A 2010.12.10-es poszt frissítése:
Az írás néhány helyen, hogy úgy mondjuk, nyomokban E. P. híres munkájára utal(hat). Szerző vállalja az egybeeséseket. Onnan is inspirálódott, és még sok helyről inspirálódhatott volna, de a helyi valóságból merített leginkább.
FEKETE VINCE :
SZÉKEKELY BESTIÁRIUM
(A helyi asszony természete)
"A feleségem vett magának egy szobaaráliát a nevem napjára.)
A helyi asszonynak mindig fáj a feje. Ha nem is mindig, de azért túlságosan gyakran ahhoz, ami amúgy normális lenne. (Hogy mi a normális, arról most ne nyissunk vitát.) Fáj a fejük, rosszkedvűek, morcosak, és mióta ezek az új szelek fújnak errefelé is, azóta importált depijük is van. Olyankor minden idegesíti őket, a gyerekek, a lábatlankodó férj, a rendetlenség a lakásban, az időjárás, hogy nem áll egyenesen a seprű nyele a sarokban, és úgy kiveszik az álmatagon kalapáló férfi kezéből a kalapácsot, hogy megmutatják ők, hogyan kell azt a kurva szeget beléverni abba a kurva falba, hogy attól koldul szegény pára. Depressziósok! És amikor reggel a hátsóudvaron ágáló kakas felé rúgnak (ha van hátsóudvar, és van kakas), hogy menj innen, te gyalázatos, az meg azt jelentheti (mert ki is tudná megfejteni pontosan, hogy mi is az igazi jelentése?), hogy nem depisek voltak, épp ellenkezőleg, csak valahogy nem sikerült összeegyeztetni az ő hancúrozó kedvüket a másikéval, aki teljesen mellékesen a férjük. Mert a férj nekik szükséges tartozék, a fuss oda, gyere ide, hozd ide azt, szaladj le a pincébe, menj hátra a kertbe, nem vagy jó semmire stb., akinek az oldalán időnként kikenve-kifenve meg lehet jelenni egy-egy esküvőn, temetésen, kicsengetésen, elsőáldozáson; s akibe ilyenkor bele is lehet karolni úgy, mintha az a saját tulajdonuk volna. Mint ahogy az is. És akit ki lehet futtatni a virágüzletbe virágért, mert a gyermekek éppen rajzfilmet néznek, vagy számítógépeznek, hogy tudod jól, hogy Sárika néni a rózsáért él-hal. Vagy ha piacra mennek például, akkor nagyon előnyös, ha ott van a férjük is a közelükben, úgy méterre tőlük, mialatt ők turkálnak, válogatnak, alkusznak, mint egy őrmester az árusokkal; s hazafelé pedig, miközben peckesen lépdelnek a férfi előtt két lépéssel, hogy legyen, aki cipeli a jobbról és balról is tele cekkereket. És meghallgassa a kiselőadást a manapság annyira elszemtelenedett kofanépségről.
A helyi asszony azonban nem mindenkivel durva, goromba, bárdolatlan, az csak egyetlenegy személynek az előjoga csupán. Háromból kitalálható, hogy kié. De ez a durvaság, gorombaság olykor másodpercek alatt képes átváltani kedvességbe, akár egy megkezdett mondat közepén is, ha, mondjuk, vendég toppan be a hajlékukba, amikor épp egy felszólító, felkiáltó vagy parancsoló mondatba vágott bele éppen a helyi asszony; s ez a mondat aztán, pont a közepén, kedves, hízelgő, negédes finomsággá változik egyszeriben a csücsörítő ajkacskák között. A helyi asszony (is) aztán két depresszió, három egyéb nyavalya, siránkozás, panaszkodás meg egyebek között időnként odatéved csapzottan, megviselten a tükör elé, és elsóhajtja magát, hogy úristen, egy ruhám sem ér már be. Ilyenkor a férj a föld alá is menekülne, de nem teheti a szerencsétlen, hogyan is tehetné, mert neki erre mondani kell valamit; habár tudja, hogy ilyenkor bármit is mond, az úgyse lesz jó. Ha helyeselni találna, akkor az a világvége, a legnagyobb katasztrófa és Armageddon egy kalap alatt. Ha pedig egy gyöngéden kisóhajtja, hogy dehogyis, tudod, hogy én így (is) szeretlek, az megint csak a katasztrófával ér fel, mert mi az, hogy így is, és ezt az istennek sem hiszik el, sőt, azt állítják, hogy csúfolkodik velük az istentelen; hiába teszik azok hozzá, hogy tudod, drágám, én a töltött tubicákat, az ilyen mindenholvanmitfogni fehérnépeket szeretem, mert mi az, hogy fehérnép, s mert ez még olaj az égő benzines hordóra. Olyan orrot láthat ilyenkor a helyi férj, amibe mindjárt, de rögtön beleeshet az eső, mert ők nem voltak, nem is lesznek a töltött tubicája senkinek, ezt úgy értse meg a férj, hogy nem szeretnék senki süket fejének többet elmondani, mert nem szeretik sem a vadbaromságokat, sem a vadbarom embereket, akikből mostanság rengeteg van, és nem is kell messze menni értük, hogy találkozzunk egy-egy ilyen szépen kifejlett példánnyal. Mint egy gőzmozdony, ajtó becsapása, sírás és zokogás erőltetése bentről, világvégi fájdalom és keserűség, bú és bánat, ami csak létezik szerte ezen a nagy kerek világon. Aztán a helyi asszony előjön nagy sokára, de aznapra vége mindennek, kedv, remények, Lillák, szertepukkant minden, mint a buborék. De ha nem sírás és zokogás köv., akkor, ami még rosszabb, buffogás, sértettség és búvalcseszettség. Ilyenkor beleesik a helyi asszony szájába is az eső. Némán tosszintja a férfi elé az ételt, némán kanalaznak, s egy-egy megvető, vasvilla-tekintetet küldenek a hörpölő, úristen, mint a disznó, megint úgy hörpölő-csámcsogó férj irányába.
Van olyan is, nagyon ritkán, évente egyszer, mint a karácsony, amikor nem fáj a helyi asszony feje. Ezt ugye rögtön megérzi a férj is már a legapróbb jelzésekből, és - hosszú, keserves, ínséges hónapok után hirtelen felcsillan a remény benne, és hogy is mondjuk, egyszeriben felbuzzorkodik a kedve. Ha ezt a helyi asszony megérzi, észreveszi, neki erre rögtön lelombozódik az egész berendezése; de ha ennek folyományaként a helyi ember is lelombozódik, akkor elkezd illegni-billegni, és rögtön jönnek a finomka basztatások, hogy máskor bezzeg nem haggyátok békin az embert (így, többes számban), nektek éjjel-nappal kéne, máskor tüttökött nem lehetne jól lakatni a világ összes, és itt ki is mondja, hogy mijével, most pedig itt ágálhatnék hetekig előtted bugyison, melltartóson, rea sem parittyázol. Na jó, mondja a férfiú erre, hát akkor..., s máris indulna egy gyöngédebbecske simítással. Nem, most nem, ezt meg kell emésztenem, így, ezek után most ki az isten tudna, és olyan cseszettség áramlik a hangjából, hogy már szinte térdig búban és bánatban tocsog tőle az egész konyha, nappali és hálószoba egyaránt. Az is igaz, hogy amikor nagyon, de nagyon neki van durálva a helyi asszony, akkor nincsen pardon, hátígy meg hátúgy, ott baszás van, és kész, mert akkor elkapja, leteperi, maga alá gyűri a mosogatórongy férfit, az meg mit tehetne; innen - tudják a férjek - nincs visszaút. És ha a végén a hímnemű egyed meg találja kérdezni, hogy neked avvót-e, akkor megint rögtön leszakad a menny. Miközben szedi magára a hóbelevancot, úgy félig-meddig visszafordul, és azt kérdezi, mintha nem értené, hogy miről beszéltek neki, hogy mi. És amikor a férfiú teljesen nevén nevezi a gyermeket, akkor csak int egyet már a mondat közepén, hogy istenem, milyen bárdolatlan, milyen közönséges emberrel kell neki együtt élnie és szenvednie le ezt a hosszú, nehéz életet; és hogy hol is volt az esze, amikor olyan zsenge korban, úgyszólván még gyerekként egy életre hozzákötötte az életét egy ilyen kibírhatatlan emberéhez. De ha véletlenül válaszol a kérdésre, akkor is csak egy vékonyka igen a válasz, s ott marad a férfi örökre nyomorékon, a nagy késsel szívtájékon szúrt, sebéből sugárban ömlő, utolsókat rúgó, megtapodott, földre szorított disznó méltóságával a lelkében meg a testében.
