A mindenség szerelme
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéböl remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...
Juhász Ferenc
--------------------------------------------------------------
Utószó
[in: J. F.: A mindenség szerelme / Titkok kapuja, Bp. 1972. Szépirodalmi.]
Összegyűjtött verseim először 1956-ban jelentek meg A tenyészet országa címen. Lángoló, füstös hónapokban, vérrel-átitatott időben. Akkor még nem tudtam, hogy a Sors nekem nem hagy időt a megnyugvásra. Száműzött ugyan: a csönd, a bénúltság, a befelé-tűzvész-tombolás kis kopár szigetére, s ültem a nem-lét, a szorongás köteleivel az elmúlás vérző sziklájához kötözötten, kezeim és lábaim a virágzó semmibe ejtve, fejem a mindenség égő csillagkoszorúiba hajtva. De bennem minden mindíg egyszerre együtt él, múlt, jelen, jövő, idő és anyag, tér, hatalom, halál, bennem a mindenség egyszerre virágzik, ott virágzik az idő a mindenségben bennem. Most már tudom, hogy az idő, a sors csak a vacogásra és önismeretre hagyott nekem hatalmat, de nem a hallgatásra. Nem forrasztotta be számat pórusos aranylemezzel: hogy hallgassak a csonttá-kopárodásig. Most, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó jóvoltából Összegyűjtött verseim újra megjelentek A mindenség szerelme címmel (Első könyv: A szarvassá változott fiú, 1971; Második könyv: Titkok kapuja, 1972), most már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindíg javítottam verseimen: ami változtatni-valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani-valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munka-folyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindíg a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom. Javítani és változtatni-valót most is találtam, elsősorban korai munkáimban, így A jégvirág kakasa című vidám elbeszélő versben, de a későbbiekben, a versekben, époszokban is. A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem. És nem oktalanúl! Befejezésűl! A halottak királya című époszom eredetileg a–b–b–a rímelésű négysoros hosszú vers-szakokban íródott; e kiadásban technikai okokból nyolcsorosra kellett tördelnem versemet. De ez a változtatás csak a formát érinti, nem a vers elemi lényegét. Eredeti formájában érvényes és kizárólagos, tehát a négysoros, hosszú vers-szakaszos, a tengerpartra habzóan és tajtékcsipke-lángolással, dörögve kihörgő és visszaszívódó őselemként elmondott: ahogy könyv-alakban 1971-ben A halottak királya meg jelent. Így olvasandó! Lezárva Összegyűjtött verseimet, hadd mondjak köszönetet Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának, aki A mindenség szerelme megjelenését lehetővé tette.
Budapest, 1971 Augusztus 21.
..........................................................................
A változás szerelme
Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté-
nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi
emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok.
Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek
határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós
szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a
költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben,
amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán,
mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat?
Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha
beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné.
Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom-
hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló
némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét,
mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így
volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal
voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a
lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag
kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával
győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor-
sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon
vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé.
Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt-
rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket,
mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint
szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő,
jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a
legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom.
Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot,
természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom
nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi
szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi
jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált
legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet-
teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet
kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba-
hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim
sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza
szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi,
fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint
sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás
mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás
szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt
múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor-
dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint
a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől
is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások:
szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái.
Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza.
Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos
oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat-
burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú
vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam
meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag-
páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap
szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek
egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból?
Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én
legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek,
a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek.
Budapest, 1983. november 19.
Juhász Ferenc
..............................................................................................