Misztikum és erotika, mert dél India "nyugati" templomainak művészete erről is szól – 18+ :)
Közép-India egykori kultikus központjába, Khadzsuráhóba is elkalauzol a film - melyek 1986 óta a világörökség részét képezik - a titokzatos indiai világ ékköveinek tekinthetők, hiszen az épületeket borító olykor pikánsan erotikus szobrok hátterében minden bizonnyal a tantrizmus áll - mely talán a legellentmondásosabb vallási megnyilvánulás az európai, de még az ortodox hindu ember számára is. 
A tantrikus út - mely a IV. században jelent meg és a VI. századtól terjedt el és vált mondhatni divattá India-szerte - felületesen szemlélve "könnyű útnak" tűnhet, hiszen kellemes módon, az aszkézis elvetésével jut el minden indiai vallás céljához: a lét forgatagából való felszabaduláshoz. Sőt különböző szertartások címén a testi szerelmen kívül más indiai vallások által szigorúan elítélt eszközöket is alkalmaz, mint például a bor- és húsfogyasztást. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - a tantrikus út valójában nem könnyű. Hiszen itt sem profán aktusról van szó, hanem olyan rítusról, melynek résztvevői immár nem emberi lények. A jógi ugyanis meditációval készíti fel magát a szertartásra, mely közben partnerére istennőként tekint, akiben ekkor már a női természet egésze ölt testet.
A tantrizmus így minden bizonnyal igen erősen jelen volt Khadzsuráhóban, hiszen hatása a templomok ikonográfiájára is kiterjedt. A szent épületek félreeső helyen állnak, és annak ellenére, hogy India szívében épültek, mégis távol esnek a közlekedés és a kommunikáció fő ütőereitől: jó félnapi autóbuszútra a legközelebbi vasútállomástól és egyben településtől.
A Sívának, Visnunak, Szúrja napistennek és Dévi istennőnek szentelt templomok mindössze két és fél négyzetkilométernyi területen helyezkednek el aszimmetrikusan, s ma már a nyolcvannégy épületből mindössze huszonöt van csak épségben és ugyanennyinek fedezhetők fel nyomai. A feliratok szerint a templomok többsége 954 és 1035 között épült, a Csandella-dinasztia uralkodása idején. Ám ha a dinasztia teljes százötven évét tekintjük, akkor is átlagosan kétévente fel kellett épülnie egy új templomnak, miközben a nagyobbak építése és szobrászati díszítése ennél nyilvánvalóan sokkal több időt vett igénybe. Az uralkodócsalád bukása után a templomok évszázadokig elhagyatottan álltak, benőtte őket a gaz, és csak a XIX. század elején fedezték fel őket újra az angolok. Helyreállításuk az 1920-as években kezdődött.
Khadzsuráhó szent épületei, bár pusztán építészeti szempontból is különleges helyet foglalnak el India művészetében, mégsem ez, hanem szobraik és díszeik miatt tettek szert hírnévre. A templomok minden kiemelkedő falfelületén - van ilyenből bőven - egy-egy férfi istenség kapott helyet, akit két nőalak fog közre. A nőalakok magasak, karcsúak, hosszúkás szemük felett ívelt szemöldök, mellük gömbölyded, csípőjük széles, kisugárzásuk erotikus. Gazdagon ékszerezett testük gyakran különösnek tűnő, kitekert pózba csavarodik, melyek egyben a jóga által kedvelt pozíciók variációi is. (A nő - a termékenységgel és bőséggel való kapcsolata miatt - szerencseszimbólummá vált az indiai művészetben.)
Ám a visszafogottabb ábrázolások mellett felfedezhetők többszereplős erotikus jelenetek is, amelyek közül néhány a templomok szentélyrészét díszíti. A tantrikus magyarázatok szerint ugyanis a testi szerelmet megjelenítő ábrázolásokat - legalábbis részben - az emberi lélek és az isteni lényeg vagy világlélek misztikus egységére való utalásnak lehet tekinteni. A látszólagos kettősség mögötti egység legszemléletesebb kifejezési módját már a régi bölcsek is a szexuális szimbolizmusban találták meg.
