He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

augusztus 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Ferge Zsuzsa: Ki hülyít kit?

2016.04.29. 06:02 guma

A szegénységnek nincs semmilyen egységes vagy abszolút meghatározása. Arra a gyakori kérdésre, hogy „tessék már pontosan megmondani, mekkora a szegénység", az a helyes válasz, hogy „attól függ". Attól, mit akarok tudni. Hányan élnek valamilyen tételesen kiszámított minimum alatt? Hányan élnek az átlag kétharmada, fele, negyede alatt? Hány gyerek fekszik le esténként éhesen? Hány gyerek nem fejlődik megfelelően? Hány embernek (családnak) túl alacsony a jövedelme, túl kevés a forrása ahhoz, hogy „szégyen nélkül" éljen, ahogy 200 éve Adam Smith mondta? Hogy a társadalomban „szokásos módon" élhessen, azaz ne rekesztődjön ki sok mindenből, ahogy Peter Townsend 50 éve mondta? Hogy „szükségleteit megfelelő szinten elégíthesse ki ahhoz, hogy méltóságban éljen", ahogy az Európai Bizottság mondja ma?

Révész Sándor (Koldus? Szegény? április 21.) úgy gondolja, hogy a „létminimum", ami alatt Magyarországon 3-4 millió ember él, szubjektív és értelmezhetetlen. Ezzel szemben, mondja, „a bevett euró­pai módszer viszont objektív és kikezdhetetlen. Akinek a jövedelme a mediánjövedelemtől legalább 40 százalékkal elmarad, a létminimum alatt él. (A mediánjövedelem az, amelynél ugyanannyian keresnek többet, mint kevesebbet.)"

Ebben az állításban szinte csak tévedések és pontatlanságok vannak. Az „európai módszer" nem objektív, hiszen többéves vita után kötötték meg azt a kompromisszumot, hogy a mediánjövedelem 60 százaléka legyen egy szegénységi küszöb. Lehetett volna 40, 50 vagy 75 is. Szó nincs arról, hogy a mediánjövedelem az lenne, „amelynél ugyanannyian keresnek többet, mint kevesebbet". A kereset csak a jövedelmek egy része. Az EU-számításokban az összes – adózás utáni – jövedelem a számítási alap, amiben a profittól a nyugdíjakon át a segélyig minden benne szeretne lenni, de persze minden csak országonként változó pontatlansággal kerül bele. Hogy a család összes jövedelméből hogyan számítanak mediánt, az megint „attól függ". Néhány évtizede az összes családtag számával osztottak, egy főre jutó jövedelemmel számoltak. Aztán elkezdték figyelembe venni, hogy a nagyobb háztartásokban három embernek nem kell háromszor annyi jövedelem, hogy a család ne legyen szegény. De hogy mennyiszer kell több? A mai módszer vitatott és kikezdhető. Az első felnőtt egynek számít minden módszerben. Ám, mondjuk az első gyerek a magyar számításokban sokáig 0,65-nek számított, a most alkalmazott OECD2-skálában meg 0,3-nak. Ezt a gazdag országokra kitalált skálát Magyarországon mindenki abszurdnak tartja, jó perceiben még a KSH is. Most ezzel számol „létminimumot".

Aki a 60 százalékos küszöb alatt él, azt európai közmegegyezéssel „szegénynek" mondják. Ennek azonban inkább az egyenlőtlenségekhez, mint a létminimumhoz van köze. Havasi Éva 2015-ben számolta ki az Eurostat adataiból, hogy pél­dául Luxemburg vagy Anglia fenti szegénységi arányai a magyarnál kicsit nagyobbak, de az a küszöb, ami alatt valaki szegénynek számít, a miénk­nél 4-5-ször magasabb.

