He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény, esemény, történet, téma ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?

 

 

És a főd forog tovább!

 

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Naptár

Szörényi Levente: Ötven millióért tessék kussolni?

2015.04.26. 07:02 guma

Szörényi Levente ötvenmillióért sem fogja be a száját

Budapest — Nem foglalkozik a korral Szörényi Levente, aki a jövő héten tölti be a hetvenedik életévét. A Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas énekes, zeneszerző sok mindent megtanult az évek során, de – ahogy ő fogalmaz – kussolni most sem tud. A Jobbik tapolcai győzelméről is van véleménye, méghozzá olyan, ami sokakat meglephet. 1966-ban A Táncdalfesztiválon: Szörényi Szabolcs (balról), Levente, Bródy János, Illés Lajos (Fotó: MTI/ Sziklás Mária)

Vasárnapi Blikk: Születésnapja tiszteletére szombaton a Zeneakadémián adnak koncertet egy zenekari és egy kórusművéből, és Gyöngyösi Levente Illés szekerén című szimfóniájából. Ezek szerint ön nem lép színre?

Szörényi Levente: Nem, ez most egy igazi meglepetés lesz nekem, amivel csak a szerzeményeimmel járulok hozzá. Bár tudom, mi hangzik el, de Gyöngyösi Leventének ezt a feldolgozását még én sem hallottam. Nem megyek le a színpadra, csak díszlet leszek ezen az eseményen.

- Április 26-án lesz hetven éves. Sok, vagy kevés?
- Nem tudok mit kezdeni ezzel a számmal. Nem vagyok számmisztikus, azt szoktam mondani, ez a hetven csak két szám, amit a kegyetlen Kronosz rakott egymás mellé. Nem foglalkozom vele.

- Pedig egy életpálya legnagyobb termései is új és új életre kelnek, az István, a király című rockoperájuk az 1983-as ősbemutató után idén nyáron megint visszatér a Királydombra, ráadásul egy eddig még nem látott felfogásban.
- Igen, Novák Péter rendezésében több új dolog is lesz. Először is a 83-as előadáshoz képest megfordul a tér. Annak idején szemben volt a domb, most minden fordítva lesz, és kisebb teret is játszunk majd be, lesz épített színpad, de az oratorikus jelleg ellenére sok lesz benne a mozgás. Ugyanakkor megmarad egy állandó elem, ugyanúgy, ahogy a Társulattal készült előadásnál, most is én indítom a darabot a Segítsetek!-kel, és Bródy János is fellép, mint Krónikás.

- A korábbi István-feldolgozások, például a Király-dombi előadásról készült film, illetve a 2013-as, Alföldi Róbert-féle rendezés egyes elemei kapcsán finoman szólva fenntartásainak adott hangot. Az új produkcióba teljes beleszólásuk lesz?
- Most nincs ilyen kívánalom, hogy mi, az alkotók ne legyünk ott. Megjegyzem, korábban sem a mi részünkről volt ez a kérés. Értelmetlennek tartom, hogy élő szerzőkkel ne legyen konzultáció egy-egy bemutató kapcsán, de erről azt hiszem, már mindent elmondtam. Inkább lelkendezzünk, hogy újra eredeti szerepeikben láthatjuk Varga Miklóst, Deák Bill Gyulát és Nagy Ferót. Vikidál Gyula ugyan nem lesz ott, de erre sem érdemes több szót vesztegetni.

A Szent István-bazilika előtti téren mutatták be 2008. augusztus 28-án este az István, a király című rockoperát a Társulat előadásában (Fotó: MTI/Mohai Balázs)



- Született olyan István, a király, amivel minden részletében elégedett volt?
- Mindegyik rendezésben volt olyan, ami tökéletesen megfelelt az elképzeléseimnek. Annak idején, amikor a rockopera Aczél György külön engedélyével először került színpadra a Nemzeti Színházban, akkor Kerényi Imre órákon át faggatott, hogy lejusson gondolataim legmélyére. A Társulattal készült jubileumi előadás rendezője, Szikora János is rengeteget konzultált velünk. Ő új megközelítésben állt hozzá, és sok mindenben úgy gondolkodott, ahogy én.

