Megyesi Gusztáv írása csak akkor érthető mélységében, ha tudják, hogy volt idő, amikor Bayer Zsolt a Fidesz helyett a Népszabadságot választotta, amelyről a minap ő is írt.

Kolumbia-alsótól a lovagkeresztig

Több mint 20 éve már, hogy egy borús október 21-én megjelent a lapban cikke, amelyben elérkezettnek látta az időt az árulásra:

igen, én, az alapító atyák egyike dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot.

Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón.

Aztán Bayer átment a Simicska-féle Magyar Nemzethez, onnan a Magyar Hírlaphoz, most immár ott írta meg véleményét korábbi munkahelyéről, a Népszabadságról. A lovagkereszttel kitüntetett publicista szerint a veszteséget termelő Népszabadsággal ellentétben a Mediaworks tulajdonában lévő nyolc megyei lap nyereséges, azoknál azért nem tudott fejleszteni a tulajdonos, mert

 a megyei napilapok által megtermelt nyereséget gyakorlatilag elvitte a Népszabadság fenntartása. (…) A Népszabadság valamivel több mint hatvan belsős, állandó munkatársa háromszázezer forintos kezdő fizetéssel „termelte” meg a cég veszteségét, ami elvitte a megyei napilapos kollégák fizetésemelését és jobb munkafeltételeit.

Bayer Zsolt némi magyarázattal szolgált azzal kapcsolatban, miért dolgozott a Népszabadságnak kilenc hónapon át, 1993. szeptemberétől 1994. májusáig. Ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön, hogy “nem egészen úgy vannak a dolgok”.

Bayer elhitte Esterházy Péter szavait, aki azt mondta:

Én a Népszabadságban már csak a nevét utálom.

Pedig nem tartozott a lap olvasóközönségéhez, sőt.

Leugrottam rémesen korai órán a 64-es buszról Solymárról jövet a Hűvösvölgyben, és az 56-os busz állomásánál lévő újságárusnál vettem egy Magyar Nemzetet. És a „Moszkváig” átfutotta az emberfia a „Nemzetet”, és látta, hogy kiknél van még „Nemzet”. Azokkal összetartoztál. Akik pedig Népszabadságot szorongattak a hónuk alatt, azok voltak a rohadt, tetves komcsik, akiknek majd szét kell cseszni a fejét.

A publicista szerint S. Lajos adhatta ki a parancsot a Jobbiknak, hogy hangosan sirassák a Népszabadságot. Mert hát

ki az a hülye, aki nem örül egy kicsit annak, hogy a mégiscsak negyven éven át emblematikusan undorító, és fennállása alatt sokkal-sokkal több mint hatvan ember egzisztenciáját tönkretevő, a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb „műhelye” tűnik el talán örökre.

http://24.hu/belfold/2016/10/14/megyesi-gusztav-ezek-rohadt-szemet-gane-allatok/

Megyesi Gusztáv üzenete a kerekesszékből: írni muszáj!

Lebegő állapotban vagyok - mondta a gyógyíthatatlan betegséggel küzdő Megyesi Gusztáv a Népszava újságírójának kérdésére. A lap hétvégi számában jelent meg egy nagyinterjú a jelenleg a budakeszi rehabilitációs intézetben lábadozó újságíróval.

"Lebegek. Van egy gyógyíthatatlan betegségem, azt kezelik, megoperáltak és akkor most kerekesszékben vagyok. Milyen szépen mondom a tolókocsit, de nem az, mert nem tolnak". Hamisíthatatlan megyesigusztávos stílusban válaszolt a Népszava újságírójának kérdéseire az Élet és Irodalom szerkesztője, aki a közelmúltban lapjának hasábjain saját maga számolt be arról, hogy rákos.

Megyesi az interjúban beszélt arról, hogy tart a hazakerüléstől, attól, hogy ki fogják majd szolgálni és az milyen hatást vált ki belőle. "Annyira vagyok jól nevelt, és nem szeretem, ha kiszolgálnak. A mai napig zavarba jövök, hogy itt kiszolgálnak, és hogy például pelenkáznak. Nagyon nehéz megszokni, hogy fölötted matatnak" - fűzi hozzá. Nyugtalanítja a Fradi-pálya tolókocsis szektora is: "A szögletzászlónál ülsz, a Böde töke magasságánál látsz. Pedig jó helyre volt bérletem."

Az elmúlt négy évben ha rosszakat írt, az nem attól volt, hogy beteg - mindezt arra a felvetésre válaszolta, miszerint az írásaiból eddig nem lehetett észrevenni, hogy baj van. "Annyi volt, hogy először esernyőt, aztán botot mindig vittem magammal. Sántítottam, fájt a lábam."

Három kórházban volt, mindenhol azt mondták neki, hogy mind a két lába működni fog. Bekerült a jelenlegi helyére, ahol az orvos húsz másodperc után elmondta neki, hogy tolókocsiba kényszerül. "És ettől megnyugodtam. Alighanem, mert elmúlt belőlem a bizonytalanság, és már alakítottam is át magam, hogy mit kell csinálni. Másnap már elkezdtem a lakáscserét intézni, mert ahol több mint hatvan éve élek, nincs lift. Jó lakást adtam le, jót kaptam."

Elárulja, hogy kórházi ágyán is ír, mert szeret írni, amit játéknak tart. Ezért megtanult fekve, fatáblán, kézzel írni. "Megismertem egy új érzést. Fáradtságot már éreztem, de most megtanultam, a gyengeséget. Először éreztem életemben, hogy a fejemben ott van ez vagy az, meg kellene csinálni, de nem megy. Nincs erőm hozzá. Egyetlen valami van, ami eltünteti a gyengeségem. Amikor le kell adni egy szöveget. Az írás. Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. Tudom ajánlani."

Szerző: Márkus  http://sztarklikk.hu/kozelet/megyesi-gusztav-uzenete-a-kerekesszekbol-irni-muszaj/281004

Egy hétköznapi beszélgetés Megyesi Gusztávval

Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Megyesi Gusztáv 66 éves újságíró. Tárcái az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban jelennek meg évtizedek óta. Beteg. A „felszálló ág” budakeszi szanatóriumában van. Még. Még nem tudja, száll-e. Lebeg.

- Mindig utáltam a magnót.

- Ez telefon. Úgy is jobbat találsz ki. Villog. Mennek a jelek, ez a lényeg.

- Összepakoltam kérdéseket, aztán otthon felejtettem őket.

- Mennek a jelek. Figyelj, ez megírja önmagát. Milyen kérdéseket?

- Semmilyeneket. Nem akartam veled interjút csinálni. Magamtól féltem. Most meg csupasz seggel az esőben, csak az araszoló csigákra figyelek, rájuk ne lépjek.

- Beszélgetést a legjobb fejből megcsinálni. Más az élőbeszéd.

- Vannak emberek, akikkel akkor is beszélgetsz, ha alig ismered őket, mint én téged. Vagy sehogy, mert régen éltek, de írtak. Te meg beszélgetsz velük. Még jobb, ha hallgatod őket. A közös csendről nem is beszélve.

- Az áramkör...

- Tudod, mi ennek a rovatnak a címe? Szombati randevú.

- Tudom.

- Hát elég furcsa randevú ez, itt a kórházban.

- Nem kórház. Szanatórium. Rehabilitációs intézet. Ez a tudományos neve. Nem kórház. Mások az orvosok, a nővérek és a betegek is. És elvileg felszálló ágban vagyunk.

- Felszálló ágban vagy?

- Én nem tudom, hova szállok, de 66 évesen hova szálljak már? Lebegő állapotban vagyok. Lebegek. Van egy gyógyíthatatlan betegségem, azt kezelik, megoperáltak és akkor most kerekesszékben vagyok. Milyen szépen mondom a tolókocsit, de nem az, mert nem tolnak. Mindent neked kell csinálnod, hogy ne hagyd el magad. Kerekesszék, mert kerekei vannak.

- Ez a betegség csak úgy jött, véletlenül, vagy sűrűn éltél, mint valamikor az újságírók?

- Ha igazán sűrűn éltem volna, akkor már nem lennék itt. Akkor fejeztem volna be földi pályafutásomat, amikor üzemi lapnál voltam. Négy évet, ’76 és ’79 között. Ott annyi mindent kellett csinálni, hogy nem is emlékszem egyetlen józan pillanatomra sem. Nem emlékszem azokra az évekre, hogyan sajátítottam el az újságírást. Ott mindent kellett csinálni, és este minden út a művelődési ház éttermébe vezetett. Ha így gondolod a sűrű életet, hát, gondolhatod, nem a feladat tette sűrűvé. Mármint az, hogy szocialista brigádokkal készítsek interjúkat. Azt kellett nekünk akkor csinálni, amit most a közszolgálati televíziónál a híradósok csinálnak. A maiaknak könnyű dolguk van, mert berakják őket a kamera elé és a súgógépről be kell olvasni az eget verő nagy baromságokat. Súgógépről, tehát nem is biztos, hogy tudják, mit mondanak be. Elég, ha átfut rajtuk, így valószínűleg nem hagy bennük nyomot. Vagy rajtuk. De nekem azt hétről hétre meg kellett fogalmazni, hogy mekkora sikereket értek el a szocialista brigádok.

- Ezért éltünk volna akkor sűrűn?

- Ne hülyéskedj! Meg kellett csinálni. Azt mondták fél egykor, hogy kettőre írj egy tárcát. Aztán nem tudtam, mi az a tárca. Elméletben persze igen, az iskolában tanultuk. Tárcanovella. De hogy írjál is ilyet… És akkor születtek olyan borzalmak, hogy a párttitkár ablakában kinyílott a muskátli, és hogy mit üzen az a muskátli. Ráadásul ehhez gondolkodni kellett. Maradt estére az étterem. Azért mondom, hogy helyzeti előnyben voltunk az akkor még meg sem született mostani híradósokkal szemben, mert neked fogalmaznod kellett, az eszünket járatni. A maiak annyival szerencsésebbek, hogy csak átszalad rajtuk az egész. Nem csak a híradósokon. És normális emberek maradnak. Esetleg.

- Ha átszalad rajtuk, de nem gondolkodnak el, mi szaladt át, akkor mit kezdenek vele?

- Nézz meg minket, rajtunk nem szaladt át, gondolkodtunk, aztán nézd meg, hogy mi lett a vége.

- Tolókocsi.

- Kerekesszék. Hogy el ne hagyd magad. A tolószék, amúgy teljesen indifferens. Teljesen mindegy, hogy azt, ami lett, tolószékben éled meg, vagy sem. A tolószék engem egyáltalán nem zavar. Jó hecc. Igaz, hogy most még a szanatóriumban vagyok, ahol mindenki tolókocsival jár, gépek vannak rászerelve, vagy azokon tanulunk mozogni. Azt még nem tudom, hogyan fogok viselkedni kinn, a civilek között.

- Miért viselkednél másképp?

- Hát, mert a reflexeim az egészséges ember reflexei. De gondolj bele, majd beállok a HÉV megállóba, és akkor jövök rá, hogy nekem itt fel kéne ugranom, ezzel a géppel…

- Miért kellene neked a HÉV-megállóban ugrálnod? Majd kialakul egy másik rendszer.

- Mert visz a reflex. Mert volt egy életem.

- Az agyad nem változott.

- Ezt nem tudhatod, és én sem tudom. Például azt próbálom most magyarázni magamnak, hogy hazakerülök, és már nem lesz újdonság se nekem, se a családomnak, hogy otthon vagyok. De nem leszek-e házsártos öregember? Nehogy véletlenül azt mondjam, figyelj, hozzál már be egy őszibarackot…, én nem is beszélek így. Annyira vagyok jól nevelt, és nem szeretem, ha kiszolgálnak. A mai napig zavarba jövök, hogy itt kiszolgálnak, és hogy például pelenkáznak. Nagyon nehéz megszokni, hogy fölötted matatnak. Csak nehogy természetes legyen, hogy úgy beszélek, mint egy jutasi őrmester. Ez jár a fejemben, igaz, ez egyszersmind garancia is, hogy nem fogok így viselkedni. Aztán lehet, lesz majd millió dolog, amire nem fogok így figyelni. Idegen helyre költözünk, ingerlékeny leszek az utcán, meg a piacon. A Fradi-pálya tolókocsis szektora is nyugtalanít. A szögletzászlónál ülsz, a Böde töke magasságánál látsz. Pedig jó helyre volt bérletem.

- Mintha egy pszichiátert hallanék: önismeret.

- Az. Hiába, jól benne vagyunk a korban, betegségtől függetlenül kevesebb van már hátra, mint amennyi mögöttünk. Az embernek eszébe jut, hogy ismeri-e saját magát. Nekem legalábbis eszembe jutott, amikor jött ez a betegség, ismerem-e magam, hogyan tudom, nemhogy legyőzni a kórt, de normálisan vele együtt élni.

- Az írásaidon nem tűnt fel semmi.

- Az elmúlt négy évben, ha rosszakat írtam, nem azért írtam rosszakat, mert beteg vagyok. Annyi volt, hogy először esernyőt, aztán botot mindig vittem magammal. Sántítottam, fájt a lábam. Most már simán el tudom képzelni, hogy behívnak katonának, százezrek között én vagyok a 98 600-dik. Bevonulok, és megyek a háborúba. Én is kiabálok, megyek rá az ellenségre. A mi korosztályunknak ez volt a nagy dilemmája. Hogy mi van, ha lőni kell – szerencsére soha nem történt meg. És akkor én biztos voltam magamban, hogy nem fogok lőni. Mert nekem civilben is hosszabb a hajam. Egy hippi vagyok, a hatvanas éveknek a tinédzsere, az pedig nem lő. Pedig dehogy voltunk mi hippik, azt se tudtuk, mi az.

- Két évvel vagy idősebb nálam. Ne legyél annyira rátarti.

- Ha két hétig fekszel élet és halál közt, nem tudsz megmozdulni, akkor akarva akaratlanul elgondolkozol. Nem pörgött le az életem filmje, csak rájöttem, mennyire nem ismerem magam, hogy mennyire tudatlan vagyok.

- Istenben sem kezdtél hinni? Bár Istent semmiből jött véletlennek gondolni, túl egyszerű. Nem hiszek az emberarcú istenben, mint ahogyan az istenarcú ember is igen ritka. Politikusban mondjuk, egyáltalán nincs. Isten inkább rendszer. Ezért is beszéltem a szellemi és fizikai sűrű életről, ami előbb-utóbb visszaüt. Azért ahhoz sűrűség kell, hogy egy olyan valaki, mint te, fejben szétszedje, aztán két flekken úgy rakja össze a világot, ahogyan senki sem látja.

- Talán valami más... Három kórházban voltam, mind a háromból kijöttem. Mindenhol azt mondták, hogy mind a két lábam működni fog. Ide bekerültem, és a huszadik másodpercben mondta az orvos, hogy maga tolókocsiba kényszerül. És ettől megnyugodtam. Alighanem, mert elmúlt belőlem a bizonytalanság, és már alakítottam is át magam, hogy mit kell csinálni. Másnap már elkezdtem a lakáscserét intézni, mert ahol több mint hatvan éve élek, nincs lift. Jó lakást adtam le, jót kaptam.

- Valahol Lukács Györgynél olvastam, hogy az életet nem jó esztétizálni. Nem tudom, hol. Harminc éve keresem, de nem találom…

- Nem fogod megtalálni, és belebetegszel. Elölről el kell olvasnod az egészet…

- Na, ne. Ne esztétizáljuk az életet. Az keveseknek sikerül, keresgélni utánuk meg macerás. Esterházynak sikerült. Téged meg elolvastalak az ÉS-ben.

- Esterházy… Vele rengeteget nevettünk ezen az egészen. Az elmúláson. Értem, amit mondasz, de amiről beszélsz, arról én nem tudok. Én nem tudok úgy írni, mint egy író. Egyszerűen cikket kellett leadnom. Az ÉS-cikkhez kellett valami apropó. Itt van egy egészen konkrét törvény, ami életbe lép, hogy a gyereknek el kell tartania a szüleit. És akkor eszembe jutott, hogy anyámék egész életemben támogattak. De én nem tudnám elviselni, hogy engem a gyerekek tartanak el. Most meg muszáj, hogy eltartsanak, mert egy pohár vizet sem tudok hozni magamnak a konyhából. A polcon a könyveket sem érem el. Ez nyugtalanít. Ennyit írtam.

- Ez most nincs megírva, naplógondolat. Az ÉS-cikk viszont meg volt írva.

- Ha megkérnének rá, hogy írjak naplót a betegségemről, nem menne. Ez tölti ki a napjaimat. Az ember cikket, tárcát ír. Nem tudnék olyat írni, hogy a betegségem története.

- Ezért nem interjú ez, hanem beszélgetés, akár egy ismeretlen íróval.

- Mondtam, a közös áramkör.

- Nem féltél a haláltól?

- Utólag félsz. Amikor ott vagy a közelében, meg azt beszélik fölötted, hogy hajajajaj. Hallod, hogy Megyesi bácsiznak, akkor baj van, akkor már ott leselkedik a temetkezési vállalkozó. A halált félholtként nem, csak élő emberként tudod felfogni. Hiány. Hogy valaki nincs már. Ebből mostanában meg vagyunk kínálva rendesen.

- Esterházy, Somló, egy generáció.

- A napi dolgokkal kell foglalkozni. Nem azzal, hogy mire vittem az életben, meg mit kellett volna másképp csinálnom, mi az élet értelme. Össze-vissza olvasgattam filozófiát huszonéves koromban, amikor a legfogékonyabb az ember. Nagy élmény volt. Amikor a halál közelében vagy, ezek öntudatlanul működnek benned, de nem gondolsz rá, ki mit mondott róla, mint ahogyan a nyelvről sem kezdesz el gondolkodni, amikor írsz. Az jön belőled.

- Beleugrasz a képernyőbe, a szövegtengerbe, amin jó esetben lebegsz. Mégis csak a másként összerakott világ okozta a bajt.

- Nem az ütött meg, hiszen nekem szerencsém volt, hagyták, hogy úgy rakosgassak, ahogy. Az elején persze megírtad a szocialista brigádodat. Nyomdaillat, hozták a lapot, utána szembesültél vele, hogy milyen baromságokat írtál. De nem lett semmi következménye, mert a kutya nem olvasta. Dolgoztál. Napilap.

- Nyomdaszag. A szedést mosták le valami benzines, acetonos trutyival. Imádtam azt a szagot, az egész házat bejárta, amint…

- Főleg az unikummal együtt. Úgy is néztünk ki.

- …reggel beléptem.

- Reggel te nem voltál benn.

- Jó, nem voltam. Ady Nagyváradon is gőzfürdőben kezdte. A Nagy Endre megírta.

- Nekem csak a párbaj hiányzott, hogy az Ady is elmenekült. Ma gyakran idézik Ady publicisztikáit, de nem jó két mondatot kivenni az írásaiból, mert például mást jelentett akkor Ázsia.

- El lehet még napilapot adni?

- Á, fenéket.

- Vége van.

- Én már csak olyan maradok, hogy lapot olvasok. Ha leírod rólam, hogy szemét pedofil, és kinyomtatod, az ciki. Ha a neten látom, nem érdekel. Nem fogom föl, hogy sokkal többen olvassák, mint az újságot. Másként olvasok egy tárcát a nyomott lapban, mint a neten.

- Mert a lapnak nem csak eleje van, hanem vége is. Hogy ne mondjam, kerek egész. Többnyire. A képernyőn meg csak eleje van, vége nincs. Legfeljebb eltévedsz benne.

- Azt a rossz újságban is lehet. A neten leírod, hogy „a Fradi szar”. Egyetlen mondat. Kell hozzá még egy jó hasonlat, amin lehet röhögni, és már majdnem kész. Ebben nincs játék. Na, de ha te elegánsan akarod leírni a szart, mert adsz magadra. Ha másképp akarod megírni a szart.

- Eörsi István mondja valahol, talán így: az értelmiség, az írástudók árulása ott kezdődik, hogy szar helyett fekáliát írnak.

- És csak azt mondom, szeretek írni, mert az írás játék is. Nagyon jó játék. Megtanultam fekve írni.

- Kézzel írsz?

- Fatáblán, papírlapra. Közben mérik a vérnyomásom, matatnak. Kézzel írok mindent, nem hosszú cikkek, szerencsére. Amikor aztán megvan, akkor lehet zajongani a géppel. Van, aki hosszan ír, nekik találták ki a mellékleteket.

- Végtelen, fáradt betűk. Van, aki csak írja, írja, írja, de nem mond semmit.

- Megismertem egy új érzést. Fáradtságot már éreztem, de most megtanultam, a gyengeséget. Először éreztem életemben, hogy a fejemben ott van ez vagy az, meg kellene csinálni, de nem megy. Nincs erőm hozzá. Egyetlen valami van, ami eltünteti a gyengeségem. Amikor le kell adni egy szöveget. Az írás. Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. Tudom ajánlani.

- Ez már nem is irónia. Azt mondta valaki, ha kétségeid vannak, lehet-e a halállal viccelni, menj utána, és kérdezd meg. Most a halállal viccelsz. Ne mondj ilyeneket, mert az isten le nem mossa rólam, hogy „hullarabló” vagyok, bejöttem megcsinálni veled az utolsó interjút.

- Utolsó beszélgetése lehet akár ez is mindenkinek. Ezen nem tudsz segíteni. Ez meg most már, ha kinyomják, ha nem, megmarad olyannak, amilyennek megírtad.

http://nepszava.hu/cikk/1100716-egy-hetkoznapi-beszelgetes-megyesi-gusztavval

„Vesszen Puskás, vesszen Sebes!”

 

Amikor 1954 nyarán a magyar labdarúgó-válogatott hazaindult a svájci világbajnokságról, a játékosok legnagyobb megdöbbenésére a vonatszerelvény a Keleti pályaudvar helyett már Tatán megállt, és mindenkinek le kellett szállnia. A döbbenetet csak fokozta, hogy az edzőtáborban kötöttek ki, ahol személyesen Rákosi Mátyás, a párt mindenható főtitkára várta őket, ám számonkérés, vagy az internálásról szóló döntés közlése helyett megköszönte a csapat szereplését, amellyel méltóképpen képviselte a szocializmust építő magyar Népköztársaságot.

Nem valószínű, hogy létezik valaki, aki ne tudná, hogy a Puskás-féle aranycsapat nem kis csalódást okozva, a döntőben a korábban egyszer már tönkrevert németektől kikapva, csak a második lett.

Hatvankét évvel később ugyanennek a futballimádó nemzetnek a válogatottját a Hősök terén több tízezer szurkoló ünnepelte euforikus állapotban, a fiúkat és a szövetségi kapitányt is nemzeti hősöknek nevezve. A fiúk az Európa-bajnokság 24 csapata közül a 13. helyet szerezték meg. A felfokozott hangulatot ők is azonnal átvették, ami nem csoda, hiszen a franciaországi meccseiken húszezer magyar turista űzte-hajtotta őket, itthon pedig ezrek drukkoltak piros-fehér-zöldbe öltözve a nyilvános kivetítők előtti közös meccsné- zéseken, a mérkőzések után pedig elözönlötték az utcákat, leálltak a villamosok, négynaponként élt meg az ország szilveszteri bulit.

És nem volt megállás. A Hősök terei fogadáson Dzsudzsák Balázs csapatkapitány már nemzeti egységről beszélt, amit a csapat kovácsolt egybe a játékával, s érződött, hogy mindezt komolyan is gondolja, miként a köztévé is folyamatosan harsogta, hogy a fiúk az Európa-bajnokságon szerzett egy győzelmükkel, két döntetlenjükkel és egy vereségükkel megváltoztatták nemcsak az emberek közérzetét, de egymáshoz való viszonyát is. Mintha megszűntek volna a konfliktusok, az emberek mosolygósak lettek, derűlátók, újra vállvetve állt össze a magyar, tudott összefogni, a nehéz pillanatokban is sírás-rívás helyett bízni és biztatni, s lám, meglett az eredménye.

Hatvankét évvel ezelőtt bezzeg érdekes módon egyetlen Ibusz-csoport sem biztatta Svájcban a csapatot, és a katasztrofális világbajnoki második hely után teljesen elpártolt tőle. Mi több, zavargások törtek ki az országban, Pesten mint­egy hetvenezer ember vonult a Keleti pályaudvarra „Vesszen Puskás, vesszen Sebes!” rigmust skandálva köszönteni a vb-ezüstérmes, pár nappal előtte a brazilokat és Uruguayt bravúrosan legyőző csapatot. Kirakatokat törtek be, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány közelben lévő lakásának ablakait bezúzták, a családját halálosan megfenyegették, de kapott a Népsport, a mai Nemzeti Sport jogelődjének szerkesztősége is.

Képzeljük el, mi van, ha a döntőben a magyar védelem kap olyan gólokat, mint a mostani a belgáktól, amikor bolondot csináltak hátsó embereinkből, akik azt se tudták, hol a labda. Mai fejjel azt várná visszamenőleg az ember, hogy a német–magyar döntő után a Keleti pályaudvart zsúfolásig megtöltő tömeg egyszerűen nem vesz tudomást a németek elleni vereségről, mint mi a belgák elleni 0-4-ről, és csak a korábbi győzelmeket ünnepli. Nem, ez elképzelhetetlen lett volna, az a csapat ugyanis a világ legjobbja volt, attól lehetett várni valamit, sőt elvárni a világbajnoki címet.

Hosszú-hosszú évek következetes munkájával azonban sikerült itthon elérni, hogy az Európa-bajnokság előtt nem várt senki semmit a csapattól, így teher nélkül, felszabadultan játszhatott, nyugodt körülmények között, értő kezek és fejek által felkészítve, hogy aztán a nem várt csoportgyőzelem tényleg egy egész országot bolondítson meg, kamaszkorunk legmámorosabb érzését visszahozva.

Plusz, hogy egyszer sem kerültek szóba a magyar futball olyan alapvető fogalmai, mint például a bunda.

1954-ben az emberek az első indulatuk elszálltával racionális magyarázatot kerestek a kudarcra. Száz Mercedes gépkocsiért eladtuk a meccset a németeknek – ez volt a legelterjedtebb magyarázat. Most viszont szóba se került, hogy a belgák ellen Dzsudzsák lövései rendre azért nem találtak kaput, mert az ellenfél összetörhetetlen luxusautóval fizette le a magyarok csapatkapitányát. De még az se, hogy mindenkit becsapva előre megbeszéltük volna a portugálok elleni döntetlent, hisz az iksz mindkét csapatnak nagyon is megfelelt.

Két hétre megtisztult a magyar foci, és legszebb arcát mutatta, tényleg együtt élt játékos és szurkoló, utóbbi isteneknek tekintve előbbieket. Ezt egyetlen sportág sem tudja elérni. Pedig a magyar focisikerek hetében kajak-kenu Európa-bajnokságot is rendeztek, 15 érmet hoztunk haza, köztük öt aranyat, Kozák Danuta egymaga hármat, ám szinte visszhang nélkül. A férfi kézilabda-válogatott a szerbek ellen sikerrel kvalifikálta magát a világbajnokságra, akadt olyan sportrovat, amelyik nem tartotta fontosnak közölni a hírt.

Viszont azt az újságokból tudjuk, hogy a Múzeumok éjszakáján ünnepélyes keretek között állították ki a Szombathelyi Képtárban Király Gábor immár nemzeti szimbólummá vált szürke mackóalsóját, Dzsudzsák Balázst pedig a legmagasabb megyei kitüntetéssel jutalmazta Szabolcs-Szatmár-Bereg megye közgyűlése a térség Európa-bajnokságon tanúsított népszerűsítéséért.

Mi lett volna itt, ha a 12. helyen végzünk?

http://www.hocipo.hu/content/view/16985_megyesi_gusztav_vesszen_puskas_vesszen_sebes

Kis királyok

 

753 millió forintért vásárolt földet Lázár János családja, harsogja a bulvárlap címe, majd alatta a cikk részletesen felsorolja, hogy a miniszter rokonsága mekkora birtokhoz jutott Makón, Óföldeákon, Hódmezővásárhelyen, mindösszesen 505,3 hektárnyi területhez, amit városi ember föl se tud fogni, mert fogalma sincs, hogy mekkora 1 hektár, nagyobb-e, mint a garázs, vagy pont akkora, mint a Lidl áruház.

Csák Máté mindenesetre csöndesen derül a pokolban.

Hogy kik ezek, mik ezek. Az Indexen Mészáros Lőrinc családja viszi a prímet, ő maga 400 hektárhoz jutott az állami földárverésen, többnyire ellenfél nélkül, a testvére 200, a felesége csaknem 300, a két lánya szintén ekkora földet nyert, és akkor ehhez jön még Orbán Viktor vejének a rokonsága ugyanebben a Fejér megyei térségben; a kormány végül is 381 ezer hektár állami termőföld eladásával segítette saját szavai szerint „a kis családi gazdaságokat”.

És ez esetben nem hazudott.

Hiszen hol vannak ezek a birtokok Csák Máté birodalmához képest? Tényleg csak kis családi gazdaságok. Annak idején Csák Máté Trencsén várából az egész Felvidéket és az északnyugati megyéket irányította, s egyetlen szemöldök-ráncolása történelmi fordulatokat idézett elő. Jaj, nem azt mondjuk, hogy Lázár János foglalja vissza a Felvidéket, neki ennél sokkal fontosabb küldetése van, Pasa parki Rogán Antalt kell legyőznie, mi csupán arra hívnánk fel a figyelmet, hogy ezek a mai állítólagos kiskirályok, a széles magyar róna új urai, rettegett oligarchák, sőt oligarchiák, nevetséges törpék a régiekhez képest.

Aki csak kicsit is járatos a magyar történelemben, az tudja, hogy a Károly Róbert idején élt kiskirályok közül az északkeleti országrészt uraló Abák, vagy a Tiszántúlt birtokló Borsa Kopasz, pláne a teljes Dunántúlt magukénak tudó Kőszegiek komoly haderővel rendelkeztek, banderiális seregükkel királyok sorsáról döntöttek; olyan nem fordulhatott elő, hogy a csatában elveszítik hirdetőoszlopaiknak csaknem a felét. Ezenfelül sebességkorlátozó tábláknál nem olcsó lézerblokkolókkal szegték meg a törvényt, már csak azért sem, mert ők maguk hozták a törvényeket, a saját ízlésükre szabva, mégpedig közvetlenül, nem pedig önálló képviselői indítványt íratva valamelyik csóró szerviens képviselővel, majd megdumálva a frakciótagokat.

Ezeknek a mai kiskirályoknak még csak tisztességes kastélyuk, palotájuk sincsen. Ráadásul egyik sem zászlósúr, pedig ez minimális elvárás volna, de hát ahhoz saját címer és zászló is kellene; el tudjuk-e képzelni, hogy midőn Mészáros Lőrinc nagyúr szemlét tart bandériuma fölött, sárga színű csempealapon gázbojlert ábrázoló zászlóba kap bele a friss tavaszi szél. A maiak még külön vámot se tudnak szedni az autópályán, holott az igazi kiskirályok új vámokat is bevezettek a birtokukon áthaladó idegenekre, s ők hajtották be a királyi adókat, az egyházi tizedet is, levéve persze a sápot, ezek meg maximum együtt szalonnáznak Tállai adóügyi kormánybiztossal a futballpályán.

Azt már szinte szégyenkezve írjuk le, hogy a legtöbb kiskirály saját külpolitikát folytatott. Ma például Lázár miniszter külpolitikája abból áll, hogy titkos partnernőkkel lakik együtt különféle nyugati szállodákban, igaz, a közpénzből fizetett számlát később visszafizeti, de próbált volna valaki Borsa Kopasznál wellness-számlákat firtatni.

Továbbá ne felejtsük el, hogy régen a familiáris rendszerben az egyszerű értelmiséginek is volt esélye a felemelkedésre. A latinul tudó Toldi Miklós például Pozsony vármegye alispánja lett, majd az esztergomi érsek lovagja, s vazallusa. A híres Werbőczy Báthory István erdélyi vajda familiárisa volt, majd Szapolyai személynöke, később az ország nádora; de kit nevelt ki Mészáros&Mészáros? ‒ hogy most csak egy helyben gazdálkodó egyszeri és kétkezi főurat említsünk. És tudnak-e például rendesen enni százhúsz terítékes, tizenkét fogásos ebédnél a kastély ebédlőtermében? Van a palotájukban például saját lengyeljük, akit azért tartanak, hogy az ebéd utáni bor mellett újra és újra elsirassa szegény Lengyelországot, de úgy, hogy közben meg-megríkatják a nagyurat is?

Ezeknek még várnagyuk, kamarásuk, kulcsárjuk, étekfogójuk, udvarmesterük és udvarbírájuk, számadótisztjük, saját adóbehajtójuk, erdőfelügyelőjük sincs. Ezenfelül meg vannak számlálva, ha nem is a napjaik, de az évtizedeik, mert a dicsőség nem tart soká. Hol vannak már a Csák Máték, a Kőszegiek, a Zsigmond király alatt a semmiből kinövő Cilleiek, Garaiak, Hunyadiak, ámbár ismertünk egy Hunyadit, a Csepel balhátvédjét, kőkemény belépői voltak, de nehezen fordult.

Három-négy nemzedéknél tovább ők se bírták, mert új királyok jöttek, új kiskirályokkal. De legalább valami emlék maradt utánuk, templom, kastély, egy szép étkészlet. „Az első generációs Antal Mária Terézia ölebe ‒ olvassuk éppen egy történelmi blogban a Grassalkovichokról ‒, aki annyit lopott, amennyi Garancsinak is lehet életcél. Nagy húzása a királynő szánkáztatása Pest és Gödöllő között nyáron a sóval fehérré varázsolt úton. Alig került egy vagyonba. A második generáció már eladósodott, a harmadik cifra nyomorúságban tengődve kihalt… Kár tehát a család jövőjének megalapozásával nyugtatni magukat a ma közpénztolvajainak”.

Elképzelhető persze, hogy száz év múlva már arról szól az anekdota, hogy annak idején az ifjú Tiborcz úrfi miként szóratta le nyár közepén sóval a Tükröspusztára vezető utat, hogy azon szánkáztassa a legnagyobb hűbérúr lányát.

http://www.hocipo.hu/content/view/16585_megyesi_gusztav_kis_kiralyok

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr3412055229

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ornagy50 2016.12.18. 19:20:07

Kitűnő mint mint mindig!!!:(((