A helyi asszony szeret kirándulni, nem is kirándulni, hanem kimozdulni valahová innen, ebből a ruminából, koszfészekből, ami a lakásuk, s elmenni valahová kikapcsolódni, ahol majd feltöltődhet az ember a további nehéz, szenvedésteli, búval és bánattal becsomagolt mindennapokra. Szereti a tengert, a vizet, de hát itt amilyen vizek errefelé vannak, legfeljebb szennyes kis patakocskák, így hát minden nyáron, ha le nem sikerül beszélni, és többnyire nem sikerül, elviszik a férjek - önként, ha már nincs más választásuk - a tengerpartra őket, no nem értük, nem magukért, felnőttekért, persze, hanem a gyerekekért.
Ilyenkor boldogág már az is, ha a helyi asszonynak a férj az esőernyőtartó embere lehet röpke pillanatra; mint a politikusok mögött, úgy szalad, kalimpál futólépésben a helyi asszony után, miközben félig előrehajolva tartja a nej feje fölött az ernyőt, így a lába alá sem tud nézni, és hát megint elcseszi, hát hogyne cseszné el, hogyne lépne bele, és beletoccsan egy tócsába, hiszen csak az ernyőre és a délceg fejtartásra figyel. A helyi asszonyok megállnak ilyenkor, visszafordulnak, a férjükre néznek szigorúan, megvetően, az meg úgy áll ott, remegve, mint egy nyárfalevél, mint egy nagy rakás lószar, s azt mondják nekik, no, ezt jól elbasztad megint, most mehetünk vissza, csupa víz lett mindenünk.
A helyi asszonyok időnként megállnak a mosott ruhával a padlásra indulás előtt, a rengeteg munka közepette, ami nekik, csakis neki jut ebben a kibaszott háztartásban, mialatt a másik, így, a másik csak hever, és a tévét kattogtatja jobbra-balra; elgondolkoznak, és azt mondják hirtelen, hogy nekik milyen rég nem mondott egy jó szót se senki, hogy soha egy kedves szó a rengeteg robotolásért cserébe, legalább annyi, hogy azt érezzék, hogy ők is valakik, hogy figyelnek rájuk, hogy értékelik a munkájukat, hogy azt érezzék egy percre legalább, hogy ők is nők, hogy nem csak fehérnépek, hogy nem háztartási robotgépek csupán. Mert bezzeg másoknak, mihelyt a lábukat kiette a fene otthonról, hogy hajlongnak, hogy gazsulálnak, teszik a szépet ezek a mocsok férfiak, akik mind ilyenek, mind egyformák, s nem ér közülük egy kalap, egy rakás izét egyik sem. S erre szomorkodnak megint egy kiadósat, mártírarccal, olyan szánalmat, keserűséget keltve maguk körül, hogy attól még - ha tehetnék - a gyűrött, vasalatlan ruhák is kirúgnák magukat.
Tornázni járnak, mert ez a divat, ezt írja elő a Gina és a Fakalány, ezt olvassák a helyifehernep.sic című internetes portálon, ez a trendi. És szaladni is járnak időnként, és dzsakuzziba és szolizni és izzadni, mert ez is trendi. Vannak ilyen fellángolásaik, hogy kondiban tartsák magukat, ezen kívül aztán megint lemennek a már említett depibe, ilyenkor színes könyveket olvasnak a lélek betegségeiről, vagy elmennek különböző beszélgetésekre hasonló társaikkal, és ettől helyrejönnek, mondjuk úgy három napig.
Szakaszok vannak az életükben, s ezt meg kell értenünk, ne kerülgessen a hájderménkű, ha egy szépen induló reggelen azzal kezdik a napot, hogy egy pungából faluról hozott búzát készítenek elő a reggeli asztalra, azt is megfőzve, még szép, és rávennék, ha tudnák, a mindig csámcsogó, az egyébként gusztustalanul étkező férjeket, hogy egyenek ők is velük csírácskákat, mert az irtóra egészséges. Erre nem lehet mit mondani, mert a búza, akárhogy is veszik, az istentelenül elfajzott, egészségtelen életet élő férjek, fel nem érhet a saját bicskával történő kiadós szalonnázással. Egy katona ide, egy katona oda, vöröshagymával a tetején, mustárba szépen belemártva, a bicska hegyére szúrva, s az összes katona pedig le szépen egy mozgásban levő hajó rettenhetetlen gyomrának eszeveszett zörömbölését, dohogását, munkáját imitáló hasba. Csak úgy ragyog a férjek arca ilyenkor, mint a böjti fazék vagy a bordélyházi rézkilincs.
A helyi asszonyok aztán nagyon fogékonyak minden újra, mert ők nem adják könnyen, nem nyugszanak bele, nem fásulnak bele a mindennapokba, mert ők keresnek, kutatnak, önmagukat és a boldogságukat keresik, a tudatot akarják megtisztítani, megismerni a saját, addig ismeretlen tudatukat, és legyen az jóga, pránanándi, kézzel való gyógyítás, természetes életmód, az összes multileveles baromságok, természetgyógyászat, akupunktúra, új és új vallások, filozófiák, meditációk és hittérítések, utazó tanítók és dubiózus előadók, ők elsők között várakoznak mindig a sorban. Mindig kaphatók minden újra. Ezt az illető szakterület színes nyomtatványainak megszaporodása mutatja a lakásban csak, és hogy az esti Miatyánk helyett kiadós, tízezres mantrákat mormolnak átszellemülten, miközben hajlonganak, mint a szipós gyerekek a Gara de Nord koszos sarkaiban, majd olyan mozdulattal vágják-verik a földhöz magukat, mint valami egészen különös révületben leledző kecskebékák.
Időnként azt mondják, hogy ezt már tovább így nem lehet elviselni, hogy ők nem ezt érdemlik, hogy elszürkült a kapcsolat, megbillent az egyensúly, s hogy hol is volt valamikor az eszük, amikor azt gondolták, hogy... Mert mind egyformák a férfiak, egyik sem különb a másiknál, durvák, terrorizálják őket, kivesézik, kiszipolyozzák, elveszik az energiájukat, hogy már nincs nekik egy cseppelő csepp sem. És ilyenkor megint megszaporodik a színes könyvek, füzetek, folyóiratok egy négyzetméterre eső száma a lakásban.
A kedvük olyan, mint a hetvenes évek harisnyacsizmái, télen hideg, nyáron meleg, egyszóval időjárásfüggő, és a legkisebb meggondolatlanabb érintésre, egy csapásra elszakad, kiszakad, s kilóg belőle valami finom szivacsos rész.
Amikor valahonnan úgy jön haza a férj, na jó, enyhén spiccesen, akkor csak rájuk kell nézni, ha hirtelen nem tudná az ember, hogy mi is történt vele tulajdonképpen, akkor a tekintetük, a szemvillogásuk, a csattogtatásuk a lakásban elmondja egyetlen egy szó nélkül, hogy a férjek bebasztak megint, hogy elitták az agyukat, biztos valami részeges társasággal, a haverekkel költötték az idejüket s a pénzünket a korcsomában. Elmondaná ez az egész viselkedés azt is, hogy mit csináltak jól, de ilyen nincs. És ilyenkor a zörgő edények, lecsapott könyvek, bevágott ajtók azt is közlik velük, egyetlenegy szó kiejtése nélkül, vagy valami olyasmit, amit egy egzecírozó kapitány hangja közelíthet csak meg, hogy vedd ki a kezedet a zsebedből, állj egyenesen, ne piszkáld az orrodat! Úgy tudják egyetlen szó nélkül, némán, csupán a viselkedésükkel kimondani ezeket, hogy egész testükben beleremegnek a férfiak. Gyermekkoruk felejthetetlen pedagógiai tapasztalatai elevenednek meg ködös tekintetük előtt ilyenkor kristálytisztán.
Szeretnek takarítani, de csak amikor jó kedvük van, és szeretnek mosni, a mosás aztán a mániájuk, hiszen csak bele kell baszarintani az automata mosógépbe az összes felgyűlt szennyest, s máris kijön egy óra múlva az patyolattisztán. Mert a helyi asszony nagyon szeret mosni. De a mosást legjobban papírzsepivel szereti. És amúgy mindennel, ami egyébként az ingek, nadrágok, egyéb holmik zsebeiben tartózkodik. Doboz cigaretta, számlák, papírbankók, mind jöhetnek. Így soha sem ugyanazt kell viselnie a férjnek. A valaha sötét nadrágok, pólók, ingek, egyebek sok-sok apró fehér papírfoszlánnyal ékeskednek.
És szeretnek megint és megint sírdogálni, hogy ők milyen szerencsétlenek. Bólogatnának, helyeselnének ilyenkor hevesen a férfiak, ha ez is nem volna egyszeriben főbenjáró bűn.
Amikor ünnep van, valamilyen esemény a családban, mondjuk a férjek szülinapja, névnapja, amikor őket ünnepelik, akkor azt mondják váratlanul, hogy elmegyünk egyet, hova, kérdezik ilyenkor a férjek, és máris jön a válasz lelkesen: pizzázni, bár a férjek nem szeretik a pizzát, de ha menni kell, hát menni kell, ha őket ünnepelik, akkor megint el kell menni, ha nem másért, ugye, a gyerekekért. És elmennek, és megeszik, vagy esznek belőle, és az ugye milyen jó voltra csak bólogatnak bambán, esetlenül, mint egy-egy óriáscsecsemő, az ünnepeltek.
Úgy sírnak a tévé előtt a helyi asszonyok, mint a záporeső, amikor valamelyik Don, mondjuk Don Rigoberto valamelyik Donnát, mondjuk Donna Esmeraldát elhagyja, akit aztán galád módon lelőnek, meghal, de két nap múlva feltámad, és egymáséi lesznek. Mert ezt ti nem értitek, ilyent is csak a nők tudnak átérezni igazán! És ha az Iszony színpadi változatáról jönnek ki éppen, szipogva közlik velük, hogy ilyent is csak egy nő tud igazán átérezni. Igen, teszik hozzá, osztozva a megrendültségükben, szintén megrendülten a férjek, és félre, csak úgy, maguknak, belesuttogják az éjszakába, hogy igen, Németh László néni.
Nem tudnak elzárni egy vízcsapot, nem jól nyomják ki a tubusból a fogkrémet, képtelenek felnyitani egy befőttesüveget, nem szeretik a focipályákat, nem a korcsomákat, ha cserepes virágot visznek nekik, a vágott virág lett volna elegánsabb. És még a férfiak a hülyék.
