He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Krétakör – Lúzer (a teljes előadás)

2016.11.24. 08:01 guma

Ezt inkább ne nézze meg Orbán Viktor!

Miért, miért, miért akartam látni? – kezdtem azonnal feszengeni a Trafóban, amikor Schilling Árpád az új Krétakör-darab (Lúzer) vasárnapi előadásának legelején kiállt, és hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy az állami kultúrtámogatási rendszer miniszterestül-kuratóriumostul milyen méltatlanul és megalázóan bánik a műhelyével.

Schilling Árpád/Krétakör: LÚZER

 „Vége a visszafogottan elemző, jelenünket és múltunkat feltáró művészi gondolkodásnak. A hatalom súlyos bakancsával az arcunkba lépett. Üvölteni kell! Ezért nincs többé A párt, és ezért van helyette Lúzer. Ha eljössz, megtudod, mit kell tenned. Itt minden kérdésre választ találsz. A miénk az igazi Remény Színháza. Mi tudjuk, hogy mitől lesz szebb a jövő.” – Schilling Árpád
 
A Lúzer bizonyos értelemben a Párt című előadás továbbgondolása. A történet azonban az alkotás során alapjaiban változott meg, a Lúzer nem csak napjaink görbe tükre, hanem merész és váratlan alkotói gesztus. A történet főszereplője Lilla, a színésznő, aki hűségesen követi a rendszerrel hadakozó rendező férjét, Árpádot. Közös életük a forradalmár művész akaratának rendelődik alá, aki következetesen és megalkuvás nélkül száll szembe az elnyomó hatalommal.


  "Figyelj, engem évekkel ezelőtt annyira elkezdett nyomasztani a napi politika, hogy inkább elköltöztem. Rátelepedett a mindennapjainkra, iszonyatos volt. Már a zöldséges is úgy nézett rám, mintha géppisztollyal jöttem volna a boltjába. Annyira be volt feszülve mindenki, hogy az kibírhatatlan volt. Semmi perspektíva."
 
Szereplők: BOROS Levente, BOZSÓKI LICHTENBERGER Imre, HOCK Ernő, KISS-VÉGH Emőke, LÁNG Annamária, MÉSZÁROS Ádám, ÖRDÖG Tamás, SÁROSDI Lilla, SCHILLING Árpád, TERHES Sándor, VRANIK Krisztián, Lawrence WILLIAMS

Schilling Árpád és Krétakör: Lúzer – a remény színháza / Trafó
2014.10.09.

