He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

Röhrig Géza (Saul fia) életéről és könyvein keresztül az örökbefogadásról, Erdélyről, Trianonról, igazságról beszélget

2016.03.12. 07:56 guma

"Csak ezt az egy regényt kell megírnom" - Röhrig Géza költő

Bölcsésznek, filmrendezőnek, rabbinak tanult, dalokat írt és énekelt, több tévéfilm főszerepét játszotta, majd két verseskötettel állt elő: a hamvasztókönyv (1995, Múlt és Jövő) után nemrég jelent meg a fogság (1997, Széphalom). Haszid egypercesei megjelenésre várnak, s miközben nappalait a gyes-apukaság feladatai töltik ki, este regényt ír a konyhában.

Magyar Narancs: Sok mindennel foglalkoztál. A költészet az igazi szerelem?

Röhrig Géza: Ha verset írok, akkor az az igazi szerelem. Ha énekelek, akkor meg az. Vagy az sem. A versben amúgy az a jó, hogy minimálművészet, tehát sosem hagyja el az embert. Verset játszótéren, villamoson, bárhol lehet írni. A prózával rengeteg seggelés, eej uhnyem, utánanézés jár, amihez én eléggé lusta vagyok, úgyhogy titkon azt remélem, hogy nekem az életben csak ezt az egy regényt kell megírnom. Ezt viszont lelkiismereti kötelességem, hisz akikről szól, azok nem nagyon írnak. Én magam is állami gondozott voltam, később örökbe fogadtak. S ahhoz képest, hányan nőnek fel így ma is, döbbenetes, hogy a magyar szépirodalomban ez a környezet mennyire nincs jelen. Én azt szeretném majd valahogy bebizonyítani ebben a könyvben, hogy az ember tényleg képes kitörni a sorsából. Hogy no man est omen.

MN: Egy ilyen könyv megírásához a Csalog Zsoltéhoz hasonló elkötelezettség kell.

RG: Igen, bár ő inkább szociográfiát írt. Ha lehet egyébként, ne sokat beszéljünk erről az irományról, amit egyelőre nagyképűség is lenne regénynek nevezni, hisz nincs olyan stádiumban, hogy ezt a minősítést megérdemelje.

MN: Mit jelent számodra a vershez és a regényhez képest a dal?

RG: A dal minden. Többre tartom, mint a verset.

MN: Miért?

RG: Mert egy egész ember adja elő. Minden világosítás és hangosítás nélkül. Ott van, az orrod előtt történik. Amikor dalról beszélek, mindég egy ember által előadott dalra gondolok, s nem egy zenekari számra. Ami a dalban vonz, az a kitettség. A pszichosztriptíz. Mert légfürdőt kell vennie időnként a lelkünknek is. És a lakáskoncerteken sosem engem néztek az emberek. Lehajtották a fejüket, gondolkoztak. Ha meg fölfelé néztek, akkor tudtam, hogy emlékeznek. Szóval kiállsz, ráhajolsz a gitárra, mintha gyomorszájon vágtak volna, és elkezded. Itt nincs semmi manipuláció. Itt te vagy.

MN: A dal vonzása miatt vették át a Huckleberry együttes koncertjeinek helyét a lakáskoncertjeid?

RG: Igen. Iszonyú intimitásigényem volt és van. A Huckleberryben én senkinek sem lettem a barátja. Erről persze nem tehettünk, ám minden jó zenekart egy barátság tart össze. Úgyhogy elkezdtem egyedül játszani. Lenyűgözött, hogy egy számomra vadidegen ember beenged a lakásába ötven, számára vadidegen embert. Hogy akkor alszik el a gyertya, amikor épp véget ér a dal. Hogy ingyen van, s még egy meleg kakaót is kapunk. Vidékre is elmentem, ha hívtak. Erdélybe vagy kétszer.

Röhrig Géza Cannes-ban

Röhrig Géza Cannes-ban

Fotó: MTI

MN: Hogyan kezdtél el zenélni?