- Hetvenedik születésnapjára egy könyv is megjelenik önről, Rohan az idő címmel, amit Stumpf András írt.
- András egy évvel ezelőtt kapott egy anyagot, ami tulajdonképpen egy cikkgyűjtemény volt, ehhez terveztünk a végére egy mélyebb interjút. De ő azt mondta, az anyagot csak háttérnek használná, sokkal inkább kíváncsi egy hosszabb beszélgetésre, ha van hozzá kanalam. (nevet) Mondtam, persze, hogy van, szeretek beszélgetni, és úgy talán nem is olyan száraz az egész történet. Ez egy személyes visszaemlékezés, amelynek a gerince a sorsszerűség, ahogy a bornak a sav, ez tartja egyben.

- Ezek szerint hisz az eleve elrendelésben?

- Határozottan tiltakozom, és mindig is tiltakoztam a sorszerűség ellen, pontosan ez a kulcsa a könyvnek. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy bármi is előre meg van írva. Éltem az életemet, és úgy csináltam mindent, ahogy azt jónak tartottam. Aztán hirtelen történt valami, én meg csak töprengtem: ezt a pofont most miért kaptam? Nem vagyok én olyan rossz gyerek! De aztán az ember rájön, hogy ez egy jelzés volt, hogy rossz irányba halad, nem arra kell menni.

Szörényi Levente április 26-án ünnepli a 70. születésnapját



- Konkrét példákat is említ a könyvben?
- Fater még zenei eszmélésem kezdetén sokat aggódott, nem fogok-e elkallódni, így egy ismert jóga oktatót, a család egyik barátját megkérte, készítse el a horoszkópomat. Elolvastam, aztán közöltem, hogy ez egy hülyeség. Ami legjobban felháborított, hogy jóslata szerint az a lány, akivel akkoriban együtt voltam, nem marad mellettem, és hogy mástól születik gyermekem. Akkor elképzelhetetlen volt számomra, hogy Keszei Ági, akibe olyan szerelmes voltam, mint az ágyú, ne életem párja legyen. De a horoszkóp azt mondta, szakmabeli lesz a feleségem. Aztán jött a fordulat (Szörényi párja Kovács Zsuzsa, az Operettszínház művésznője lett, ő egyetlen fia, Örs édesanyja - a szerk.) és akkor az ember elkezd dadogni, majd elgondolkodik a dolgon. Ennek ellenére mindvégig küzdöttem a sorsom ellen, talán ebből a küzdelemből született mindaz, ami a közönség számára hallható, érthető.

- Pár napja még csak elméletileg mondott véleményt a Jobbik esetleges tapolcai győzelméről. Nos, ez vasárnap bekövetkezett. Most mit gondol erről?
- Nem hiszem, hogy sokat kéne erről beszélni, nem is akarom ezt a Jobbik kérdést habosítani. Amikor valami nagyot durran, akkor én is elmondom, amit gondolok, de nem tartozom a hivatásos rettegők közé. Be kell látni, hogy a jelenlegi baloldal alkalmatlan arra, hogy kontrollja legyen az immár másodszor is hatalmon lévő jobboldalnak. Most egyedül a Jobbik képes erre, talán ezért is indult el ez a dolog. De ilyen egyensúlyi törekvésre számtalan példa volt a múltban is, nincsen ezzel semmi baj. Nem félek attól, hogy ez az egyensúly valaha átlendülne.

- Egy múlt heti interjúban elmondta, hogy „teljes mellszélességgel kiáll a kormányfő mellett", de egyik politikusáról, akit nem nevezett néven, azt mondta: „egy nagyszájú minisztert látok, aki frontálisan támad mindenkit, akit csak ér". Úgy tudjuk, a cikk megjelenése után egy sajtóeseményen az említett személy csak elütötte a dolgot, de egy jobboldali politikus megjegyezte: mindeközben a zeneakadémiai koncertje ötven milliós támogatást kapott. Mit szól ehhez?
- Nem tudom. Mit jelent ez, hogy ötven millióért tessék kussolni? Soha nem kussoltam, még akkor sem, amikor enyhén szólva sem volt demokrácia.

- Most az van?

- Látszat demokrácia, de ebbe most ne menjünk bele.

- Jó, akkor most minden kultúrpolitikai célzatosság nélkül ugorjunk a tavaly decemberi Beatünnep tapasztalataira. A koncerten az Illés még élő - és felvételről a már elhunyt - tagjai mellett fiatal, tehetséges zenészek adtak elő több régi slágert, a saját olvasatukban. Ön szerint a mai feltörekvő tehetségeknek mennyi esélye van arra, hogy olyan klasszikus életművet építsenek fel, mint például önök?