A létminimumot európaiul minimum jövedelmi szintnek mondják (Minimum Income Standard, MIS). Az EU évek óta szeretné, ha ezt mindenütt tisztességesen kiszámolnák – közmegegyezéssel, a szükségletek „megfelelő" szintjéhez igazítva, úgy, hogy lehetővé tegye a társadalmi részvételt és a méltósággal élést. Meg még azt is szeretné, ha egy ilyen minimumhoz kapcsolnák a társadalmi ellátásokat. Ám ettől sok ország messze van. Arról, hogy melyik milyen messze, 2016 márciusában jelentettek meg egy európai jelentést. Dánia vagy Norvégia olyan ország, ahol (majdnem) minden rendben van a minimálbértől a munkanélküli ellátásokig, és addig, hogy szinte mindenki kapjon ellátást. Magyarország meg azon kevesek között van, amelyekben még hivatalos szociális minimum sincs, melynek elérését a politika meg akarná célozni; amelyekben százezrek maradnak ki mindenből, s ahol a segélyek egy alacsonyra becsült minimumjövedelem felét-harmadát sem érik el.

A KSH most ahhoz nyújt segítséget, hogy ilyen politikai cél ne is legyen. Az új létminimum-számítást úgy nevezik, hogy „policy-oriented". Azt nem árulja el a jelentés, hogy ezen mit értenek. De mást nem jelenthet, mint hogy a kormányzati politika számára akar alapot adni ahhoz, hogy milyen szintű szociális ellátások kellenének. Ha a szakpolitika ezt figyelembe venné, akkor lehet, hogy a mainál még mindig magasabbak lennének az ellátások, de még akkor is csak a szegénységet tennék örökletessé. Az új élelmiszerkosár ugyanis a régi napi 2800 helyett 1800 kalória tápanyagszükséglettel számol egy felnőtt ember esetén, a gyerekeknél meg nyilván ennél kevesebbel. Ez az úgynevezett „alapanyagcseréhez" elég, vagyis ahhoz, hogy az ember teljes mozdulatlanságban („teljes fizikai és szellemi nyugalmi állapotban") létezzen. Ha kétszer lehajol, már nem elég. A fejlődő gyerekekről nem is beszélve.

Ha az emberek félreértik a statisztikát, akkor nem megváltoztatni kell, hanem jobban elmagyarázni, hogy mi a létminimum, pontosabban a minimálisan szükséges jövedelem ahhoz, hogy a társadalom tagjai ne csak ne éhezzenek, hanem szégyen nélkül, méltósággal éljenek és a társadalom ne szakadjon szét. És azt is hozzá kell tenni, hogy ez a szint nem a mélyszegénység küszöbe, ami alatt épp csak vegetálni lehet, folyamatos szellemi és fizikai nyomorúságban. Ha jól értjük, akkor a KSH új létminimuma az épp csak vegetálás szintjét tenné a kormányzati politika alapjává. A gyerekeknél is. Elődeik nem így gondolták.

 

Viszontválasz

 

Nem írtam, hogy a létminimumszámítás eddigi módja szubjektív és értelmezhetetlen, azt írtam, hogy egyáltalán nem baj, ha ezt a számítást folytatják, hogy összehasonlítható adatokat szolgáltatnak, csak az a baj, ha politikusok és szakszervezeti vezetők azt hazudják, hogy az ország majd fele nyomorgó koldus, mert ez nem igaz. Azt valóban írtam, hogy az Európában bevett módszer objektív és kikezdhetetlen. Ezt visszavonom, Ferge Zsuzsa meggyőzött, hogy nem az. Az sem az. Mondandóm lényege az volt, hogy a zöm helyzete csak az országéval együtt tud, ha tud, javulni. Az ország harmadát-felét nem lehet „válságkezelni", nincs az a pénz, nincs az a módszer. Ebben bizonyára egyetértünk, mint ahogy az alanyi jogon járó alapjövedelem ügyében is.
Révész Sándor

http://nol.hu/velemeny/ki-hulyit-kit-1612987

visszatekintés:

Szegény(es)-program

Az írás a Népszabadság 2015. 03. 21.

Március 8-án nyilvánosságra hozták a Nemzeti társadalmi felzárkóztatási stratégia 2014–2020 közötti szegénységcsökkentő programját. A szavak változnak. A stratégia 2011-es változatának az alcíme még ez volt: Mélyszegénység, gyermekszegénység, romák. A 2014-es alcím: Tartósan rászorulók, szegény családban élők, romák. A 2015 elején nyilvánosságra került hivatalos szótár szerint már a szegény jelző sem használható.

A 2011-es változatában ezt olvassuk: „Minden harmadik ember (kb. 3 millióan) ma Magyarországon a szegénységi küszöb alatt él, közülük 1,2 millióan mélyszegénységben.” Ilyen adat a frissített változatban nincs, de az Emberi Erőforrások Minisztériumának háttérintézete 2013-ban közzétette kutatását, e szerint: „A kirekesztés, a végzetes és visszafordíthatatlan leszakadás a romák többségét (valószínűsíthetően 60-80 százalékát), a nem romák 5-8 százalékát fenyegeti.” Ez együtt ugyancsak kb. 1,2 millió ember.

A jelentés ezt követően „600-800 ezer nyomorban élő és további lecsúszó 1-2 millió ember”-ről ad számot. Balog Zoltán március 9-én bejelentette: 905,8 milliárd forintot költ Magyarország szegénységellenes stratégiára a következő hét évben (amiből egy már elmúlt, mert a 2014 és 2020 közti hét évről van szó). Ennek az összegnek a 85 százaléka az EU alapjaiból érkezik, és kifejezetten a szegénység és kirekesztés csökkentését szolgálná. Az uniótól kapott összes támogatásból hazai döntések miatt (!) csak 11 százalék jut humán és szociális fejlesztésre, beleértve oktatást, egészségügyet, szociális tevékenységet.

A tagországok kétharmadában nagyobb ez az arány. Az uniós elvek szerint kétszer ennyit illett volna a szegénység enyhítésére fordítani. Akkor sem lenne elég. A sok milliárd emlegetése félrevezető. Egy-egy évben 130 milliárd forint áll rendelkezésre, ebből a „tartósan rászorulókra”, vagyis a legszegényebbekre 13,6 milliárd jut. (Kevesebb, mint amennyibe a Fradi stadionja kerül.) Az összes pénzből, mondta a miniszter, „a tartósan rászorulókra (lánykori nevükön mélyszegények – F. Zs.) mintegy 95 milliárd, az alsó középosztályra 540 milliárd, a középosztályra 270 milliárd forint jut”.

A miniszter szerint „félmillióra becsülik azoknak a számát, akik tartós szegénységben élnek, két és fél millióra azokét, akiket »klasszikusan alsó középosztálynak neveznek«”. Ez nem igaz. A legszegényebb három jövedelmi tizedben élőket soha senki nem nevezte középosztálynak (még alsó középnek sem). Valamennyien jóval a KSH által meghatározott létminimum alatt élnek. A mélyszegénységről pedig pontos számot nem tudunk. A fent idézett valamennyi szám egymillió fölött van, vagyis a miniszter jócskán eltorzítja a valóságot.

Ennek az is oka lehet, hogy a „tartósan rászorulók” elvben a tartósan segélyezettek. Ám sok adatból tudjuk, hogy a rászorulók kb. fele nem kap semmilyen ellátást. A miniszter adatai szerint a legszegényebb félmillióra a pénz 10 százaléka, a következő 2,5 millióra, azaz ötször ennyi emberre hatszor ennyi, a teljes összeg 60 százaléka jut. Vagyis szó sincs róla, hogy a nyomorban élőkre kiemelten odafigyelnének. A program hatása tehát a céljával ellentétes lesz. A távolság a legszegényebbek és a többiek között nőni fog.

Két nagy „prioritási tengely” köré rendeződik a programok zöme. Az egyik: „A társadalmi együttműködés előmozdítása és a szegénység, valamint a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem”, a másik: „Az oktatásba és a képzésbe, többek között a szakképzésbe történő beruházás a készségek fejlesztése és az egész életen át tartó tanulás érdekében”. A szövegben szerepel sok szép cél: „a gyermekeket sújtó nélkülözés visszaszorítása, a tartós szegénységben élők, köztük a romák felzárkózása, a halmozottan hátrányos helyzetű emberek alkalmassá tétele a munkaerőpiacon való megjelenésre” stb.

Ám a szöveg és a tervezett cselekvések külön úton járnak. A stratégia értelmében igazán fontos lenne „a marginalizált feltételek között élők életkörülményei infrastrukturális feltételeinek javítása”. Ám a tervezett eredmény silány. A rossz (komfort nélküli és szükség-) lakásban lakók aránya a kevésbé fejlett régiókban 2013-ban 4,9 százalék volt. Ez 2023-ra 4,7 százalékra csökkenne – lényegében semmivel. Ugyanezen tíz év alatt 240 (!) szociális bérlakást fognak építeni vagy felújítani.

A legerősebb prioritásnak a gyerekek számítanak. Az ő szegénységüket ezekből az alapokból – érthetően – pénzzel nem lehet enyhíteni. Ezért a tanulást, sportot, szabadidőtöltést támogató infrastruktúra és szolgáltatások bővülnek – már amennyire. „A gyermekeket sújtó nélkülözés elleni programok szolgáltatásait igénybe vevő rászoruló gyerekek aránya” 2013-ban hat százalék volt, 2023-ban 12 százalék lesz. A halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok közül 2013-ban 16 500 lépett be érettségit adó képzésbe. Ez a szám tíz év alatt 3000-rel emelkedik.

A növekedés hihetetlenül kicsi. (A Farkas Flórián és Orbán Viktor közötti egyezségben a 2011 és 2015 közötti évekre tízezer fős emelkedésről volt szó.) A 16 év alatt lemorzsolódók arányát 12-ről 10 százalékra kívánják csökkenteni. A szegregáltan oktatott gyerekek arányáról és annak változásáról nincs adat, mert ezt „nem releváns” mutatónak tekintik. Az egyes programok hatóköre egy kivétellel szűk. Az egészségügyi programok érik el a legszélesebb kört. Az első prioritási tengelyben az egészségügyi felvilágosító (egészségfejlesztő és betegségmegelőző) programokban részt vevők száma 300 ezer.

Ugyanígy 300 ezren részesülnek a második tengely szerint „jobb egészségügyi szolgáltatásokban”. Minthogy az utóbbi tartalmáról semmit sem tudunk meg, feltehető, hogy ugyanarról a körről van szó. Az egészségügy tételes fejlesztései ugyanis (a férőhelyszámok növelése, a szakorvosi rendelés bővítése) csak néhány ezer főt érnek el. A többi „fontos cél” esetében a fejlesztési számok (ha vannak) kevésbé ambiciózusak. Így például „a munkaerőpiacra vagy munkaerő-piaci programba belépők száma” tíz év alatt 5500-ról 6500-ra fog emelkedni.

A 2014–2020-as operatív programot aprólékosan részletezték, mégsem átlátható. A szövegek fennköltek, sokat ígérnek, a konkrét programok hatása viszont kétes vagy csekély. Csak a legszegényebb településeken történik majd valami. De a rájuk vonatkozó tervekben is sok a megfoghatatlan elem, például a „felvilágosító képzés”. A konkrét tervek többnyire nem a szegények égető szükségleteiről szólnak.Megint kaptunk egy lehetőséget az EU-tól, és jórészt elszalasztjuk.

Mit hoz a költségvetés szegénynek, gyereknek?

Az írás a Népszabadság 2014. 11. 12

Bort, búzát, békességet? Kicsit kevesebb szegénységet? Szavakban mindent. Csak a tényekkel van a baj.

Magyarországon 2014 szeptemberében 7,6 millió 15 és 74 év közötti ember élt. Közülük (kerekítve): 200 ezer fő közmunkás – ha van jogosult felnőtt, kaphat az 50-70 ezer Ft keresete mellé 23 ezer Ft segélyt; 380 ezer fő nyilvántartott álláskereső munkanélküliből 170 ezer kap maximum 45 ezer Ft (családi) segélyt, 210 ezer (!) pedig semmilyen, de semmilyen ellátásban nem részesül; 130 ezer fő „passzív” munkanélküli, aki feladta a reménytelen és drága munkakeresést, és szintén nem részesül semmilyen ellátásban; legalább 150-200 ezer fő van még, akit kizárnak a munkanélküli-regisztrációból és a közmunkából, mert valamit vétett, vagy végleg lemondott önmagáról, vagy mert pénzhiány, információhiány, fizikai-szellemi leépülés miatt képtelen a munkaügyi kirendeltségeken jelentkezni.

Ez csaknem egymillió ember. Családtagokkal együtt legalább 2,5 millió. Ebből kb. 800 ezer 18 éven aluli gyerek. (2011-ben az alsó jövedelmi ötödben, a legszegényebb kétmilliós körben 685 ezer 18 éven aluli gyerek volt.) A 2,5 millió szegény legföljebb negyede lehet cigány. A szegény gyerekek majd fele falun él. Szociális segélyben a kisebb részük részesülhetett.

Egy újabb, más adatokra építő közfoglalkoztatás-kutatás (MTA KTI) eléggé hasonló eredményre jut: „Magyarországon több mint egymillió a munkaerőpiac peremén lévők száma. Mintegy 3,5-4 millió azoknak a száma, akiknek a háztartásában van a munkaerőpiac peremén lévő tag. Közülük azoknak különösen nehéz a helyzete, akiknek a háztartásában a munkapiac peremén lévőkön kívül nincs is más aktív tag: ők közel másfél millióan vannak.” E csoportokban az átlagnál kétszer–ötször gyakoribb a jövedelmi szegénység, a lakásszegénység, a rossz táplálkozás stb. A különböző munkanélküli-ellátások és segélyek nagyjából a felüket érik el, a másik felük ilyesmiben nem részesül. Ez a tanulmány megtalálható a parlament honlapján.

A kormány azt tervezi, hogy három év alatt az összes segélyt megszünteti. Az első lépést 2015-ben megteszik. Képtelenség ennek a hatását kiszámolni, de annyit bízvást állíthatunk, hogy 2018-ra e csoportok zömével, legkevesebb másfél millió emberrel, 400 ezer gyerekkel szemben olyan társadalmi ítélet születik, hogy nincs semmi szükség rájuk.

A gyerekek helyzetét és sorsát ezen túlmenően megpecsételi a közoktatás felforgatása, a 16 éves tankötelezettségi korhatár, a rossz minőségű szakképzés, egyelőre ösztöndíjak nélkül, a 12 éves büntethetőségi korhatár stb. stb. E folyamat bizonyos elemei már megjelennek a költségvetésben.

A költségvetés ígéretei szépek. Mindenkinek lesz munkája és megélhetése. „A Kormány eddigi foglalkoztatást ösztönző intézkedései és a gazdaságpolitika meghozta a várt eredményt. Magyarország jobban teljesít a foglalkoztatásban.” Ezért ezt a politikát „folytatjuk”: „Segély helyett munkát –ez a Kormány politikájának alapelve. A Kormány hosszú távú célja a teljes foglalkoztatottság elérése. Mindannyiunk érdeke, hogy 2018-ra senkinek se legyen szüksége jövedelempótló támogatásra, mert lesz munkája, amelyből megélhet, sőt gyarapodhat is.” A gyerekekre külön is jut figyelem: „minden erőnkkel segítjük a gyermekes családok megélhetését”, továbbá „kiemelt szerepet kap a gyermekek jövőbeli köznevelési, majd foglalkoztatási lehetőségeinek szilárd alapokra helyezése, az eltérő élethelyzetből, környezetből származó gyermekek esélyegyenlőségének megteremtése.”

A szavak olcsók. A foglalkoztatás szinte csak a közfoglalkoztatás miatt nőtt, és nő tovább 2015-ben több tízezerrel. Ami valóban javul, az a közmunka elfogadottsága, az ebbe való beletörődés – ezt kormányzati kutatás is igazolja. Az érintettek egyre inkább hálát érdemlő privilégiumnak, kormányzati és önkormányzati kegynek tekintik a közmunkát. Az ok egyszerű: a lét a tét. A közmunka a teljes reménytelenségben élő munkanélkülieknek a biztonság illúzióját nyújtja, és több pénzt jelent, mint ha csak segély volna, vagy ha segély se lenne. Annak ellenére válik a közmunka „természetes” megoldássá, hogy a családokat a mélyszegénység csapdájában tartja, munkajogaikat, szociális jogaikat és méltóságukat egyre több intézkedéssel tagadja.

A kormány „célja, hogy olyan programok induljanak, amelyek még inkább könnyítik a közfoglalkoztatásból a versenyszférába való belépést”. Még inkább?! A fent idézett kutatás szerint: „A közfoglalkoztatás befejezése után fél évvel az abban részt vevők alig több mint 10 százaléka dolgozik az elsődleges munkaerőpiacon, és 2011 óta ez az arány folyamatosan csökken.” A csökkenés a nyolc általánost és kevesebbet végzőknél a legnagyobb. Még ha javulna is a ma romló trend, akkor is csak a közfoglalkoztatottak kis töredéke jutna vissza a versenyszférába.

Ami pedig a gyarapodást illeti, az ellenkezőjéhez adott minden feltétel. A törvényjavaslat indokolása írja: „A foglalkoztatás bővülése azt eredményezi, hogy az államnak kevesebbet kell majd költenie segélyekre és jövedelempótló támogatásokra.” Ebből annyi igaz, hogy az állam valóban kevesebbet tervez ilyen célokra költeni. A közfoglalkoztatásra a létszámnövekedés okán 35 milliárddal többet ad. Ennek fejében a munkanélküli-ellátásokból jogosan elveszi ennek munkanélküliségi megfelelőjét, 14 milliárdot. De itt nem áll meg. (A továbbiakban idézett számok a nyilvánosság számára elérhető, benyújtott költségvetési törvényjavaslat konszolidált funkcionális kiadásainak tételei a dokumentum 248. oldaláról. Ezt azért jegyezzük meg, mert az általunk idézett adatok többnyire nem egyeznek azokkal, amelyek Czibere Károly államtitkár MTI-nek adott nyilatkozatában szerepelnek. Mi a nyugdíjak kivételével minden társadalombiztosítási és jóléti tételnél, a családokra, a gyermekekre, a szolgáltatásokra fordított kiadásoknál csökkenést találtunk, és nem növekedést!)

A legnagyobb tragédia rövid és hosszú távon a segélyezés filozófiájának radikális átalakítása. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a gyerekeket közelről érintő, eleve szégyenletesen alacsony segély összegét csaknem 20 százalékkal, a ráfordított kiadást több mint 70 milliárddal csökkentik. A csökkentés mögött az 1993-ban törvényileg megerősített szociális jogok tagadása áll. A szociális jogok megszüntetésének folyamata az alaptörvénnyel kezdődött. Az alaptörvény szerint az állam már nem köteles a szociális biztonság megvalósítására, csak „törekszik” rá.

Ennek megfelelően a szociális biztonságot nyújtó intézmények közül kimaradt a társadalombiztosítás. Azóta meg is szűnt a nyugdíjbiztosítás – tetszőlegesen alakítható állami nyugdíjrendszer van helyette. A 2015. évi költségvetés újabb nagy lépést tesz a szociális jogok megszüntetése felé: „A rászorulók támogatásáról szóló döntések közelebb kerülnek az érintettekhez. A segélyezésről az eddigiekhez képest sokkal nagyobb mértékben helyben, a településeken születhet döntés” (195. oldal). Az önkormányzati segélyekről „az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek, és ez a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben az ő költségvetési felelősségük lesz”.

