Cs. Kádár Péter: Tartsd a szülőt?

Réges-régen, amikor még Orbán Viktor se volt miniszerelnök, amikor Orbán Viktor apukájának se volt bányája, amikor Orbán Viktor nagyapja se élt, amikor Orbán Viktor ükapja se élt, sőt, amikor még az én nyomon egyáltalán nem követhető őseim se éltek – szóval, amikor még barlangrajzokkal riogatták a szépművészeti kiállítások látogatóit, a törzsközösségben a szülők feladata lényegében csak annyi volt, hogy gyermekeket nemezzennek, hozzák őket a világra, és addig gondozzák őket, ameddig ez biológiailag szükséges. Lényegében nem volt gyermekkor, és nem létezett kiscsalád. Meg nagy sem. A törzsközösség közösen gondoskodott az utódokról, ami azt jelentette, hogy a gyerekből hamar lett felnőtt. Nem is indokolta semmi a cécót, hiszen a legöregebbek se éltek tovább 20-25 évnél.

Az időseket természetesen nagy becsben tartották a fiatalok, tőlük tanulták el a tűzgyújtás fortélyait és sok minden mást, mindazonáltal sok nagyon fontos tudnivalót a saját kárukon kellett megtanulniuk – például nem volt elméleti szexuális felvilágosítás, csak a gyakorlatban látták, hogyan csinálják az érettebbek. Ha már nem voltak használhatók semmire se a vének, nem nagyon pátyolgatták őket, legfeljebb, egy kulturálisan fejlettebb időszakban, némi drog kíséretében táncikáltak egyet, amikor az öregek már nem funkcionáltak életszerűen.

Sok tízezer év múlva a közösségi tulajdont fölváltotta a magánbiznisz, s a magántulajdon védelme érdekében alakult ki a – nagyjából mai értelemben vett – család. (Szakirodalmi gyorstalpaló: Friedrich Engels – A család, a magántulajdon és az állam eredete.) Ez a korszak sem arról volt híres, hogy a munkavégzésre alkalmas kor után ellátta a véneket, sőt, ha az öreg nem akart meghalni, viszonylag egyszerű eszközökkel – nem törődve a sterilitás követelményeivel – oltották ki az életüket, vagy egyszerűen csak magukra hagyták őket, és nem kapták meg az élelmiszeradagjukat.

Így ment ez évezredeken keresztül, egészen pontosan a 20. század elejéig. Bár hazánk nem volt az első a sorban, de például megelőzte az Egyesült Államokat, mert ott csak 1933-ban vezették be az állami nyugdíjat, míg nálunk már 1928-ban. Akkortájt 47 év volt a várható élettartam, a nyugdíjkorhatár pedig 65 év volt.

Az állami, intézményesített nyugdíjat ugyanakkor megelőzték “civil” kezdeményezések, vagyis olyan kényszer-önkéntes nyugdíjpénztárak, amelyekbe az aktív dolgozók a jövedelmük egy részét rendszeresen/rendszertelenül fizették be.

Az állami nyugdíjfolyósítás lényege sokáig az volt, hogy a nyugdíjbiztosítók kaptak az államtól ingatlanokat és más, hasznosítható “jószágokat”, és ebből fedezték a nyugdíjak összegét. Így volt ez Magyarországon is 1944-ig, amikor is az államháztartás hiánya miatt a Sztójay-kormány lenyúlta a nyugdíjbiztosító teljes vagyonát.

A II. világháború végére a nyugdíjbiztosítás tőkefedezete összeomlott. Azonban a felszabadulás utáni állami vezetők úgy gondolták, hogy nem lehet éhen veszejteni az amúgy is megritkult lakosság munkavégzésre alkalmatlan, elfáradt részét, és egy nagyon alacsony, fix összegű nyugdíjat majdnem mindenki kaphatott, aki nem földművelésből élt. Később a mezőgazdasági dolgozóknak is járt nyugdíj.

E nyugdíj fedezetét az aktív korúak fizetésének egy részéből, a nyugdíjjárulékból fedezték. Ezt a rendszert hívják felosztó-kirovó rendszernek, és ez a szisztéma igen sokáig volt nyereséges: több folyt be a nyugdíjkasszába, mint ami kiment belőle.

Az elmúlt kb. 30 év során azonban sok minden történt a világban. Az uralkodó osztály állama úgy döntött, hogy a termelési költségek csökkentése okán olcsóbbá teszi a munkaerőt, vagyis nemhogy annak bővített, hanem szűkített újratermelését sem fizeti meg – ez utóbbi azt jelenti, hogy nem támogatja a népességnek nemhogy gyarapodását, hanem szinten tartását sem. De mivel nem minden időskorú szíveskedik a – máskülönben megemelt – nyugdíjkorhatár előtt önként megdögleni, mindenféléket kitalált, hogy segítse a folyamatot.

Nálunk ezeket az intézkedéseket először Bokros-csomag néven lehetett megismerni; akkor lett kimondva, hogy mindenki annyit ér, amennyit a piacon adnak érte. A magyar dolgozóért pedig egyre kevesebbet adtak a piacon, el is nevezték a dolgot tetszetősen csúszó forintárfolyamnak, hogy a rabszolgák elég olcsók legyenek a gazdagok számára.

Elérkeztünk hát oda, hogy a nyugdíjkasszába egyre kevesebb zsé folyt be, és ennek egy részét is ellopták. Bizony, nemcsak a magánpénztárakét, hanem az államit is. Természetesen, lehetne miből feltőkésíteni a nyugdíjkasszát, hiszen a termelékenység nagyot nőtt, de akkor nem futná kisvasútra, stadionra, stb. És nem futná arra, hogy a külföldi cégek 5 évig adókedvezményeket kaphassanak. Ez a kedvezmény ugyanis legalább egy nagyságrenddel nagyobb költségvetési bevételkiesés, mint ami a mindenki számára látható luxuspazarlások összege.

Márpedig, ha – úgymond – nincs pénz a nyugdíjra, valamit tenni kell. Első lépetként meg kell alázni a nyuggereket, hátha ez is segít ahhoz, hogy fölakasszák magukat. De ez csak az egyik hatékony eszköz, a másik, hogy minden erővel támogatni kell a fekete munkát. Ez nagyon jól bejött, mert sokan csak a nyugdíjba menetel előtt jöttek-jönnek rá arra, hogy önként és dalolva mondtak le a minimális megélhetést biztosító nyugdíjukról, amikor zsebbe kapták a lovettát.

Ügyes és kitartó propagandával évtizedeken át folyamatosan szítani kell az idősebbek és a fiatalabbak közötti ellentéteket, erősítve azt a tudatot, hogy a nyuggerek érdemtelenül csüggnek a közcsöcsön, mert nekik köszönhető, hogy tönkre ment az ország, hiszen lusták voltak, keveset és rosszul dolgoztak az újjáépítéstől napjainkig. Sőt, a rohadékok eladósították az országot, és ezt nyögik a fiatalok.

És ha még ez sem elég, akkor meg kell kopasztani a fiatalokat: kötelezni őket az idős családtagok eltartására, hátha fellendül ettől a késélező iparág forgalma, különösen a konyhakés tekintetében.

Egy valóban civilizált társadalomban az úgynevezett eltartás közösségi feladat, azt mondjuk, a szolidaritás megnyilvánulása.

A közösség támogatja a szülőket abban, hogy szüljenek és teremtményüket fölneveljék, hiszen a legértékesebb társadalmi termék az új ember. Nem függhet az életszínvonal attól, hogy kinek hány gyermeke van, sőt, mivel a gyereknevelés nagyon nagy munka, az volna a cél, hogy kicsivel magasabb legyen azon családok anyagi elismerése, ahol több a gyerek. Mi több: még az se volna ördögtől való, ha egy sokgyerekes családnak csak a gyerekkel kéne törődnie. Normális szülő ugyanis arra törekszik, hogy a lehető legtöbbet adja meg az utódainak.

A közösség támogatja az időseket abban, hogy életük utolsó szakaszában se kelljen nélkülözniük, hogy életük értelmes legyen, hogy ameddig örömmel teszik és bírják, segítsenek az unokák, dédunokák, ükunokák nevelésében. Hogy azután ezek az utódok ugyanezt a mintát kövessék, amikor nekik utódaik lesznek. Mert nemcsak anyagilag éri meg, hanem mert így természetes, erkölcsös.

Ha viszont mindez fordítva történik, tehát kötelező a gyermeki hála, és mind az idős, munkát végezni már nem tudó, mind a kiskorú, munkát végezni még nem tudó ember felesleges, akkor ez a társadalom anyagi és erkölcsi elnyomorodásához, halálához vezet. Ezért mindannyiunk elemi érdeke volna, hogy félretéve mindenfajta világnézeti különbséget, végre együtt tiltakozzunk.

Hiszen mindenki volt gyerek, és lesz öreg is.

http://huppa.hu/cs-kadar-peter-tartsd-a-szulot/