- Még ha bármiféle tanulsággal vagy tapasztalattal bírt is számukra ez a koncert, akkor sem hiszem, hogy van esélyük. És nem azért, mert pár korunkbeli feláll, és az öklét rázva kivonul, mert szerintük elrontották az élményt, vagy átkozódnak, hogy miért nem mi vagyunk végig, akár a szívinfarktusig a színpadon. A mai nemzedék azért nem tud tovább gördülni, mert nagyon megváltozott a világ. Amit ma sokan játszanak, az egyszerűen nem zene. Látom a fiatalokat az utcán, a villamoson, mennek lehajtott fejjel, fülükbe harsog ez a nem-zene. Akkor már inkább hallgatnák a külvilág hangjait. De erről nem ők tehetnek, olyan világban élnek, amitől menekülni kell, hát ezt is teszik. Mi nem menekültünk, sőt, inkább behívtuk a külvilágot, még egy olyan társadalmi helyzetben is, amikor nyomokban sem volt demokrácia.

- Van oka aggódni a fiatalok és a világ konfliktusain, hisz két gyönyörű kislány, Szellő és Villő nagypapája. Ők még kicsik persze, de már most is biztos reagálnak arra a bizonyos külvilágra.
- Villő még csak két éves, de már rengeteget locsog, olyan szavakat használ, amiket a korabeliek még véletlenül se. Rengeteget tanul Szellőtől, aki nagy testvérként terelgeti őt.

Nagyobbik unokájával, Szellővel, akivel nagyon jól megértik egymást


- Még a kisebbik unoka születése előtt mesélt arról, milyen mély, már-már spirituális kapcsolata van a nagyobbik unokájával. Változott ez azóta?
- Nem változott, legfeljebb erősebb lett. Szellő nem könnyű gyerek, de mivel Vízöntő, képes lesz elérni bármit, amit csak akar.

 
 Sikerekben gazdag
Szörényi Levente 1945. április 26-án született az ausztriai Gmundenben. Gitáros, énekes, szövegíró, Szörényi Szabolcs testvéröccse. A Mediterrán, a Balassa, a Bajtala, az Illés, a KITT-egylet és a Fonográf zenekar egykori tagja. Több tucat sikeralbum és színpadi darab szerzője, előadója.
Főbb művei:
Kőműves Kelemen – rockballada (1982)
István, a király – rockopera (1983)
Atilla, Isten kardja – rockopera (1993)
Veled, Uram! – történelmi opera (2000)
Főbb díjai:
Erkel Ferenc-díj (1983)
EMeRTon-díj (1990)
A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994)
Kossuth-díj az Illés-együttes tagjaival (2000)
Prima díj (2003)
Hungaroton Életműdíj (2005)
Fonogram Életműdíj (2011)
Jubileumi Prima Primissima díj (2012)



K. Á. 

http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/szorenyi-levente-nem-hallgat-interju-zenesz-politika-csalad-2349479?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201504

Hivatalosan is klasszikussá érett Szörényi Levente

Vasárnap tölti be a hetvenet Szörényi Levente, de az énekes-gitáros-zeneszerző nagy születésnapi partija már szombat este megvolt a Zeneakadémián tartott szimfónia-ősbemutatón. Nem is akármilyen köszöntés kerekedett. Politikai és művészeti elitpartin jártunk, ahol még a konferanszié is legenda volt: a változatlan frizurájú Kudlik Júlia vezette fel az estét.

Keveseknek adatik meg, hogy életükben klasszikussá váljanak, Szörényi Levente viszont már régen az – akár az Illésre, akár az István, a királyra gondolunk. Szombat este viszont, a Zeneakadémián némi rásegítéssel „hivatalosan” is klasszikussá váltak fél évszázada írt dallamai.

Gyöngyösi Levente Illés szekerén című IV. szimfóniáját mutatták be akkor, s minthogy a mű az alkalomra, Szörényi hetvenedik születésnapjára, megrendelésre született, volt ok az aggodalomra. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint könnyű kézzel áthangszerelni néhány Illés-slágert, beúsztatni alájuk a szimfonikus zenekar hegedűit szőnyegnek, oszt jónapot, pipa, ez is megvolt. 
 
