He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Juhász Ferenc: A lekötözött kilincs

2015.12.25. 07:01 guma

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum adventi estjén, 2012. december 12-én)

Mi szegények voltunk. De nem a legszegényebbek. Úgy a szegénység közepén. Egyszer már írtam arról, hogy hány rétege van a szegénységnek. A nem nélkülöző, nem éhező egyszerű szegénységnek. Apám: Juhász Ferenc munkásember volt. Tüdőbajos. Életünkben a köhögés, hurut-köpködés oly állandó volt és oly természetes, mint a lélegzetvétel. Aztán nagy tüdőműtéte után kőművesből lett irodaszolga, hivatalsegéd, ahogy hivatalosan mondták, olyan vidd ide-vidd oda aktatáskás ember egy német cégnél.

 Magyar ember volt, de anyámmal svábul beszéltek, azt hitték, öcsémmel nem értjük, miről beszélnek reggel vagy munka közben, vagy a részegség csitulásban, vagy éjszaka az ágyban, szeretkezés előtt vagy után, hiszen egy szobánk volt, ott izzottunk, izzadtunk vagy vacogtunk, a dunyha alá fújva forró lélegzetünket, míg lábainknál a forró vízzel telt zöld gumigyűrűs, piros gumi-glóriás, fehér porcelándugós csatosüveg forró vize melegítette talpainkat, lábszárunkat, velem egy kiságyban fekvő öcsém horgas, hosszú lábujjait. Anyám: született Andresz Borbála barna hajú, sovány, vékony sváb lány volt. Csak nagy néha boldog, azt hiszem, boldogtalan a befejezés előtti pillanatig. Mit érezhetett, mit gondolhatott, amikor hatalmas tüdővérhányás utáni halott apám meztelen testét mosta? Ült a halott az óriás mosóteknőben ruhátlanul, testére száradt piros ingben és bokáig érő hosszú máslis gatyában és a gatyavágaton kinőtt halott férfiszerve, mint egy fekete makk-liliom, fekete sakk-ló. Ki meri azt mondani, hogy a szegényekben nincs áhítat és ámulat a jobb lét iránt? Ki meri azt mondani, hogy a szegényekben nincs vágyakozás? Vágy és áhítat! Én kiskoromban piros játékautót szerettem volna, igazi fekete gumikerekekkel, de csak piros kartonpapír huszárcsákóm volt, meg hosszú fényes alumíniumkardom. Azt kaptuk öcsémmel karácsonyra. Ó, az a Szent Karácsony! Énekeltem társaimmal a nagymise alatt a kóruson állva. Nekem fújtatni is kellett a vastag síphárfa alatt az orgona oldalából kiálló ezüstös fémnyelven ugrálva, mert kicsi voltam és barkaág-sovány, de talpalni kellett az orgona-oldalból kinövő fémnyelven, a fújtató-oldal oldalt-kiálló vízszintes uszonyán, míg mellettem a fémzsongás orgonasípok bordázata, mint egy Isten-szolgája gigászi őslény-csontváz, dinoszaurusz-csontvázkosár, és én ugráltam a fújtató ezüstrecés vízszintes oldaluszonyán, mintha egy titáni őshal-oldaluszony fékszerűen billegő oldalszárnyán lihegne, mint egy könnyű-könnyű lepke, kis ünnep-ruhás proli-bohóc, s arcomon még a nyári nap égette feketeség, mintha korom-álarc lenne arcomon, hiszen azt kaptam: néger feketeséget a nyári naptűz égetéskor, feleletül a létezésre-zuhogó aranyparázs szenvedő vigasztalanságban. Napszámos fiú, klottgatyás kiskölyök, hogy bízzak Istenben és a Halálban. És eljött a Karácsony! Piros kürtökkel jött az ősz. Fehér hárfákkal jött a tél! És kis fenyőág-léptekkel közeledett a hóban, a havas sárban, a jéghártya-talpú gyermeklábnyomokban a várakozás-szívű, ajándékremény-ihletű Szent Karácsony. Nekünk szoba-konyhás, nádfödeles törpe házunk volt Bián, a Tópart utcában. Utcánk alatt óriás halastó, befagyottan, mint egy titáni papucsállatka, nádas-szőrzetű ezüst fémpénz, mint a vonatsínre fektetett ezüst-forint, amit hártyásra lapított a rajta átgördülő vonatkerék, mint egy laposra-kalapált feketeorrú, kismalacfejű sündisznó! De szép volt! De jó volt! Szopogatni a nádtető rozsda-zöld csöveiből kinőtt, földig érő jégcsapokat, a tél-fogsor fehérrépa fagy-agyarait szopogatni, a szegények fagylalt-vigaszát. És várni az Eljövőt! Várni a Karácsonyt! Hogy hoz-e valamit fehér kezében a tél? Hogy hoz-e zöld fenyőfát jég-kezében a December? Mi úgy vártuk öcsémmel, nagyobbik testvéremmel a Karácsonyt, mint a kezdeti keresztények a Megváltót. Mert öcséim közül a kisebbiket, Jánoskát, Apám vitte ki kis kék koporsóban a hóna alatt a temetőbe. Sírját ma sem találom! Ó, az a várakozás! Anyám mindig horgolt. Fehér csipkerács-terítő volt mindenütt az ablakokon, az ágyakon, az asztalon, ahol hol húsleves gőzölgött, vagy koporsó volt, s a koporsófödő a falnak támasztva az egyetlen, fűtetlen szobában. S ott állt a kis fenyőfa is a szobaasztalon. Mindig próbáltuk kinyitni az ajtót, feszegettük, mint költőnek szánt szívemet az ihlet, a lét-varázslat. De nem tudtunk bemenni a szobába, hiába rángattuk a szobaajtó rézkilincsét, mint horogra akadt hal, tátogó tükörponty a vérszínű ajkába akadt horgas-görbe fém-szigonyát. Nem tudtunk a szobába bemenni, bár zabálta vágy-hitünket a szent gyerek-kíváncsiság, mint vályúba-öntött szemes kukoricát, a sárga csillagkását a rózsaszín, rózsakérdőjel-farkú malacok a huzatos disznóólban. Nem tudtunk! Mert a konyhát a szobától elválasztó horgolt-függönyös, fehér szigorú ajtó spárgával volt lekötözve. Az ajtókilincsre tekert spárgabilincs nem lazult csípésünkre, harapásunkra, mert a spárgatömeg-hurkot anyám oly szorosra húzta, mint téli éjszaka csillagháló-fényboltozatát az űrhideg. Így aztán csak lestük, lestünk a szobaajtó horgolás-függönyének sejtkazettái, cellaötszög cérnarácsain át az odabent zölden moccanatlan holnapot, az ima-ünnep szüneteinek sistergő, szikra-villámtűit, a csillagszóró ezüst-tű robbanás-csöndjét.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr808135392

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása