Volt szíve a színházhoz

Hegedűs D. Géza

A színházamnak köszönhetően,1977-től, mint pályakezdő színésznek megadatott, hogy néhány évig a közelében lehessek.

Együtt dolgoztunk a "Jóestét nyár, jóestét szerelem" című zenés színpadi dráma próbái alatt, a Vígszínházban. Az előadásban a főhőst, a "Sötét ruhás fiút" játszottam. Még csak két éve voltam a pályán. Egy 24 éves ugrifüles szamár, egy 180 centis, csont-bőr-szorongás-és-tapasztalatlanság. "Hogy, mi lesz, ha jön a próbára, a szigorú, nyers, és szókimondó Fejes Endre. A szerző? Ügyetlenségem okán leharapja a fejem?" De nem így lett! Olvasópróbán kezet fogtunk, szemembe nézett, nyílt tekintettel, "Szervusz Hegedűs! Tegezz te is"! Aztán, mindig csak "Hegedűsözött". A próbafolyamat alatt végig egyenrangú partnernek tekintett, ahogyan a többi alkotótárssal is nyitott és együttműködő volt, a színészekkel éppúgy, mint a zeneszerző, Presser Gáborral, a dramaturg, Radnóti Zsuzsával és Marton László rendezővel.

Nem volt színházidegen. Már mögötte volt jó néhány sikeres bemutató. "Vonó Ignác"! Garas Dezsővel! Volt szíve, füle, orra, szeme Fejes Endrének a színházhoz. Micsoda alakokat tudott színpadra írni, micsoda nyelven és drámai erővel, humorral. Valamelyik összpróba után, az egyik dal kapcsán - amelyik így kezdődött: "Mondd, mit ér egy ember, aki napi negyvenesből él?" - azt mondta, "Meglátod, itt a dal végén, a közönség tombolni fog!" Igaza volt. A prömieren, percekig nem lehetett folytatni az előadást, annyira tapsolt a közönség.

Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsébet a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemben FORRÁS: VÍGSZÍNHÁZ ARCHÍVUM

Fejes Endre, 1923. szeptember 15-én született. Egy évvel volt fiatalabb az apámnál. Amit megörököltem apámtól, az ő személyes és családi mitológiájából, a Horthy korszak, a második világháború, a Rákosi korszak, Nagy Imre rövid időszaka, 1956, a kora-Kádári időre vonatkozóan, arról, már eszmélkedő kamaszként, fiatalemberként, brutális erejű művekben olvashattam Fejes Endrétől.

Spiró Györggyel értek egyet, hogy a "Rozsdatemető", nemcsak a magyar irodalom, de a világirodalom egyedülálló csúcsteljesítménye. A magyar "Száz év magány". Egy "transzcendencia nélküli", istentelen világ érzelemmentes látlelete. Az író, kegyetlen erővel sűríti az időt, s olvasóként, belépve a fikció világába, osztozva az élni, szeretni akaró szereplők sorsában - örömében, fájdalmában, gyászában - azt éreztem, hogy velem, családtagjaimmal, rokonaimmal, ismerőseimmel történik mindez. Ez az én családtörténetem. A mi családtörténetünk. Rozsdatemető. Nincs feloldozás. Ilyen szikáran, csak Fejes Endre tudott megrajzolni embereket, ilyen gazdagon kevesen tudták ábrázolni a humanitás létformáit, így szeretni kevesen tudtak.

Olvastam, s olvasom a regény keletkezése óta olykor-olykor fellobbanó esztétikai vitákat, véleményeket, kritikákat, amelyek gyakran nem hízelgőek. Csodálkozom mindig azon a magabiztosságon, amely kétely nélkül minősít egy-egy remekművet. Idővel paloták, házak, erős várak romolnak. Meg mi emberek is. De a szellem, energiával teli alkotásai? Itt ragyognak körülöttünk. Azt gondolom, ha a jövő századokban tudni akarnak majd rólunk, és elolvassák Fejes Endre műveit, akkor megtudhatják, hogy kik is voltunk mi, mai magyarok.

Hegedűs D. Géza

„Apám” Fejes Endre

László-Bencsik Judit

Bocsásson meg édesapám, László-Bencsik Sándor már szintén az égi írótáborban, hogy megosztom a "posztot", a bűn annál is nagyobb, hogy Fejes Endre már tiltakozni sem tud az inszinuáció ellen. Pedig hát akkor is.

Apám ő nekem, ahogy apám a meleg emberségű Móra és a morálisan élesen súlypontozó Mikszáth, de Fekete István is - bár ő okozta az első csalódást is a képmutató felnőtt világ felismerésével: amikor kiderült, hogy a rettegő rókakölyök életre keltője vadászott is, sírva fakadtam. 

És anyám nekem Bálint Ágnes meg Harriet Beecher Stowe, a Futrinka utca lakói meg Tamás bátya az ő kunyhójával, és persze nem sorolom fel az egész "rokonságot", nagy a tumultus, valamennyien nem hogy neveltek, de belém épültek, az ő "kreatúrájuk" is, ha úgy tetszik: gyermekük is vagyok.

Tizenévesen pedig ugyanezen okból apám lett Sarkadi Imre és Fejes Endre, kettőjük közül pedig kicsit mindig az utóbbihoz húzott a szívem. Persze a Rozsdatemető Pék Máriával, a 8. kerülettel, melósokkal, kapaszkodással, bűnökkel, becsülettel, alázattal és rátartisággal is. De nekem még inkább a Mocorgó, a Vidám Cimborák meg a Hazudós...a novellák, elbeszélések. A tévében is láttam, emlékszem a gyönyörű Piros Ildikóra, és a zseniális Madaras Józsefre. 

És nem csak az, hogy úgy de úgy odaszögezett arra az oldalra, ahol a munkásemberek, kiszolgáltatottak, margóra szorítottak élik a kemény és gyakran mégis költői világukat, kapaszkodnak azokba a vékony és sérülékeny szálakba, ami számukra az életet jelenti ebben a rosszul felosztott világban, hogy többet le sem tudtam magam onnan vakarni, de a stílus is, ahogy ez az ember írni tudott, tényleg belülről, szívből, őszintén és gyönyörűen.
De éjjel, mikor a paplanok alá bújtunk és elszenderültünk, édes nyál futott a szánkba, mert égbe nyúló fenyők között jártunk, és a lombok színe olyan volt, mint Annának a haja. (A hazudós)

Pár éve Pestújhelyre költöztem, az egyik kotnyeles és tősgyökeres szomszéd mesélt a környék lakóiról, és azt állította: pár háznyira tőlem él az idős író úr. Kérdezem, melyik író úr? Hát a Fejes Endre. Sose néztem utána, de örömöt okozott a tudat, így nem is akartam megbizonyosodni felőle, hátha kiderül, hogy mégse. Néha elsétáltam a ház előtt, de az írót sosem láttam, néha emberek, asszonyok mentek be nagy szatyrokkal, ez csak erősítette bennem, hogy talán valóban, itt él a közelemben. Illetve hát - ha igaz volt - itt élt a közelemben. Fáj nagyon a múlt idő. .

László-Bencsik Judit

http://nepszava.hu/cikk/1068042/2