Az önkormányzati segély tartalma radikálisan átalakul. Már 2014-ben egyetlen „önkormányzati segélybe” vonták össze az átmeneti segélyt, a temetési segélyt és egy jelentéktelen összegű rendkívüli gyermekvédelmi támogatást. 2015-ben a kör bővül: „A helyi ismeretek kiaknázása, a költségvetési felelősség és a közpénzek védelme érdekében a rendszeres szociális segély, a lakásfenntartási támogatás, az adósságkezelési támogatás (helyesen: szolgáltatás – F. Zs.) jelenlegi formájában nem működik tovább, ezek a jövőben az önkormányzati segélyezésbe épülnek bele.” (Sic!)

Amit 2014-ben összevontak, azok csak az „adható” segélyek voltak, nem épültek normatív jogosultságra. A 2015-ben megszüntetettek közül azonban a rendszeres szociális segélyt és a lakásfenntartási támogatást kötelező volt nyújtani, még ha egyre bonyolultabb és megalázóbb feltételekkel is. Ezek jogok voltak, s diszkrecionálisan (azaz önkényesen) nyújtható önkormányzati segéllyé váltak, amelyről „az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek”, tehát nem köti őket semmiféle normatív szabály, attól is megtagadhatják, aki a rászorultságát a legegyértelműbben igazolni tudja.

A segélyeken kívüli családi ellátások közül kettőt érintek még. (A többi, olykor pozitív változás kis csoportokat érint csupán, vagy nem becsülhető a hatás.) A „családi pótlékok és gyermekeknek járó juttatások” változtatása egyelőre inkább kicsinyes, mint radikális, bár a radikális folytatás sincs kizárva. A tételek (első renden családi pótlék, gyes) 2008 óta, azaz immár hetedik éve nem változtak, értékvesztésük eddig majdnem 25 százalékos. Erre tesz rá az állam egy lapáttal, amikor 2014-ről 2015-re 18 milliárddal csökkenti az eddigi 540 milliárdot. Nem tudni, hogy ezt mennyire indokolja a gyerekszám csökkenése, vagy hogy több családtól vonták meg a pótlékot iskolai hiányzás miatt, vagy mert 16 éves korában otthagy(hat)ta a gyerek az iskolát. A családi pótlék eddig valamilyen biztonságot jelentett.

Most ez is változhat: az MTI november 4-én közölte azt a sajtótájékoztatón elhangzott hírt, hogy „a kormánypárti képviselőcsoportok tanácskozásán az is felmerült, hogy valamilyen módon kössék munkavállaláshoz a családi pótlékot. A frakció annak megvizsgálására kérte a kormányt, hogy ez lehetséges-e.” Mint tudjuk, a rendszerváltás előtt lehetséges volt. Minthogy az ötletgazda állítólag maga a miniszterelnök, nincs kizárva, hogy a 25 éve nyugdíjba küldött intézkedés feltámad és forradalmian megújul. Forradalmian, mert akkor (az ál-teljes foglalkoztatás évtizedeiben) legföljebb néhány ezer gyereket zárt ki a rendszer. Ma legalább 250 ezret zárna ki. Ezzel a családi pótlék mintegy 300 milliárdjából akár (vigyázz, becslés!) 35 milliárd is megtakarítható – és néhány százezer ember végső nyomorba dönthető.

A kormányzat kedvence a családi adó- és járulékkedvezmény. A költségvetés tervezetében többször is olvashatjuk, hogy ennek „eredményeként 240 milliárd forint marad a családok zsebében”. Ez – a nagy hangsúly ellenére – semmi újat nem jelent, vagyis éppen annyi, mint 2014-ben. Az év közben beígért emelés több évre elhalasztódott. De ha bekövetkezne is a kétgyerekesek kedvezményének 20-ról 40 ezer forintra emelése, a szegényebbeken ez semmit nem segítene. Csak azok tudják ezt felhasználni, akiknek legalább 120 ezer forint a havi bérük, minimálbéresek, közmunkások, munkanélküliek ebből a jóból is kimaradnak.

Összegzés nincs. A kormányzat erkölcsi felelőssége, hogy másfél-két millió embert immár nemcsak az út szélén hagy, hanem belöki őket az árokba, s még földet is szór rájuk.

A szerző szociálpolitikus

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr378669230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.