 
Fotók: Mernyó Ferenc
 
Gyöngyösi Levente viszont valódi szimfóniát írt. A zeneszerző még nem is élt ugyan az Illés-korszakban (1975-ös születésű), de egyértelmű, hogy ismeri, érti és szereti a legendás Szörényi-Bródy dalokat. Az első tétel a Keresem a szót jellegzetes három akkordjával indul, lecsupaszítva, jelzésértékűen, de rögtön aha-érzéssel ajándékozva meg a publikumot, hogy aztán többször is visszatérjen körbejátszva, a zeneszerző fantáziájának, játékosságának alapanyagaként.
 
Hangsúlyosan, rezekkel, üstdobokkal jelenik meg Az Oh, mondd fő témája, azaz kezdő sora is. Ez ugye az egyik első Szörényi-Bródy közös szerzemény. Az akkor még tényleg tinédzser Bródy János és az éppen húszéves Szörényi Levente a Kinks együttes hatására Nógrádverőcén és az oda tartó vonaton megírták a dalt 1965-ben, aligha hitték, hogy ötven évvel később a Zenekadémián egy szimfóniában hallják majd viszont a témát, amely tökéletes indulóvá válik Gyöngyösi keze alatt. Ahogy a Sárga rózsa is elképesztő erővel hozza be a Szörényi-féle, délszláv gyökerű dallamkincset (Az „igazi” Sárga rózsa, nem a Miért hagytuk, hogy így legyen?). 
 
Gyöngyösi három tételen át játszadozik az Illés-motívumokkal és a klasszikus megoldásokkal, többnyire (főleg az első és a harmadik tételben) fenntartja az izgalmi állapotot, a szimfónia utolsó tételében pedig szinte sokkol. Az utcán című, mindenki által ismert Szörényi-dal (a zenéjét, az oktávpárhuzamos motívumot Levente még 16 évesen írta, ez volt a legelső szerzeménye) a legendás motívum nélkül jelenik meg, teljesen átírva, operaénekkel.
 
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kiválóan játszott, ahogy a kórus is megállta a helyét, de Az utcán és a Keresem a szót azért bizarr volt operahangon.
 
„A rakendroll temetése” – mondta ezekről a részekről egy ismert rocktörténész a szünetben, de azt ő is elismeri, hogy a szimfónia zárása csodaszépre sikerült. Emlék M.-nek. Ehhez Gyöngyösi alig nyúlt hozzá. A kórus zümmögi az akkordokat, Pasztircsák Polina énekli a szólót. Gyönyörű. Persze ez főleg Szörényi érdeme. A szimfónia egésze viszont Gyöngyösié, aki láthatóan felülmúlta Szörényi várakozásait is: az ünnepelt a színpad fölötti oldalpáholyból nézte-hallgatta az előadást, amikor kellett, felállt, meghajolt, fogadta a tapsot, de amúgy belefeledkezett a meglepetészenébe. Ami pedig szép: a szünet előtt nem csak ő, de Bródy János is felment a színpadra, ő is meghajolt. Az ünnepelt csokornyakkendőben, elegáns, alig észrevehetően zsinóros öltönyben, míg Bródy ma is hosszas hajjal, mérsékelt eleganciával. 
 
 
Szóval a rakendroll sem halt meg az este, amiről persze a színpadon ezúttal főleg Kesselyák Gergely gondoskodott. Akkora show-t nyomott a karmesteri pálcával a kezében, olyan csatakos izzadtra táncolta magát vezénylés közben, hogy ha néhol le is ült volna a zene, csak Kesselyák nézése is elszórakoztatta volna a nagyérdeműt.
 
Erre mondjuk a második felvonásban sem volt égető szükség. Szörényi Csodaszarvas-szvitje remek zene súlyos Kodály-hatásokkal még akkor is, ha a fő dal már 1980-ban, a Hazatérés lemezen megvolt. A Wass Albert-könyvből írt kóruskantátájának (Elég volt!) fő motívuma, az Adjátok vissza a hegyeimet!-rész is ismerős: az István, a király megoldása köszön vissza benne, de ugyan ki tilthatja meg egy szerzőnek, hogy saját dallamait, megoldásait újrahasznosítsa?
 
 
Amit Szörényi elkövetett, egyébként is egyedülálló és nagyon bátor. Egy ország énekelte a slágereit – már ez is elég lett volna sokaknak. Megkoronázta az egészet egy gigasikerű rockoperával. Ez sem volt elég, egészen más irányokba is el mert mozdulni. Anélkül, hogy tanult volna a Zeneakadémián, hogy papírja lenne a zeneszerzőségről. Mégis olyan természetes tudással, ráérzéssel kezeli a dallamokat, harmóniákat, hogy egy-két ügyetlenebb megoldása ellenére is elismerik még tanult muzsikusok is. Például Gyöngyösi, aki kijárta az iskolákat, végezte a stílusgyakorlatokat, mégis mesternek tekinti Szörényit.
 
