He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

december 2022
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31

88 évesen elhunyt Juhász Ferenc. Egyik "legszebb" versével (és egy írásával) búcsúzom, amit 5 éve Conv hozott ide

2015.12.03. 06:02 guma

A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
 
Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéböl remegve.

 

Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...


Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.

 
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...

 
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.

 
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...

Juhász Ferenc

--------------------------------------------------------------

Utószó
[in: J. F.: A mindenség szerelme / Titkok kapuja, Bp. 1972. Szépirodalmi.]

Összegyűjtött verseim először 1956-ban jelentek meg A tenyészet országa címen. Lángoló, füstös hónapokban, vérrel-átitatott időben. Akkor még nem tudtam, hogy a Sors nekem nem hagy időt a megnyugvásra. Száműzött ugyan: a csönd, a bénúltság, a befelé-tűzvész-tombolás kis kopár szigetére, s ültem a nem-lét, a szorongás köteleivel az elmúlás vérző sziklájához kötözötten, kezeim és lábaim a virágzó semmibe ejtve, fejem a mindenség égő csillagkoszorúiba hajtva. De bennem minden mindíg egyszerre együtt él, múlt, jelen, jövő, idő és anyag, tér, hatalom, halál, bennem a mindenség egyszerre virágzik, ott virágzik az idő a mindenségben bennem. Most már tudom, hogy az idő, a sors csak a vacogásra és önismeretre hagyott nekem hatalmat, de nem a hallgatásra. Nem forrasztotta be számat pórusos aranylemezzel: hogy hallgassak a csonttá-kopárodásig. Most, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó jóvoltából Összegyűjtött verseim újra megjelentek A mindenség szerelme címmel (Első könyv: A szarvassá változott fiú, 1971; Második könyv: Titkok kapuja, 1972), most már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindíg javítottam verseimen: ami változtatni-valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani-valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munka-folyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindíg a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom. Javítani és változtatni-valót most is találtam, elsősorban korai munkáimban, így A jégvirág kakasa című vidám elbeszélő versben, de a későbbiekben, a versekben, époszokban is. A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem. És nem oktalanúl! Befejezésűl! A halottak királya című époszom eredetileg a–b–b–a rímelésű négysoros hosszú vers-szakokban íródott; e kiadásban technikai okokból nyolcsorosra kellett tördelnem versemet. De ez a változtatás csak a formát érinti, nem a vers elemi lényegét. Eredeti formájában érvényes és kizárólagos, tehát a négysoros, hosszú vers-szakaszos, a tengerpartra habzóan és tajtékcsipke-lángolással, dörögve kihörgő és visszaszívódó őselemként elmondott: ahogy könyv-alakban 1971-ben A halottak királya meg jelent. Így olvasandó! Lezárva Összegyűjtött verseimet, hadd mondjak köszönetet Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának, aki A mindenség szerelme megjelenését lehetővé tette.
Budapest, 1971 Augusztus 21.

..........................................................................

A változás szerelme


Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté-
nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi
emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok.
Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek
határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós
szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a
költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben,
amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán,
mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat?
Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha
beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné.
Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom-
hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló
némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét,
mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így
volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal
voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a
lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag
kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával
győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor-
sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon
vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé.
Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt-
rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket,
mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint
szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő,
jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a
legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom.
Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot,
természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom
nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi
szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi
jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált
legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet-
teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet
kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba-
hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim
sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza
szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi,
fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint
sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás
mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás
szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt
múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor-
dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint
a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől
is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások:
szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái.
Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza.
Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos
oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat-
burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú
vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam
meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag-
páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap
szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek
egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból?
Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én
legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek,
a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek.
Budapest, 1983. november 19.

Juhász Ferenc

..............................................................................................

Életének 88. évében elhunyt Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a nemzet művésze - tudatta lánya, Juhász Anna az MTI-vel.

A költő otthonában, lányai és felesége körében halt meg szerda éjjel, kevéssel éjfél előtt.

"Együtt voltunk a végén, és szerintem neki ez volt a legfontosabb, hogy a családja körében legyen. Abban a szerető közegben halt meg, amiben egész életében élt, ami az irodalmon kívül a legfontosabb volt a számára" - mondta Juhász Anna.

Felidézte, hogy állapota miatt édesapja már egy ideje nem nagyon beszélt, de  a halála előtti napon megszólalt, csak annyit mondott: Tóth Árpád. "Annyira elképesztő dolog, hogy egy embernek akiben már alig van élet, akkor is az jár a fejében ami ő volt: a költészet. Különleges kegyelmi állapot, hogy ez megadatott neki" - fűzte hozzá.

Juhász Ferenc temetéséről később intézkednek, kérése szerint a Kerepesi temetőben, jó barátja Ferenczy Béni közelében szeretnék örök nyugalomra helyezni.


Juhász Ferenc 1928-ban született Bián, az elemi iskolát szülőfalujában, a polgári iskolát Bicskén végezte. Apja elektroműszerésznek szánta, de édesanyja kérésére a budapesti, Márvány utcai Kereskedelmi Iskolába ment, majd 1946-ban a budapesti egyetem szanszkrit-magyar szakára iratkozott be, de tanulmányait egy év múlva megszakította édesapja betegsége miatt.

A József Attila Népi Kollégium tagjaként 1948-ban folytatta egyetemi tanulmányait, később a Hunnia Filmgyár dramaturgja lett, majd 1951-ig a Könyvhivatalban és az Írószövetség lektorátusában dolgozott, 1974-ig pedig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője volt. Közben 1963-ban bekapcsolódott az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, 1974 és 1991 között a lap főszerkesztője is volt, 1992-benrészt vett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalapításában.

Irodalmi pályafutása 1948-ban kezdődött, a Diárium című lap karácsonyi száma közölte első két versét. Első verseskötete, a Szárnyas csikó 1949-ben a Franklin Társulat kiadásában jelent meg, ezt Baumgarten-díjjal jutalmazták. A Sántha család című könyvéért 1950-ben József Attila-díjat, egy évvel később az Apám című elbeszélő költeményéért Kossuth-díjat kapott.

Költészetének nyelvi forradalmát A tékozló ország című, 1954-ben napvilágot látott eposza hozta meg, amelyet 85. születésnapjára meglepetésként a Kossuth Kiadó új kiadásban is megjelentetett. 1965-től sorra jelentek meg kötetei, majd 1978 és 1980 között összes verseinek gyűjteményét is kiadták.

Legutóbbi kötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2007 óta írt versprózáiból A végtelen tükre címmel.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr608134846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.12.03. 11:55:06

Miért van az, hogy az eszemmel tudom, ez a természet rendje.
A szívemmel meg nem tudok csak úgy túllépni rajta.......

Csak a könnyek maradnak......:((((

látjátok feleim szümtükkel 2015.12.03. 12:11:23

Nagy ajándék, hogy láthattam, és vannak dedikált könyveim...

www.youtube.com/watch?v=jN5q8wp252M
süti beállítások módosítása