RG: A Huckleberry előtt két meghatározó élményem volt ezen a területen. Az egyik a Beatrice, a másik Cseh Tamás. A Ricse engem teljesen elsodort, bár sajnos csak az utolsó időszakát csíptem el. Emlékszem, büntetésből a szamárpadba ültettek a suliban, ahol ugye csak egyedül lehet ülni, viszont ebből adódóan megvan az az előnye, hogy dolgozatírásnál te döntöd el, A vagy B csoportot írsz. Én mindég B-t írtam, hogy föltehessem rá a Beatrice-koronát. Õrületesen jó és fontos volt a Ricse. Télen megengedték a művházigazgatók, hogy a színpadon alhassunk. Egy-egy Ricse-kazettán még ma is fölismerem a hangom, ahogy beüvöltök valamit. Mindég ugyanazokat szoktam beüvölteni, kábé ugyanakkor. Egy nagy család volt a közönség, akármilyen közhelyesen is hangzik ez. Péntek háromkor találkoztunk az újpesti összekötő híd alatt, s húztunk le a soros koncertre, mert akkor a Ricsét épp kitiltották Pestről.

MN: És Cseh Tamás?

RG: A fejemben úgy jön össze a Ricse és Cseh Tamás, mint mikor a Tórában a Jóteremtő megáldja Ábrahámot, azt ígérvén neki, hogy utódai oly számosak lesznek, mint a csillagok az égen, mint a föveny homokja. A bölcsek úgy szokták magyarázni a hasonlat kettősségét, hogy a csillagok távol vannak egymástól, homokszemcséből viszont rengeteg kell ahhoz, hogy egyáltalán homokról beszélhessünk. A közösségi énem tehát a Ricse volt, de soha senkit nem láttam babos kendőben a Cseh Tamáson, ahová viszont a bensőm, a csillag járt. Mikor aztán kirúgtak a gimnáziumból, és így a kollégiumból is, ahol laktam, már nagyon bizsergett, hogy kéne csinálni egy bandát. Ekkoriban ismertem meg a Papp Gyurit, aki a Tizedes és a Többiek énekese volt. Pár hét múlva sor került az első koncertre.

MN: Ez már Huckleberry volt?

RG: Az ős-Huckleberry. Egy nagyon punkos, önpusztító csapat. Majdnem minden koncertünkről lecsapták az áramot, mentőautó állt az épület előtt. Egy idő múlva aztán valahogy kikoptam ebből. Akkor vettek föl az egyetemre is.

MN: És jött az a formáció, amely kezdetben a Neurotickal, a Balatonnal, az Ági és a Fiúkkal játszott, később aztán önállóan is.

RG: Igen. Rengeteg kalózkazetta kering, demónk pedig sajnos csak egy van, azt is egyetlen nap alatt kellett fölvenni, ráadásul akkor éjszaka halt meg a dobosunk apja, de mivel már kifizettük a stúdiót, nem lehetett lemondani. Fröcskölt a könnye a dobról szegénynek.

MN: Pajor Tamás hatása benne volt a Huckleberryben?

RG: Persze. Egy cégnél voltunk betanított munkások. Én szerettem, amit ő csinált, ő meg nyilván szerette, amit én, különben nem léptünk volna fel annyit együtt.

MN: Pajor a Hit Gyülekezetben kötött ki, te hívő zsidó lettél. Mi fordított a vallás felé? Hogy lesz egy underground figurából szombatot tartó, kósert evő haszid?

RG: Egy underGod figura. Hát várjunk csak. Én tulajdonképp mindég hittem a Jóteremtőben. Az pedig, hogy a Tórához miképp jutottam el, talán Auschwitzcal függhet össze. Igen, míg mások számára épp a holocaust által lett vállalhatatlan a hagyomány, én épp azon keresztül jutottam el Istenig.

MN: Ezt hogy érted?

RG: Ha én ezt ki tudnám fejteni... Inkább csak a kereteit látom. Magyar-lengyel szakra jártam, de a bölcsészkart oly lehangolóan semmilyennek, reproduktívnak találtam, hogy inkább kimentem részképzésre Varsóba. Varsó viszont szörnyű egy hely, úgyhogy ha csak tehettem, Krakkóba utaztam, ahol remek színházakról és jazzről szólt a fáma. Innen aztán még egy órányira sincs a láger.

MN: Mi hatott rád ott annyira, hogy e témában százoldalnyi verset írj?

RG: Ez az egész jóval korábban kezdődik. Anyám a háború után árván maradt. Mindkét szülejét elvesztette. Később ez nyilván közrejátszhatott abban is, hogy rólam könnyebben lemondjon. A faluba egyébként, ahol született, az év egy bizonyos napján, a világ négy tájáról ma is elzarándokolnak a haszidok hajdani rebbéjük sírjához. Ha tehetem, én is velük tartok. Ami tehát ötven éve errefelé történt, engem nagyon is meghatároz. De mondom, a tábor hosszú időn át szinte hetenként történő meglátogatása volt a végső lökés a kötethez. Nyitásra odamentem, záráskor pedig el. Emlékszem például, mikor először indultam el oda. Egy kocsi megállt mellettem, s bár taxijelzés nem volt rajta, megkérdezte a sofőr, hogy Auschwitzba megyek-e. Mondtam neki, hogy igen, de nem találnám túl illőnek, hogy taxival. Valahogy kiszúrta, hogy nem Czestochowába (a katolikusok szent helyére - a szerk.) igyekszem. Próbált rábeszélni, hogy ő ingyen elvisz. Nem hagytam magam. Jött lépésben mellettem az úton. Végül beültem hozzá. Egy szó nem sok, annyit se szóltunk az egész út alatt. Ez akkor volt mellesleg, amikor a láger még szovjet felügyelőség alá tartozott. Õk maximum füvesítették a tábort, de alapvetően nem változtatták meg annak arculatát. Ma már lengyel design fedi az egészet, keresztek és kólaautomaták mindenütt. Külön buszparkoló, walkmanes, rágógumizó német tinik, egyeseken a tanár háta mögött az "ezt mi csináltuk, öreg" büszkesége. Amikor viszont én ott jártam, fehér tél volt, a barakkokban félóránként kikapcsolt az önműködő világítás, vaksötétben botorkálva kellett megtalálnom a villanykapcsolót. Néztem a magyar feliratú fogkeféket, és éreztem, hogy addig nem nyughatok, míg nem jövök rá, miért gyűlöli és irigyli ezt a kis népet a világ. Avagy mikor és hol kezdődött el az, ami ezekben a minden luxust nélkülöző gázkamrákban sem ért véget? A válaszért Lengyelországból visszatérve Izraelbe mentem. Még követség sem volt akkoriban Pesten, csak egy konzulátus. Héberül tanultam, dolgoztam, és szép lassan megismerkedtem az ortodoxiával. Hazajőve már világos volt, hogy ha valakit a zsidóság mélyebben érdekel, akkor innen el kell mennie, zsidó szempontból Magyarország egyszerűen inautentikus hely. Visszamentem tehát Izraelbe, ahová most már direkt a Tóra vitt. Ezen a nyáron találkoztam a feleségemmel is, aki viszont Brooklynba csábított. Egy haszid jesivában tanultam egy évig.

MN: Milyen volt a hamvasztókönyv fogadtatása, amit Bari Károly nagyon szép szavakkal mutatott be?

RG: Általában kedvező, bár nagyon sokan kikérték maguknak, hogy ez istenkísértés meg blablabla. Megértem őket, ám engem pont az a kérdés izgatott, hogy miképp érhető el az a már-már fotorealisztikus élesség, mely egyrészt sosem jellemző a szemtanúkra, másrészt mégis csak a szemtanúk sajátja lehet. S mivel magyar költő nem élte túl a lágert, s minthogy Auschwitzból mára már mitologéma lett, én szerettem volna ezt újra életközelbe hozni, zsidó részről megírni a dolgot.

MN: Érzésed szerint sikerült?

RG: A Talmudban, a Chulin traktátus 4:3-ban szerepel egy látszólag illogikus törvény. Ha tudniillik egy embrió meghal az anyaméhben, a bába, aki benyúl érte - és be kell nyúljon érte, különben meghal az anya is -, hét napig tisztátalanná válik a magzat érintésétől. Ezzel szemben az anya, ameddig a holt embrió benne van, tiszta. Abban a pillanatban viszont, hogy a magzat kikerül a testéből, ő is tisztátalanná válik. De miért ekkor? Hisz korábban nemhogy érintette, de teljesen körülvette az embriót. Most pedig, hogy az eltávozik a testéből, miért lesz tisztátalan? Egyszer így, egyszer úgy viselkedik a halál? Mi ebben a ráció? Valami ilyesmi történt velem a hamvasztókönyv után. Amíg írtam, minden oké volt, amikor azonban a kezembe vettem a kinyomtatott könyvet, egyfajta tisztátalanságot éreztem magamon. Ez nem holmi morális tisztátalanság volt, hisz abból kiutat jelenthet a bűnbánat, inkább olyan, mint amikor elütsz valakit az úton, bár te szabályosan közlekedtél. Azon tűnődsz, hogy miért épp neked kellett megölnöd ezt az embert. Az említett törvény tehát intellektuálisan megragadhatatlan, ám az empíria szintjén beigazolódik.