Az este utolsó darabrészlete persze a fő műből volt, Feke Pál és Vadkerti Imre énekelték István és Koppány Géza temetésekor felcsendülő duettjét. Aztán persze Felkelt a Napunk... Ma már tudjuk ugyan, hogy Szörényi ennek komponálása közben Rákosi Mátyásra gondolt, dagályos szatíradallamot írt szándéka szerint, csakhogy ilyen az, amikor a mű elszakad a szerzőtől: hatását tekintve semmi szatirikus nincs az István, a király záródalában. Himnikus és felemelő. 
 
Szó szerint: az utolsó hangokra a publikum felemelkedett a székekből, álló vastaps. Álló volt a koncert utáni fogadás is, amely oldalakat átívelő elitpartivá kerekedett. Puch Lászlótól és Gréczy Zsolttól kezdve Pintér Sándoron, L. Simon Lászlón és Hoppál Péteren át Tarlós Istvánig ott volt a politikai-gazdasági és média-, meg persze a művészeti elit. Nem véletlenül: Rosta Mária producer, aki ezt az estét is tető alá hozta, a legjobb menedzserek egyike. Mindenhol vannak kapcsolatai, amelyeket, ha kell, a Szörényi-életmű szolgálatába állít. Azt például tudták: Puch László intézte el annak idején, hogy az István, a királyt Erdélyben is bemutathassák? Pedig így volt. Közbenjárt Medgyessynél, aki meg fölhívta Nastasét, s a darab mehetett Csíksomlyóra.
 
***
 
 
Ez meg itt a reklám helye: e sorok írója társszerzőként hazabeszél, amikor most arra hívja fel a figyelmet: még rengeteg érdekes háttértörténet olvasható a hét végén, a születésnapra megjelenő első Szörényi-önéletrajzban. Könyvbemutató jövő kedden, április 28-án este hétkor a Muzikumban, természetesen Szörényi Levente részvételével – és némi élő muzsikával.
http://mandiner.hu/cikk/20150420_hivatalosan_is_klasszikussa_erett_szorenyi_levente

Szörényi búcsúja Kövérrel, Pozsgayval – Bródy nélkül

Szörényi Levente és a Budapest Sportaréna közönsége is mást, jobbat érdemelt volna annál, mint amit a színpadtól visszavonuló Mester koncertje nyújtott. A nagyon várt fellépés a rajongók körében nem aratott egyértelmű sikert, az érdemi kritika pedig vagy hallgat erről a fontos eseményről, vagy udvariasan méltatja – az „életművet”.

A miértre a válasz egyértelmű, Szörényi Levente hattyúdala azt bizonyította, hogy az illusztris szerző-előadó az utóbbi években már meglehetősen eltávolodott a közönségtől, s nem érzékelve a rajongók körében végbement hangulatváltozást, elvárásokat, érthetetlen módon továbbra is a politika labirintusában bolyong, s nem tud, de a jelek szerint nem is akar kijönni ebből az útvesztőből.

Más oldalról közelítve: a Budapest Sportarénában rendezett három részes koncerten (a kritikai hangok szerint „nemzeti-politikai nagygyűlésen”) a kínálat és a kereslet nem mindig találkozott, s ez olykor olyan látványos demonstrációkban is megmutatkozott, mint amikor a második részben, az „operaáriák alatt” a közönség százával hagyta el a helyét, s vonult ki a büfébe vagy a folyosóra.

Nem akarom hosszan futni az ilyenkor szokásos tiszteletköröket. Szörényiről a hatvanas évek óta tudjuk, hogy kiválasztott ember, istenáldotta tehetség, a magyar zene-, kultúr- és művelődéstörténet elmúlt ötven évének egyik fontos kulcsszereplője, akit beszavaztak a múlt század legnagyobb magyar alakjai közé. Fotója nemrégen egy XX. századi Magyarországról szóló mű címlapján is szerepelt. Okkal mondják tehát rá, hogy élő klasszikus, számos szerzeménye a magyar dalköltészet kivételes darabjai közé sorolható, az István, a király című rockoperájáról pedig bizton állítható, hogy korszakos mű.