A Krétakör új előadása az időről szól: a Lúzer elszámolás a múlttal, leszámolás a jelennel. A jövőnek ezúttal nem osztottak lapot. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Schilling Árpád dühös. Annak, aki kicsit is figyelemmel kíséri a Krétakör alapítójának és művészeti vezetőjének látszólag improvizatív, utólag visszanézve azonban nagyon is következetes pályamódosításait, ezzel persze még nem mondtunk semmi újat. Schilling és a mellette álló csapat azon maroknyi színházi csoport közé tartozik ma Magyarországon, amelynek nem egyszerűen véleménye van a regnáló hatalomról, hanem – mint az elhangzik a Lúzer nyitó jelenetében is – közfeladatot ellátó szervezetként kötelességének érzi, hogy álláspontját időről időre különböző csatornákon megossza velünk. Akkor is (vagy hát: főleg akkor), ha az nem tetszik a hatalom képviselőinek.
Schilling Árpád
Schilling Árpád
Illetve nem is annyira a hatalom érdekes itt, hiszen jó esetben annak ügyvivői jönnek és mennek, egy normális demokráciában néhány évvel távozásuk után már a politikusok nevére sem emlékszünk. Miért is tennénk, amikor a négyévente aktuálissá váló garnitúracsere közben az állampolgárok, vagyis te meg én itt maradunk, hogy abból gazdálkodjunk okosan, amit az általunk megválasztott politikusok a kezünkbe adtak. Ami Schillinget tehát igazán érdekli, az a mindenkori néző, a színháznak, ezúttal a politika színháztermének a közönsége, ami a demokrácia intézményein keresztül látszólag aktív, valójában azonban nagyon is passzív módon képes csak közbeszólni abba a jó esetben cirka hetven-nyolcvan évig tartó előadásba, ami éppenséggel az ő élete. 
Schilling csökönyösen ragaszkodik régi mániájához, ti. ahhoz, hogy vitapartnerként, egyenrangú félként tekintsen a nézőre. A Krétakör története leírható a néző szerepének a változ(tat)ásain keresztül, de ha nem az 1995-ben alapított színházi társulat, hanem a 2007-ben a helyébe lépett, nevéből a színház szót is elhagyó produkciós iroda projektjeire tekintünk, azokból is az utóbbi két év nagy érdeklődéssel kísért termésére, az újabb irányváltások egyértelműek. A Korrupció szigorúan analitikus, egyetlen, dinasztikusan szerveződő családon keresztül egy egész generációt, sőt az országot leíró klinikai látleletként működött. A párt két kisvárosi magyar család megint csak prototipikusnak érezhető felemelkedés- és lezüllés-története hűvös profizmussal abszolvált össz-művészeti show volt, melynek végén a nézők új generációja kapott (látszólag) lehetőséget arra, hogy megszólaljon. A Lúzer – a Krétakör korábbi előadásaihoz hasonlóan – egyértelműen magába építi az ezen az úton megszerzett tapasztalatokat, miközben zavarba ejtően radikális hangot üt meg.
Mert, ahogy már említettük, Schilling Árpád dühös. Az indulat nem rossz kiindulási alap az alkotásnál, a valódi kérdés mindig az, hogyan kanalizálható a méreg, hogyan közvetíthető és hogyan fogalmazható újra úgy, hogy egyszer csak alakot váltson és érdekessé váljon azok számára is, akik nem közvetlenül érintettek. Az olykor bennfentesnek megmaradó Lúzer bő órányi jelenetfüzére az egész rendszer türelmes és körültekintő, józanul elemző megrajzolását egyértelműen reménytelennek ítélve a rövid, tömör, felkavaró kijelentések és a kétségbeesett felkiáltások mellett teszi le a voksát. És ehhez a választott formához elengedhetetlen, hogy a cinikus és improvizatív, az állampolgárait lekezelő hatalmat nyilvános beszélgetésekben, interjúkban, vitacikkekben, videókban ostorozó Schilling végre színpadra lépjen. Szükségszerű, hogy Schilling ezúttal a saját bőrét vigye vásárra, és ebben az esetben ebben nincs semmi áttételesség: direktben ezt kapjuk. 
Terhes Sándor
Terhes Sándor
Amikor mi belépünk a Trafó nagytermébe, ő már ott áll a színpadon, kezében Marx-szobrot szorongatva, érdeklődéssel figyelve az érkezőket, üdvözölve az ismerősöket. Aztán indulatosan számol be a Krétakör kálváriájáról, a politikai nyomásra lecsökkentett minisztériumi támogatás visszautasításáról, illetve a hivatal előtt prezentált, a támogatási értesítés apró fecnikre tépéséről készült videóperformanszáról. A kis magyar pornográfia e szép új fejezetének minden részletére nem feltétlenül kíváncsi néző már itt elbizonytalanodik: tényleg azért vásárolta volna meg a színházjegyét, hogy a pénztelenségről panaszkodó Schilling kiselőadását hallgassa? 
Azonban a meglepetés, a váratlanság, mint az est fő szervező elemei, rögtön működésbe lépnek, hiszen Schilling a színpadra hívja feleségét, Sárosdi Lillát, felszólítva, hogy mutassa meg, hogyan reagált a videóra. Még az is eszembe jut, hogy talán a Lúzer előtanulmánya, vagy akár előzetese volt a minisztérium előtt készült felvétel, hiszen a civil szervezetet vezető, az őt sújtó diszkriminációról beszámoló Schilling Árpád állampolgár ezen a ponton (?) átváltozik Schilling Árpád színésszé, aki egy Schilling Árpád nevű rendezőt játszik, s aki a legvisszataszítóbb modorban kezd parancsolgatni a Sárosdi Lilla nevű színésznek. Flashback a videó felvételének idejére: Lilla kineveti Árpádot, de egyben aggódik is, hogy baja lesz még ebből. 
Schilling pedig megállíthatatlanul sorolja a kurrens botrányokat a Fradi-stadion fölött elhúzó Gripen-vadászgépektől Lázár János szállodaszámlájáig, hogy végül a cinikus kormányzat mellett létező, nácikból és töketlenekből álló ellenzék említésével zárja be a kört. A mi nézőtéri némaságunk és az ő színpadi szókimondása feszültséget generál, s azt üzeni: volt lehetőségünk megszólalni, mégsem tettük, akkor most már ne csodálkozzunk semmin, hiszen önként hajtottuk a fejünket a bárd alá. Ő pedig itt és most, a nyilvánosság előtt feladja: nem művész többé, csupán a szégyen szobra. Meztelenre vetkőzik, testére üzenetet írhat bárki a kormánynak, majd újabb fordulat: a nézőtérről felálló, minket, vagyis a látottakkal kapcsolatos kételyeinket képviselő, azokat hangosan kimondó fiatal színész, Ördög Tamás és a meztelen Schilling birkózása. Generációk óhatatlanul komikus egymásnak feszülése ez, miközben a nézőnek – mint a Krétakör 2007 utáni projektjeiben mindig – döntenie kell: kinek hisz, kit választ, kivel megy tovább. 
Terhes Sándor és Sárosdi Lilla. Fotók: Fegyverneky Sándor. A képek forrása: Krétakör
Terhes Sándor és Sárosdi Lilla. Fotók: Fegyverneky Sándor. A képek forrása: Krétakör
A fikció itt már teljesen eloldódni látszik a valóságtól, de a Lúzer végig ügyesen egyensúlyoz, ám nem csak ezek, hanem például a tegnap és a ma, a privát és a közösségi, az egyéni és a társadalmi között is. A régi, a híres Krétakör előadásaival például sokkal jobban tudott menni a Berlinben élő Hanna (Láng Annamária), aki a tanácstalanul maga elé bámuló Lillát igyekszik felvilágosítani a nők helyzetéről, ahonnan egyenes út vezet a (magyar) színész kiszolgáltatottságának keserű kommentárjáig. A látens meleg kalauz felkavaró sztorijából hasonlóan váltunk át a történet megfilmesítésére pályázó rendezőnek a pénzosztó bizottság előtti megalázásáig. És miközben keserűen röhögünk a töredékekből épülő est kortárs magyar valóságot taglaló jelenetein, Schilling nem engedi, hogy az ő történetéről megfeledkezzünk, sőt közbeszúrásaival, néma vagy tevőleges jelenlétével kisiklatja, új jelentések felé irányítja a nézői figyelmet. 
A Lúzer egyik legfontosabb tanulsága a könyörtelen idővel való szembesülés: alig hetven percben Krétakör-összest kapunk az elmúlt húsz év eseményeiből, amiben a legendás sikerre, a Sirájra való többszöri visszautalás (Árpád mondja a pénzosztóval szemérmetlenül kokettáló Lillának: „Én rendezek egy Csehovot, csak gyere haza”) mellett felbukkan A szabadulóművész apológiájának torzonborz, meztelen, faltörő Schillingje, no meg az is, aki a nézőktől karnyújtásnyira üvöltözik a színháztól besokallt Lillával, sőt még a W – Munkáscirkusz is megidéződik azzal, hogy újra ruhátlanul látjuk az időközben anyává lett, természetszerűleg megváltozott testű Sárosdi Lillát. Schilling közben meg kiröhögi a múltját és a történet főszereplőjét, vagyis önmagát, az európai hírnévnek örvendő, minden létezhető díjat begyűjtött, korosztálya legtehetségesebbjének elkönyvelt rendezőt, a beváltat rögtön elunó, folyton új utak felé kanyarodó színházcsinálót. A záró jelenetben bevásárlószatyorral a fején, ördögűzést követően pelenkázzák be a Nagy Művészt, akinek utolsó erejéből arra még futja, hogy átvegyen egy nagy állami kitüntetést a király helytartójától. Itt már persze senki se nevet: innen már nincs tovább, megérkeztünk.
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5248/schilling-arpad-es-kretakor-luzer-a-remeny-szinhaza-trafo/

„Zseniális vagy, Árpád, alkudj meg!” – Schilling önkínzó, kegyetlen előadása

Schilling Árpád előadása, a Lúzer az egyetlen lehetséges és igen termékenynek bizonyuló utat választja: saját történetét, testét és életútját viszi színre, teatralizálja és politizálja. A kettőt együtt. Sőt, a folyamatos és önironikus önszínrevitel minden direkt állítást nyomban megkérdőjelez, és szempontot vált.

– Jó úton vagy, Árpád! Készen állsz a megbékélésre! – ordítja Árpád letakart arcába Lilla, a színpadi szereplő, vagy a felesége, aki tényleg a felesége, vagy legalábbis az első jelenetben. Árpád egy radikális művész(t játszik), aki otthagyta a színházcsinálást, hogy belépjen a politika világába – pedig, ahogy mondják neki: egy „zseni voltál, Árpád” –, és közügyekért felelős művészként, vagy inkább civil állampolgárként engedetlenkedjen a kortárs politikával szemben, harcos aktivistaként.

Az előadást megelőzően, bevallom, nehéz volt elképzelnem, merre fordul Schilling új, már alcímében is („A remény színháza”) politikai tartalmú, nyilván polemikusnak szánt előadása. Nehéz, mert miközben Schilling ellépett a hagyományos színházcsinálástól, reprezentációtól, darabok színrevitelétől és írásától (amelyben minden magyar és európai mércével mérhető sikert learatott); állampolgárként szókimondó, radikális gesztusokkal élő megnyilatkozásai voltak, amellyel a kultúrpolitikát bírálja. Alkotóként viszont, legalábbis legutóbbi darabjában, A Pártban nem sikerült egyesítenie a kettőt: a művészeti gesztust és a politikai fellépést, az előadás didaktikus maradt. Lehet, hogy Schillinggel kapcsolatban a kérdést inkább úgy kell feltenni: hogy lehet „visszajönni” a színházba (ahonnan nemigen távozott egyébként) úgy, hogy közben saját, egyéni, állampolgári bírálói nézőpontját nem adja fel.

Hát így. A saját testén, a saját történetének színrevitelén keresztül. Önmaga politizálásán át.

A gesztus – legalábbis a magyar színházban – radikális.

Magyar rendező nem mutatkozik színpadon, még premieren sem hajol meg; ez a hagyomány, nincs miért ostorozni. Arcát interjúkból ismerhetjük legfeljebb. A világ más tájain – román, orosz színházban – a rendező szokott színpadra lépni, vagy legalábbis egy meghajlás erejéig azonos (testileg is) munkájával; német színházban a rendezői testet gyakrabban viszik színre: az alkotó, irányító, játszó személy másokkal együtt, olykor éppen ezt a testet tematizálja.

Schilling nem először van a színen; egyik legkorábbi munkájában, a Liliomban már játékmesterként üdvözölte az érkezőket, cilinderben; de tematizálta már önmagát személyesebben is, apaként, felesége oldalán.

false

 

Fotók: Fegyverneky Sándor

Most viszont olyan színpadi szereplőt épít fel – a szemünk láttára történik, bár szinte észrevétlen az átalakulás –, aki Schilling Árpád rendezőként mutatkozik be, majd valódi „játszó személlyé” változik, miközben mindvégig megmarad Árpádnak, a rendezőnek. Első jelenetében, egyedül állva a színpadon, civil hangon felvázolja a Krétakör független előadóművészeti szervezet mostani helyzetét: a szakmai kuratórium döntését a Színházművészeti Bizottság felülírta a Krétakör megítélt támogátását (ami eleve a megpályázott összeg harmada volt) megfelezte. Schilling levelet írt a minisztériumnak, magyarázatot kérve, amit azóta sem kapott. Schilling a minisztérium épülete előtt széttépte a minisztérium levelét és bejelentette, hogy nem pályázik többé állami pénzt. Majd felidézi, hogyan reagált a felesége erre a videóra, „Lillát” be is hívja. Keményen utasítja – a szavak, a hang keménysége már nem civil, fogunk gyanút; Lilla kineveti, megkérdezi tőle, nem lesz-e ebből baja. Schilling egyre dühösebb, feleségét lehülyézi. Fórumszínházban vagyunk: Schilling elmond néhány történetet – Lázár János, vadászgépek a Fradi pálya fölött a megnyitón –, amelyek lényege: az állam nem elszámoltatható. E ponton még azon tűnődhetünk: mit keresünk a színházban, amikor lehetnénk egy klubban vagy lakásban. Schilling az úgynevezett ellenzéket ostorozza, arcunkba vágva, hogy legradikálisabb állampolgári gesztusunk az, ha kimegyünk a Pride-ra, mert szép az idő és egyúttal fagyizhatunk is egyet. Hogy valamennyi irónia már ebben a jelenetben is van, arra Marx gipszfeje figyelmeztet, melyet Schilling a kezében tart. A kommunista Schilling ironizál.

Dühe végül addig sodorja, míg összes ruháját levetve felajánlja a közönségnek, hogy testére írva üzenjenek a kormánynak. Kemény, elszánt, nincs mese. A reprezentáció zavarba ejtő, kemény gesztus, inkább kidob, mint bevon, mindenesetre reflektálásra késztet: ilyen mértékű egy művész dühe? Eddig kell elmennie, hogy a saját testét vigye vásárra, tegye üzenőfallá?

Még csak az előadás 10. percében járunk. Hogyan lépünk innen tovább, tűnődöm, még zavarban. Meg is jön rendre három (vélhetőleg beépített) fiatal, üzenetet írnak a testre („közoktatást!”). Ám végül a meztelen Schillingre rátámad egy „néző” (rögtön érzékeljük, hogy nem spontán, a futó angol feliratok is erre utalnak), színházi alkotótárs, tanítvány, aki nyersen számonkéri, hogy mit csinál itt pucéron a színpadon, tényleg ezt tanította a főiskolán (ahol Schilling egyébként nem tanít), hogy  egy szál izében kell a színpadon állni stb. S bár Schilling megpróbálja a tiltakozót rábírni, hogy akkor csinálja ő, vitájuk, birkózásuk kisodorja őket a színpadról.

Schillinget, a radikálisan politizáló, tiltakozó rendezőt az első jelenet végén saját tanítványa teszi nevetségessé, alázza meg. Sértett embernek nevezi. Azaz sértett embernek nevezi Schilling saját magát, egy másik szereplő hangján.

Lilla, a feleség ott áll egymaga tehetetlenül, mint afféle engedelmes asszony, aki várja a következő utasítást a férjétől. Már nem a civil valóságban, hanem valamely színházi szerepben vagyunk. A nők, a megalázott, egymást is kizsákmányoló nők az előadás másik nagy témája.

Minden jelenet állítása mögött, után, közben – ahogy az irónia és főleg Schilling önmagával szembeni iróniája hullámzik – szempontváltás történik, ami által minden kívülről, máshogyan is értelmezhetővé válik. Hogy Schilling nem egy radikális művész, aki a saját testét viszi vásárra, hanem sértett ember, aki egy szál izében próbál provokálni, miközben nevetséges. Ezek a szempontok mind benne vannak az előadásban. Schilling saját kritikáját fogalmazza meg, ami termékeny színházilag, és a nézőt bizony választásra invitálja: te mit gondolsz róla, ez a kérdés. Te melyik nézőpont vagy. Ez a legtermékenyebb, a nézőt igazán aktiváló gesztus.

false

És még nem szólalt meg a nézőtérről Hanna, aki kifejezi sajnálatát, hogy a „régi” Krétakör a helyes színészeivel már nincs, pedig milyen jó előadásokat csináltak. Ha mindezt nem az „egykori” Krétakör alapszínésznője, Láng Annamária mondaná, súlytalan maradna. Az önirónia itt is felragyog. A darab során a „csinálj rendes előadásokat”, „legalább egy jó Csehovot” sokszor előkerül: Schilling saját múltjával ironizál. Vagy hát komolyan is vehetem, ha akarom: tényleg, miért nem csinál már egy rendes Csehovot? Aztán mégiscsak valami előadásszerű előadás kezdődik, néhány díszletelemmel és zeneszerszámmal.

A Lúzer nem csak azt a vesztest jelöli, aki a hatalmi pixisből kihullott, hanem maga a civil Schilling is mer lúzer lenni, pucéron, olyan testtel, amilyennel, az utolsó jelenetben még be is pelenkázzák. A Sirály (ahogy a Krétakör egykor írta: Siráj) egykori zseniális rendezője letakart arccal fekszik a hátán, miközben pelenkázzák és bíztatják: jó vagy, zseniális vagy, alkudj meg!

Hogy aztán tényleg eljöjjön a megbékélés nagy pillanata, mire ennyire széthullott a test, a beteg test, mondják. A színpadi szereplő Schilling felkészül a megbékélésre, kap egy óriási állami díjat, el is fogadja, a földig hajol, és talán ígéretet tesz, hogy rendesen fog viselkedni, és rendez valami jó kis Csehovot.

S bár az előadásnak vannak szakadozottabb, hullámzó pillanatai, a töredezett struktúra nem mindig erős, a zenés számok sem mindig kelnek életre, és az előadás vége kifejezetten megoldatlan – Schillingnek mégis sikerül személyes, rendezői, civil, politikusi történetét össze-visszafonni, kavarni, olyan új reprezentációs felületet hozva létre, amelybe tekintve a néző valóban saját válaszokat adhat. Tényleg annyi volna az állampolgári felelősség, hogy kimegy az ember fagyit nyalni a Pride-re?

Van remény, valóban. Legalábbis Schilling és a színháza számára.

 

Schilling Árpád/Krétakör: Lúzer, Trafó, október 6.

http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/zsenialis-vagy-arpad-alkudj-meg-schilling-onkinzo-kegyetlen-eloadasa-92077

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr8011923503

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.