MN: Mostanában csak irodalommal foglalkozol: a filmrendezéssel miért hagytál fel?

RG: A film lassú, a filmkészítés tele van üresjárattal és kompromisszummal. Mire összegründolnám a pénzt, már rég egy másik filmen jár az eszem. Meg aztán a mozgókép körül rengeteg pénz van, s ez vonzza a tehetségtelen, agresszív alakokat. Túl sok embert bántottam meg, túl sok ember bántott meg. Csak egy példa. Kedvenc zenekarom, a Kispál és a Borz első CD-jének én csináltam a klipjét. Volt rá ötvenezer forint, ebből a kamera elvitt húszat. Valahogy nem volt kedvem beleállítani a Lovasit egy szélgépbe tátogni, úgyhogy megcsináltuk az egészet gyufaszálakkal. Azt hittük, jól sikerült, ám a menedzser nem fogadta el, mondván, egy klip promóciós célokat szolgál, a zenekarban pedig nem gyufaszálak játszanak.

MN: A nehézségek akár ösztönözhetnének is.

RG: Most semmi késztetésem a filmhez. Pedig korán, már a Bódy temetésén elhatároztam, hogy filmet fogok csinálni. Amatőr filmes voltam éveken át. A Skála elől hoztuk el a bevásárlókocsit fahrtnak. Rendeztem, játszottam, mentem az országos fesztiválokra. Ám amikor a főiskolán Szabó István a felvételi utolsó fordulójában megkérdezte tőlem, hogy "fiatalember, maga verseket is ír. Mondja, el tud képzelni egy olyan művet, melyet csak filmen lehet megcsinálni?", azt mondtam neki, hogy "ilyen mű nincs, tanár úr. Mindent meg lehet írni versben, és mindent meg lehet csinálni filmben is." Egyetértettünk.

MN: Miből élsz?

RG: A gyes előtt egy múzeumban vezettem tárlatot napi öt órában. Tanulságos volt.

MN: Az elsők között léptél be a Fideszbe, s az elsők közt léptél ki onnan. Az alakuló kongresszuson a záróprogram egy Huckleberry-koncert volt, az első kongresszuson pedig a te szövegedet láthattuk óriási betűkkel kiírva. Hogyan gondolsz vissza azokra az időkre?

RG: Nézd, én a Fideszbe úgy kerültem bele, mint mikor valaki megkér az utcán, hogy told meg a kocsiját. Ilyenkor az ember segít, de nem gondolja feltétlenül azt, hogy ő egy szuper kocsitoló. Amikor a kocsi beindul, egyszerűen visszalép a járdára. Amúgy meg igenis visszasírom ´89-et s vele a narancsjelvény előtti Fideszt. Az az egy év jutott nekünk a hatvanas évekből. Mert valami rejtett kóboráramszerűséggel ugyanaz a beatnik lelkesedés költözött akkor belénk, ugyanaz a sorsfordító izgalom, ami talán a hatvanas éveket is jellemezte. Aztán ennek minden komolyabb utóvédharc nélkül egyszer csak vége lett. Tért nyert a tömegpolitika, a közös értékrendhez való lojalitást felváltották a célszentesítő eszközök. Ez azonban már nem csak a Fidesz szégyene. Az ország egészéből tűnt el az a hangulat. Újra defenzív lett az értelmiségi, csak akkor mozdul, ha reagálni kell, ezért aztán utálja is magát rendesen. Mindezek ellenére én sokra tartom a politikát, s ki nem állhatom azokat, akik a moralitás talaján állva en bloc lenézik a parlamentet. Ez szimpla felelőtlenség. Írva vagyon ugyanis a Taanit 5-ben, hogy a Jóteremtő csak akkor lép be az égi Jeruzsálembe, ha a földiben már elfoglalta a helyét. Nekünk itt és most kell tennünk valamit. Sőt mindent. Annak pedig része a politika is.

MN: És az új köteted?

RG: Három évig vártam rá, de megérte; pont olyan, amilyennek szerettem volna.

 

Szántó T. Gábor recenziója Röhrig Géza Honvágy című verseskötetéről itt olvasható.

http://magyarnarancs.hu/film2/csak_ezt_az_egy_regenyt_kell_megirnom_rohrig_geza_kolto-57610

Röhrig Géza

PURIM EGYEDÜL

 

Szétszórattam.
Nem ettem lóhúst, és
nem voltam lágerben,
nincsenek gyáraim,
de még mosógépem se,
csak fanatikus vagyok.
Összevissza ennyi.

Azt mondják, a zsidók fanatikus lelkek.

Hát nem tudom. Én fonetikus is vagyok,
azt a néhány imát, amit Nagyapától
tanultam, fonetikusan tudnám leírni maximum,
tehát magyarul írok héberül is.
Ez egyben felnőtt választásom.

Fanatikám, hogy van etikám,

és ezt én Budapesten szereztem meg.
Megszerezhettem volna másutt is,
a nagyvilágon e kívül akad jócskán hely,
de nem az én számomra. S emlékszem pontosan
Nagyapa számára a jobb alkarján.
Mikor nyitott szemmel feküdt mögöttünk a vetés.
Lelőtték. Ez a dolgok rendje, a rendnek ez a dolga,
fölhevít minket Tóra, krematóra,
csak ne szellemeskedjünk, halhatatlankodjunk,
lírázzunk, lilázzunk: lelőtték a vetést, no s aztán?
Szubjektíve, persze, vele ment a Nagyanyám,
a nagynéném, annak bátyja, húga, öccse.
Valami nagyon rossz fát tehettek a tűzre,
ha így kihívták a haragot.
Az az én szerencsém, hogy állati jó vagyok.
Mázli.

Ha egy hazaszerető versben nincs

természeti kép, kérem az a vers akkor
mostanában íródott. Ám én tényleg
odavagyok tájaiért, ahogy a haza is
sok tekintetben odavan. Az enyémben
is gyakran, de most nem erről van szó.
Mátra- és Balatonfüred szépsége a tét.
Az évszakok kívül-belől.
Meg a kolozsvári Mihály-templom.

Isten kalapjáról de

sokan akarták levenni már a bokrétát.
Előbb a kalapot, elvtársak, előbb a kalapot.
Kévánatos szülőhazám, a Te embered vagyok,
így, kicsit szétszórt létemre. Fogjuk le jól
mindannyian a vadkant, hogy megmaradjon Imre.
És Zrínyi. És a vadkan.

Fogjuk le jól, mert halkan, de horkan.

Budapest, 2011. január 20.
A Nono szerepét alakító Törőcsik Mari két felvétel között  a sminkszobában beszél a Márai Sándor: Kaland című művéből azonos címen készülő film forgatásán Budapesten, az Andrássy úton egy - a film helyszínéül szolgáló - lakásban. Az 1940-ben Budapesten játszódó film rendezője Sipos József.
MTI Fotó: Kallos BeaTörőcsik Mari fedezte fel Röhrig Gézát

Az Oscar-díjas Saul fia főszereplője bő huszonöt éve játszott együtt a legendás színésznővel, a nemzet színészével.

Madaras József Eszmélet című ötrészes filmjében játszottak együtt, ahol két és fél epizódban a 19 éves Röhrig Géza alakította a kamasz József Attilát, Törőcsik Mari pedig a mamát. A Borsnak a Saul fia főszeplője azt mondta, akkori barátnője látta a tévében, hogy olyan embert keresnek, aki kívül-belül hasonlónak érzi magát József Attilához, ő biztatta, hogy jelentkezzen.

Kétszáz József Attila, mindegyik bajuszos, azt hittem, menten visszafordulok, de akkor megláttam Törőcsik Marit.

Törőcsik Mari már akkor is a szakma királynője volt, nem kellett erőlködnie egyik szerephez sem, őt mégis felkarolta, amiért máig hálás neki.

Mari, aki maga is örökbe fogadott egy gyereket, tudta, én is örökbe fogadott vagyok – ez is megpecsételte a kapcsolatunkat. Én csodáltam őt, ő pedig folyamatosan rajtam tartotta a szemét, figyelt, és azóta sem felejtett el.

Röhrig Gézának az, hogy a Magyar Filmdíj gáláján a nemzet színésze mindenki előtt kiemelte a színpadon, hogy ők ismerik egymást, olyan volt, mint maga az Oscar.

http://24.hu/kultura/2016/03/08/torocsik-mari-fedezte-fel-rohrig-gezat/

A hét verse – Röhrig Géza: Honvágy

2016. február 28.

Magyar idő szerint február 29-én hajnalban az idegen nyelvű filmek kategóriájában Oscar-díjat nyert Hollywoodban Nemes Jeles László Saul fia című alkotása. Főszereplője Röhrig Géza költő, a hét versét az ünnepi alkalomból tőle választottuk. 

Röhrig jelenléte a Saul fiában épp olyan koncentrált, amilyen a verseiben megszólaló beszélőé. Ritka, egymást erősítő találkozás: az arcé és a verseké, és ezt a kettőt nagy valószínűséggel már nem lehet többé szétválasztani. Meséli egy interjújában, hogy egyetemistaként egy hónapot töltött Auschwitzban. Naponta kijárt, ült egy farönkön a téli hidegben, míg rá nem esteledett, s be nem zárt a láger. Nem volt benne fájdalom, megnyugvást jelentett számára, magára talált. 

Nemes Jeles úgy fogalmaz, a holokauszt absztrakcióvá lett, már senki nem látja az embereket benne. Hozzávetőleg öt-tíz év múlva nem maradnak tanúk, túlélők, jó, ha húsz sonderkommandós él még, pedig a haláltáborokban történtek tudása és a holokauszt "elfogadása nélkül nincs jövőnk" (Clara Royer forgatókönyvíró). Magyarország Röhrig szavai szerint különösen érintett, úgy mondja, itt volt a "legsikeresebb" a művelet, kevesebb mint nyolc hét alatt csaknem 500 ezer embert hurcoltak el. Nem díjakra aspirál ez a film, az alkotók, köztük Röhrig, sokat hangsúlyozott vágya csupán annyi, hogy minél többen lássák a Sault, legfőképp a fiatalok.

Az világos, hogy jön össze Saul Ausländer arca és Röhrig versei, de miként találkozik a Saul a Honvággyal? Röhrig Géza szavait hozom válaszként: "Utat kell egymáshoz találnunk. Enni és enni adni. Szeretem Magyarországot, és aggódom érte. Hadd mondjak el egy rövid történetet. Az öreg sziú elviszi az unokáját vadászni. Egyszercsak leül egy sziklára, s hazaküldi a fiút, mondván, hogy eljött érte a lélekmadár, ott vijjog már fölötte az égen, így az ősi szokáshoz híven, most ő is egyedül szeretne meghalni. Mielőtt azonban elmegyek a Nagy Manituhoz, akarom, hogy tudd, itt benn – üti meg először a saját, majd a kisgyerek mellkasát – két farkas küzd egymással. Az egyik jó, segítőkész, hű, a másik önző, kegyetlen és hiú. S ezzel le is csukja vén, ezer ránc szemeit. De Nagyapa, rázza meg a fiú, melyik farkas győz, a végén mégis melyik az erősebb? Amelyiknek enni adsz, suttogta az öreg."

A Honvágy a hűség verse, tisztán és bonyolult összhangzatban veri vissza A Dunánál  sorait. Mert "rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk"...

Nagy Gabriella

 

Röhrig Géza: Honvágy

újév napján elmentem a dunához
híg esőt fújt a szél magyarországra
cseppei körbe s oly kuszán kaszáltak
mint éhes méhek boldog nektártánca

a rakpart lépcsején hogy meg ne hűljek
vadul föl s alá vonultam
akár oidipusz egy kiegyenesített
amfiteátrumban

mögöttem a parlament
karamellatorta
túlparton gőzölgő
szennyvízkatakomba

what time is it? tán négy
kigyullad a lánchíd
szöges botjával egy parkőr
a kossuth téren avart öl

uszálykapitány üvöltget románul
hangja a ködben szelíddé juhászul
bőröndömön ülök nincs senkihez se kedvem
tíz esztendő után járok újra pesten

a szabadság-szobor csillog
az itthon íze megkergít
semmire csípve nyújtóz
az éjjeli erzsébet-híd

de mi közöm nekem a belvároshoz?
más tájak emlőin cseperedtem
a fodrász bort mért a csapos nyírt hajat
kedves volt a világ és egyetlen

hány világon vagyok túl azóta!
vad és korcs tiszta és egész
akár tapló kövült rám e mimikri
a már kétségbe sem esés

őseimre hasadtan állok
forgalom már nincs pár jégcsap orgonáz
le-lebénul megakad a duna
mint egy kivégzés előtti fogmosás

ó a haza nagyon rossz anya
belül megtart kívül eldob engem
föl sem ismer pedig rá hasonlítok
tíz év után járok újra pesten

tegnap visszaszöktem a gyerekkori házba
az akvárium elpárolgott a parkettából gombák nőttek
ó a haza nagyon rossz anya
kicsijét várja kit elhagyott és nem ezt a zakkant felnőttet

arcom előtt gyertyával űztem a pókhálót
ölt a szemem úgy kerestelek téged
ó a haza nagyon rossz anya
messiás ki ha megjött is elkésett

mint a pászka törnek a jégtáblák a dunán
az egyiket az örvény elkapta
hebrencs sirályok bámulnak lebegve
a különös kis forgószínpadra

csupasz fácskán reszkető setét folt
levél vagy rigó eldönthetetlen
fázni magányos extázis
tíz év után járok újra pesten

ingujjnyi havak lőtt hermelinjei
vergődnek még a városban itt-ott
értjük egymást magyarország és én
hallgatunk hát őrizzük a titkot

két óra múlva elröpülök drága
látod nem állhat közénk sem idő sem tér sem hideg
legközelebb szabadabban jövök
mint aki a siratófalhoz áll de nem érinti meg

A szerző portréját Kőbányai János készítette.

 http://www.litera.hu/hirek/a-het-verse-rohrig-geza-honvagy

Ezt a 91-es interjút is érdemes elolvasni:

http://www.jbsz.hu/rocktortenetikonyvek/52-kezdetek-/956-roehrig-geza-ugy-ereztem-udvari-bolondda-kezdek-valni.html

 

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr248459704

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Horizont 2016.03.12. 16:05:16

Különleges ember! Nem hétköznapi.Azt mondja ő fanatikus szerintem meg fantasztikus.
Tegnap láttam filmet. Azt hiszem hetekig nem fogom tudni kiheverni, a hatása alól kikeveredni!
Most értettem meg miért kapott annyi díjat és még az Oscart is. Mert hihetetlen volt nekem, hogy egy elsőfilmes rendező hogyan juthat ilyen magasságokba. Már tudom miért.
Felsőtagozatos voltam amikor megnéztem a Hétköznapi fasizmus c. dokumentum filmet.Sok hibája ellenére én akkor és ott találkoztam először így szemtől-szembe a fasizmussal a haláltáborokkal...emlékszem brutális volt.
A Saul fia ahogy egy filmkritikában olvastam: "Saul fia kifacsar, majd végül kiköp magából"
Ez tényleg így volt. Érdekes sírni nem tudtam rajta, de végig úgy vert a szívem azt hittem kiugrik a helyéből. Ezzel az operatőri megoldással amivel készült a film sokszor úgy éreztem ott vagyok, velem történik minden! Technikailag a film fantasztikus. A főszereplő nézése eszméletlen és a hang lenyűgöző megoldású.
A történet... na arra szavakat nem találni.Nem is tudok méltó jelzőket írni rá.
A moziban nagyon sok, nagyon fiatal ült. Amikor vége lett a filmnek akkor snitt és sötét lett a filmvászon kb. fél percig és addig mindenki síri csendben ott ült mozdulatlanul.
Nagyon megrázó volt ez is.
Mindenkinek meg kellene néznie.Hatalmas szívszorító élmény! Minden elismerésem mindenkinek aki ehhez a filmhez hozzátett bármit is.
Aki zsidózik azt meg lekötözném a székbe és úgy nézetném meg vele.

guma 2016.03.16. 19:05:17

@Horizont: :)

nagyon szimpi volt az is, ahogy a Kossuth téren megsétáltatták a Kossuth díjat!

Horizont 2016.03.16. 21:09:27

@guma: Le a kalappal előttük! :)
süti beállítások módosítása