Fotó:

Szörényi Levente életművével tehát nincs baj, gazdagsága, sokrétűsége, „töménysége” okán több háromórás koncert is kitelne az emlékezetes dalokból. Na, de akkor mégis miért ez a fanyalgás, a tartózkodó óvatoskodás vagy egyes esetekben a meglepő elutasítás? Alighanem a szerző személye, a koncerten elhangzott dalok kiválasztása, s nem utolsósorban a zenékhez hozzárendelt politikai körítés miatt, amely nemcsak zavarón volt jelen szóban és képben a koncerten, de olykor az utóbbi az előbbi rovására kapott teret – teljesen fölöslegesen.

Szörényi pályafutása első harmadában, a hatvanas-hetvenes években az Illés, majd a Fonográf vezéregyéniségeként még elsősorban egy nemzedék bálványa, az ifjúsági lázadás egyik vezéralakja volt. A nyolcvanas évektől aztán – az István, a király sikerét követően – nemzeti ikon vált belőle, akit a királydombi bemutató után már tisztelt, körülrajongott az ország apraja-nagyja. A mű és alkotója is legendássá vált, s az új generációkkal kibővülő rajongótábor feltétel nélkül elfogadta és követte a kiválasztottját. Márpedig Szörényi hosszú pályafutása során gyakorta járatlan utakon járt.

Ahogy a mostani koncerten is nyomon követhettük: a hatvanas években az Illéssel még „Budapest utcáin” kószált, s nem akart állni, amikor futottak a percek. Azután, a hetvenes években, a régi-új zenésztársakkal már komoly utazásokra indult, majd a nyolcvanas évek elején, a határon túli kalandozásokból hazatérve, elérkezett egy újabb útelágazáshoz. S miközben egy ideig még folytatta a zenekarosdit (Country and Eastern), szólóban egy általa fontosnak tartott, sajátos magyar úton (a népzenei-bartóki örökséget ötvözte a modern pop-rock zenei világával) indult tovább, s előbb folkos ihletésű szólólemezzel, majd a már említett nemzeti rockoperával vívta ki a tömegek össznépi szimpátiáját.

Kockázatos, nagy kaland volt ez az újrakezdés, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a művek alkotója a „könnyűzene” illusztris és páratlanul népszerű képviselőjeként a nyolcvanas évek közepétől ne csak a zenei-kulturális, de a történelmi-társadalmi-politikai folyamatokba is „beleártsa” magát, s így próbálja befolyásolni az ország további sorsának alakulását. Ez sikerült is, hiszen az István, a király a különböző bemutatók révén a nyolcvanas években példátlan sikert ért el, s „előhangja” lett a későbbi rendszerváltásnak. Így aztán törvényszerű volt, hogy a művet létrehozó és politikai ambíciókat is tápláló szerzőpáros („Mondd, te kit választanál?”) 1988-89-ben belekeveredett a politikába. Szörényi az MDF, Bródy az SZDSZ mellé állt, s nem az övék volt az egyetlen kapcsolat, amit a nézetkülönbségek gyorsan kikezdtek, s a szerzőtársak a későbbiekben egymás ellen fordultak.

A rendszerváltást követő események, s az akkori helyezkedések azonban nemcsak a „magyar Lennon-McCartney párost” távolították el egymástól, de Szörényit is letérítették az addig követett útról. Mint annyi más értelmiségi, művész a kilencvenes évek elejétől, ő is az aktuálpolitika, s az ahhoz kapcsolódó jobboldali mérsékelten polgári ideológia bűvkörébe került (nevéhez kapcsolódik az MDF logója is), és népszerűségét, művészi törekvéseit, szerzői ambícióit is az általa üdvözítőnek gondolt pártpolitika szolgálatába állította. A zenészvilággal meglazult a kapcsolata, a régi társak helyett egyre többet mutatkozott jobboldali politikusok társaságában, velük kötött eszmei, sőt alkotói barátságokat, s az új barátai, illetve az ebből a körből kikerülő nyaloncok, udvaroncok hamarosan korunk új Erkel Ferenceként kezdték el „tisztelni”, ünnepelni.

Ezek a dicshimnuszok Szörényit fő erőssége, a dalforma elhagyására, illetve, további „nagy lélegzetű dalművek” megírására inspirálták. Ugyanakkor aktívan belevetette magát a napi politizálásba, s csak utóbb – megkésve, s megcsalatva – vette észre, hogy néhány év alatt az elmocsarasodó közeg őt is lehúzza, emberileg, művészileg fel- és elhasználja. A pártpolitikusok Szörényi népszerűségét, hiteles, karizmatikus személyiségét, s nem utolsósorban zenekarainak százezres rajongótáborát elsősorban saját céljaik érdekében próbálták meg felhasználni, „hasznosítani”.

Mindemellett a kilencvenes évek első felében a jobboldalon – az okosan táplált Illés-mítosszal párhuzamosan – kialakult egy Szörényi-kultusz is, amelyet elsősorban a jobboldali média népszerűsített immár kulturkampfosan, pártosan. A régi, mainstream közegtől való elszakadást, az erős jobboldali elkötelezettséget Szörényi nyilatkozatai is táplálták, aki agresszíven és harcosan kiállt az általa támogathatónak ítélt jobboldali értékek és személyek mellett, s ezáltal végleg elszakadt a régi barátok, alkotótársak jelentős részétől.

Szörényi ezekben az években az egykori „össznépi” rajongótáborától is egyre messzebb távolodott, amely maga is erősen megosztottá vált, s a jobboldali politikától idegenkedő tagjai – továbbra is elismerve, tisztelve az alkotót – Szörényit is a másik oldalhoz sorolták. Ezt a távolodást felgyorsította, hogy ambícióitól fűtve, a környezetétől befolyásolva, felkészültségét és képességeit félreértelmezve, Szörényi, a dilettánsok bátorságával, prekoncepcióktól terhelt, ideológiailag vezérelt történelmi kutatásokba kezdett, s ezek eredményét – aktualizálva, a Múlttal a Jelennek üzenve – igyekezett újabb monumentális rockoperákba, nemzeti operákba sűríteni. Ám ezeket a teóriákat a szaktudományok képviselői erős kritikával és fenntartásokkal fogadták, ugyanakkor a elkészült műveket (Atilla, Isten kardja, majd később A kiátkozott, Veled uram !, Árpád népe) a kritika is sokszor vitriolosan fogadta, kihangsúlyozva, hogy ezek a művészi vállalkozások meghaladják Szörényi zeneszerzői, hangszerelői képességeit.

A szerzőt ennek ellenére a jobboldalon minden bemutatója, nyilvános szereplése alkalmával pajzsra emelték, tömjénezték, bemutatóit kivételes ünnepi alkalmakra szánták, ám ezek utóhatása mindinkább elmaradt a várttól. Ezt egyes kritikusok azzal magyarázták, hogy Szörényi újabb munkásságában az ideológiai és alkotói kényszeresség egyre inkább rátelepedett a születő művekre, s ez a „végeredmény” rovására ment, mások viszont úgy vélték, hogy a közönség a magas művészet eme régióiba már nem tudta, de nem is akarta követni egykori kedvencét, bálványát.

Ezt az állítást az is igazolta, hogy bár a családi vállalkozásban működtetett Zikkurat ügynökség kellő médiaháttérrel és reklámmal minden alkalommal elkészítette ezeknek a műveknek a CD- és DVD-változatát, a kései Szörényi-művek így sem váltak átütő sikerű, repertoár darabbá. S ez a kudarc Szörényit mindinkább sértetté, zárkózottá, visszahúzódóvá tette, s az állva ünneplős, politikai felhangú premierek után a nyilvánosságból eltűnő darabjainak kudarcát az ellentábor kritikusaira, illetve a politikai ármánykodásra fogta. Új politikai-üzleti közegében, untermannjai körében, reális önvizsgálatról szó sem lehetett. Annak ellenére sem, hogy az új évezredben az általa választott út zsákutcás jellege még inkább nyilvánvalóvá vált, hiszen többnyire már csak az István, a király került színre új szereposztásokkal, s a többi darab vagy háttérbe szorult, vagy a feledés homályába merült.

Tény, hogy a Mester búcsúfellépése alkalmával a Szörényi-kultuszt megteremtő közeg nem tartotta fontosnak, hogy tisztelegjen. Furcsa volt látni, hogy az eseményen a politikai-zenei élet szereplői mennyire nem, illetve mennyire „egyoldalúan” képviseltették magukat. A jobboldal prominensei és útitársai (Kövér László, Tarlós István, Makovecz Imre, Pozsgay Imre) ott ültek az első sorban, az utóbbinak Szörényi mosolyogva le is szólt a színpadról, mondván, ő jól ismeri a régi idők viszonyait, ám a baloldal Szörényi életművével összekapcsolható „arcok” hiányoztak. Az egykori „harcostárs” értelmiségiek, művészek, ellenzékiek sem jöttek el, mint ahogy számos zenésztárs, és a régi Illés-Fonográf tábor képviselői is távol maradtak az eseménytől.

Egyes hírek szerint maradtak üres helyek az arénában.A drága jegyek megvásárlását (a jobb helyek 25 000, 17 900, 14 900 forintba kerültek) sokan már nem engedhették meg maguknak. Akik viszont eljöttek, alighanem más élményre számítottak. Az első részt ugyan még húzóssá tették a szóló produkciók (elsősorban az Utazás) ismert slágerei, a második részben azonban már menthetetlenül leült a koncert (Szörényi nem is volt a színpadon) s a különböző dalművekből elhangzó részleteket ezúttal is az István, a királyból jól ismert dalok mentették meg az unalomtól, az érdektelenségtől. Szörényi azonban nemcsak ragaszkodott ezeknek az áriáknak az elhangzásához, de súlyponti szerepet is szánt nekik, mint ahogy maga válogatta ki az életművet reprezentáló dalokat (köztük a harmadik részt végre felpörgető, örömteli hangulatot varázsoló Illés-blokkot) is.

Csakhogy érthetetlen módon ezekre az örökzöldekre alig félóra jutott, s okkal háborogtak azok is, akik azt kérték számon, hogy vajon a Fonográfnak, Koncz Zsuzsának, Kovács Katinak írt dalok miért nem voltak fontosak a szerző számára?  A színpadon feltűnő vendégművészek (Sebő Ferenc, Halmos Béla, Gryllus Dániel, Feke Pál, Horváth Ádám, Kiss B. Attila, Vadkerti Imre) között miért nem láthattuk Rost Andreát, vagy Sebestyén Mártát, a Fonográf, a Kitt Egylet, az Illés még élő tagjairól nem is beszélve. Utóbbiak állítólag Illés Lajos özvegyének tiltása miatt nem léptek színpadra (az özvegy képi formában sem engedte „Lajos” szerepeltetését, vajon miért?). Na, de a szerzőtárs Bródynak talán ettől függetlenül  juthatott volna legalább egy picike gesztus a rendezvényen, amely világszínvonalú gála lehetett volna, amely a látottaknál-hallottaknál sokkal méltóbban reprezentálhatta volna egy korszakos művész életművét.

A közönség ezt a színességet, bőséget, sokoldalúságot várta ettől az estétől, a háromórás feloldódást a Múltban és a katarzist a Jelenben. A jelenlévők a régi időket felidézve, közösségként akarták jól érezni magukat, s eközben meghallgatni a Szörényi-életmű színe-javát. Ehelyett kaptak jól-rosszul kiválogatott dalokat, valamint körítésnek jobbos politikát, ideológiát. S egy eltökélt, magányos szerző-előadót a színpadon, aki más istenek társaságában régóta ülhetne békében, bölcsen a magyar kultúra Olümposzán, ám ő ehelyett átköltözött Felhőkakukkvárba, s mostanában onnan haragszik a neki nem tetsző istenekre, az értetlen, tökéletlen világra.

Bár a píár-gépezet teszi a dolgát (én azért megnéztem volna Szörényi arcát, amikor a Gyurcsány Ferenc táskahordozójává, főtanácsadójává előlépett egykori sajtósa hozsannáját olvasta), de az ismert véleményformáló fórumokon, egy-két kivételtől eltekintve, a kritikusok hallgatnak, ami alighanem annak a jele, hogy sem dicsérni, sem „bántani” nem akarják az ünnepeltet. S ez baj, hiszen nem akárki búcsúzott el a közönségtől, s ez a hallgatás nem túl jó üzenet. Azt azért jól érzékelteti, hogy ez a hattyúdal – mondjuk így – némileg disszonánsra sikeredett. Szörényi Levente öntörvényű személyisége, s az általa kiválogatott és bemutatott életműve ma ilyen megosztó, ennyire ellentmondásos.

Kár, hogy így alakult. A búcsú mindannyiunk közös nagy ünnepe lehetett volna. Mégse az lett. És mivel nem lesz folytatás, ezt a tényt is nyugodtan a rendszerváltás nagy veszteségei közé sorolhatjuk.

http://hvg.hu/velemeny/20101231_szorenyi_brody_bucsukoncert

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr487380954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása