He?

Bolondok hajóján : zene mellett, minden "behozott" és magánvélemény ütközhet az Életről. Szabadon. (Még!) :-DDD

sörcsap nagybaszónak

Miva'?


És a főd forog tovább!

Beszótak:

Esik-e wazze?


Számojjá csapos!

Cím Kék:

0 (1) 18 (1) 2001űrodüsszeia (1) 2012 (1) 70-es (1) a (1) ábrándpalota (3) ady (2) afrika (1) agy (1) agyban (21) agyvihar (6) aktuális (139) állatok (2) állattartás (2) állatvilág (1) álliberalizmus (1) álom (1) álomváros (1) ámokfutás (2) andrássy60 (1) animáció (24) anno (2) apartman (1) arvisura (1) ásatás (1) átvágás (1) ausztrália (1) autó (5) az (3) ázsia (1) balaton (2) bankolás (1) bessenyei (1) bicaj (2) blog (1) blues (1) bőgő (1) bohó (1) bölcsesség (1) bors (1) boss (1) Búcsú a legyőzhetetlentől (1) budapest (2) bud spencer (1) buli (1) bűnözés (2) cenzúra (2) cerka (1) commando (1) comment (1) csajok (6) csavargás (3) cselló (2) csík (1) csillagászat (1) csipszadó (1) csizlöton (1) csoda (1) csodás helyek (1) csöpi (2) dácambör (1) dal (3) dalszöveg (1) danolás (1) danolászás (3) délibáb (1) demagógia (1) demokrácia (2) dire (1) divat (5) dizájn (2) döghalál (2) dögös (2) dokumentum (2) dokumentumfilm (20) domján (1) donna (1) dráma (1) edit (1) egészség (4) egó (1) eladósodás (1) élet (38) életrajz (1) életrajzi (1) elgettosodás (1) élhető (1) elmúlás (2) ember (2) emberek (3) emlékek (1) emlékezés (1) emmádöfi! (1) energia (1) építészet (2) érdekes (3) erőben (3) erőszak (2) erotika (1) értelem (3) esti (1) estifilm (1) eu (1) évek (1) evés (2) évforduló (1) extrém (4) facebook (1) fafaragás (1) family (1) fantázia (1) farsang (1) félelem (1) fenyő (1) férfi (5) férfiak (5) férfias (2) fil (1) film (75) filmen (1) filmművész (1) filmtörténet (1) fim (1) flozófia (3) foci (5) föld (4) fotó (2) főzés (17) függetlenség (1) funny (2) gable (1) gazdagok (1) gazdaság (14) gépek (2) gitár (1) globalizmus (3) góbék (1) gondolatok (2) guy (1) gyerek (2) gyerekek (1) gyereknap (1) háború (3) hagyomány (1) halál (6) halál a blogsablonra!!!!! (1) hangulat (1) harc (3) harmónia (4) hatalom (1) hatóság (1) ház (3) házasság (1) hazugság (1) helyek (1) hetesizsolt (1) hetipóz (7) hírek (1) hit (2) hitel (1) hobbi (2) hócipőm remény vers demagógia agyvihar (1) hold (1) horoszkop (1) hoss (1) hülyeség (1) humor (50) humoros (1) humoros pillanatok (1) időkép (1) india (1) irodalom (5) iskola (3) ismeretterjesztés (1) japán (3) (1) jóreggelit (1) jövő (5) józsihammer (3) kabaré (3) kabbe (1) kaja (2) kaméleon (1) kampány (7) kamu (1) kanada (3) káosz (1) karácsony (7) kardos (3) karnevál (1) katasztrófa (3) kedvenc (8) kémek (1) kémia (2) kémkedés (1) képek (4) kézmosás (1) kézműves művészet (1) király (2) kocsmajelenet (2) köcsögség (1) koleszterin (1) komoly (1) koncert (1) kormányterv (2) korrupció (2) kötvény (1) közlekedés (4) közmunka (1) krimifilm (1) kubrick (1) különleges (1) kultúra (2) kulturák (1) kutyagumi (1) kutyák (2) lakás (2) lámpinyon (1) lászló (1) lazán (2) legenda (2) lélek (7) lelkiismeret (1) lelkizés (1) levelesláda (1) liberálisex (1) lira (1) locsolás (1) lóhere (1) mackósajt (2) mackósajt rántva (3) magyar (6) magyarok (1) magyarország (87) maják (1) mák (1) mal (1) marci! (1) márkus (1) max (1) meghökkentő (1) méjböl (1) mese (3) mester (17) mezőgazdaság (1) mikulás (1) military (1) mobil (1) momroe (1) mondóka (1) múltidézés (1) mundial (1) munka (2) művészek (1) művészet (5) múzeum (1) nagy (4) naptár (1) necces (9) nevelés (2) (12) no (1) nők (14) nosztalgia (2) nóta (1) november (2) növény (1) nyár (2) nyelv (1) nyugdíj (1) oktatás (5) öktatás (1) olcsó (1) önellátás (1) önvédelem (4) önzetlenség (1) orbánviktor (6) ország (2) országház (1) országok (2) összefogás (1) ostobenkó (4) ősz (1) panel (1) pánik (1) panoráma (1) párbaj (1) parkörözés (1) paródia (2) pénz (2) petőfi (1) photoshop (1) pihent (1) pimpalini (1) pofátlan (4) politika (35) pöti (2) praktikus (1) pünkösd (3) putyin (1) quimby (2) rádió (1) rajzfilm (2) rejtvény (1) reklám (1) remény (4) repülés (4) restaurálás (1) retró (1) ripityom (2) rock (3) róma (1) romantika (1) row (1) ruha (2) sajtó (1) sci-fi (1) shake (1) shopping (1) sickthings (2) skid (1) sör (1) sörreklám (1) sors (1) sötétoldal (1) sport (15) startrek (1) straits (1) stressz (1) susogós (1) sütés (2) sűtés (2) svéd (1) szakember (1) szánalmas (1) szar (1) szaremberek (3) szárnyalás (2) szatíra (2) szegény (1) szeletelés (1) szelfi (1) szélsőségek (1) szentek (1) szép (2) szerelem (4) szerencse (1) szeretettel (1) szesz (1) szex (1) szibéria (1) színész (13) színház (1) szívás (2) szóbűvőlő (4) szófűző (1) szomszéd (1) szorongás (1) szósszal (1) szövegíró (1) sztálin (1) sztár (1) sztárok (1) sztrapacska (2) szülők (1) szünet (1) szuszpenzor (1) tájak (6) tánc (4) tankcsapda (1) telefon (2) teli (1) teremtés (1) térkép (1) természet (10) test (1) teszvesz (23) tévé (2) tisztelet (1) titkok (1) titok (1) tökös (1) tombolás (1) torna (1) történelem (8) trianon (3) tudat (1) tudomány (23) tudtad (1) tutiboci (1) tv (2) ünnep (6) urak (1) usa (1) utazás (2) vallás (2) változatok (2) van (1) város (1) városok (1) vasút (1) vegyes (1) vers (60) versek (1) vicc (3) vidám (1) videó (126) vigjáték (3) vígjáték (2) világ (20) világjárás (1) világsiker (3) világsztár (3) világsztárok (1) vipera (1) virág (1) vízesés (1) vörösiszap (2) vuvuzela (2) x (1) záne (30) zavar (3) zene (285) ződség (2) zsarnokság (1) akit most legyőztek (1)

Oszkó Péter nem politizálni akar "csak" számol és elemez...

2017.04.21. 08:01 guma

Kiútkeresés bekötött szemmel

Az elmúlt évtizedek gazdasági és társadalmi folyamatainak visszásságai, kódolt hiányosságai ma már egyre inkább egységes, átlátható problémahalmazzá állnak össze. Azok rendezése és feloldása egyelőre annál kevésbé tűnik egyszerűnek, különösen, amíg döntési helyzetbe azok kerülnek, akik a visszásságokat nem kezelni, hanem kihasználni akarják, s azokkal visszaélni igyekeznek.

Fotó: Bazánth Ivola

Talán már kellő mértékben túl vagyunk a globális pénzügyi válság és az azt követő változatos kiútkeresések okozta első meglepetéseken, hogy ideje legyen belefogni a tanulságok kiértékelésébe. Márpedig van mit átgondolni, hiszen 2016 már sokkal inkább a visszatérő politikai meglepetéseket okozó közállapotokról, mintsem a gazdaság helyzetének elemzéséről és kezeléséről szólt. Mindazonáltal meggyőződésünk, hogy az elsőre talán váratlan, de egyébként annál elkerülhetetlenebb társadalmi folyamatok is anyagi természetű előzményekben gyökereznek. Az elmúlt harminc év kódolt szociális feszültségeinek gazdasági hátterét pedig talán a legközérthetőbb módon Blanko Milanovic közgazdász grafikonja, az ún. elefánt-ábra foglalja össze.

Ha ugyanis azt vizsgáljuk, hogy ez alatt a három évtized alatt az egyes globális jövedelmi csoportok vagyoni helyzete, reálkeresete miként változott, akkor azt láthatjuk: a szabadpiaci folyamatok, a globalizáció és az iránta már eddig is vegyes bizalommal viseltető nemzeti gazdaságpolitikák eredményeként a látható mértékben fennmaradó, de számosságában egyébként csökkenő mélyszegénység mellett a harmadik világ közép- és felső jövedelemosztálya dinamikusan gazdagodott, a fejlett világ alsó-középosztálya viszont náluk lényegesen kisebb mértékben vagy egyáltalán nem részesedett a bővülésből, szemben ugyanezen országok gazdasági elitjével, akik extrém módon gyarapodtak. A reáljövedelmek növekedését jövedelemcsoportonként ábrázoló függvény tehát egy domború, majd a fejlett világ alsó-középosztályának leszakadását mutató mélységből ormányszerűen vissszakanyarodó görbe képét mutatja.

Harminc év gazdasági növekedéséből fakadó jövedelemtöbblet nem, hogy nem arányosan oszlott volna el, de még csak nem is mondhatóak a fejlett társadalmak az egyöntetű győztesnek, hiszen amellett, hogy nem meglepő módon minden társadalom saját felső rétege volt a legsikeresebb a vagyonfelhalmozásban, a fejlődő országok középosztálya lényegesen sikeresebben vette a versenyakadályokat, mint a fejlett országoké. Ezt a tendenciát ráadásul a 2000-es évek első évtizedének végére csúcsra járó globális pénzügyi válság sem törte meg, sőt annak hatására a jövedelemolló inkább csak tovább nyílt, a vagyongyarapodásban korábban is sikeres rétegek tovább növelték részesedésüket a jövedelemelosztásban, vagyonvesztést pedig inkább az amúgy is kiszolgáltatottak szenvedtek el.

Aggasztó tanulsága egyébként is a nyugati világ gazdaság-történelmének, hogy extrém társadalmi feszültségeket gerjesztő jövedelemkülönbségek érdemi korrekciója békés piaci, pénzügyi folyamatok során jellemzően sosem tudott végbemenni, ezt annál mindig véresebb, háborús események oldották fel, utoljára pedig éppen az első és második világháború rendezte radikálisan újra a vagyoni viszonyokat. Ezzel együtt egyébként a világháborúk óta a gazdasági növekedés eredményezte többletjövedelem a nyugati világban hosszú évtizedekig meglepően egyenlő arányban oszlott el, a trendvonal lényegében a nyolcvanas években fordult. Ekkor egyrészről a világháború óta felhalmozott vagyonok már ismét családoknak, dinasztiáknak biztosítottak behozhatatlan versenyelőnyt, másrészről a globálissá váló gazdasági versenyben és a gyorsuló technológiai fejlődés okozta állandóan változó környezetben a nyugati világ alsó-középosztálya nem tudta tartani a tempót és nem csak a változásokban lehetőséget találó saját elitjétől szakadt el, hanem a harmadik világ országainak középosztályával szemben is lemaradt. A szűk körben felhalmozódó vagyon ráadásul morálisan is kikezdte a társadalmi együttműködési viszonyokat, az érvényesülés egyre kevésbé maradt lehetséges teljesítmény alapon, egyéni érdemek szerint, ezzel szemben egyre inkább meglévő vagyoni és hatalmi pozíciók kritika nélküli elfogadásán és kiszolgálásán múlt és múlik különösen jelenleg, mely jócskán próbára teszi a nyugati világ ettől elszokott közéleti és üzleti környezetét.

A fejlett nyugati társadalmak alsóbb rétegei és alsó-középosztálya tehát már jó ideje, lényegében három teljes évtizede elmaradt az alkalmazkodásban, a gazdasági versenyteljesítményben és mostanra nyilvánvaló, hogy ezáltal teljes generációk maradhatnak ki a jövedelem- és vagyongyarapodásból, lesznek képtelenek meghaladni felmenőik életminőségét, miközben a korlátlan információdömping eredményeként az orruk előtt zajlik mindenki más gazdagodása, beleértve a harmadik világ feltörekvő országait is. Ez a társadalmi réteg saját életszínvonalának alakulása okán érzi úgy, hogy cserbenhagyta saját politikai és gazdasági elitje, vesztesévé vált a globalizációnak és a multinacionális vállalatok uralta gazdaságfejlődésnek, megtakarítások híján vállalt magas eladósodottsága miatt a bankrendszer áldozatának tartja magát és fokozatosan növekvő ellenszenvet, egyre inkább gyűlöletet táplál mindezek iránt. Eközben évtizedes életszínvonalbeli várakozásainak elmaradása értékrendje átformálódását is képes előidézni, korábban elfogadhatatlannak tartott magatartásmintákat hajlandó egyre inkább természetesnek venni, legyen az az idegengyűlölet, a vallási vagy nemzetiségi kisebbségek kiközösítése vagy a korrupció iránti elfogadó, illetve szelektív hozzáállás és bármi más, ami a fennálló gazdasági rend megkérdőjelezéseként élhető meg. Sajátos vetületben mutatja mindez ráadásul annak a generációnak a panaszait és lehetőségeit is, aki az ezredfordulón vagy az azt követő évtizedben vált nagykorúvá és lépett a munkaerőpiacra és akinek folyamatos útkeresését, különös individualizmusát, politikai radikalizmusát vagy passzivitását számos értetlenkedő elemzés veszi górcső alá és teszi a lecsúszó alsó-középosztály elitellenessége mellett akár felelőssé is azért, hogy a közpolitizálás minősége kiábrándító mélységekbe jutott.

Valójában nincs is akkora baj

Mindez nem mond ellent annak a változatos, globális statisztikákkal alátámasztható ténynek, hogy az elmúlt évszázadok és évtizedek számos tekintetben a folyamatos, gyorsuló fejlődés időszakai voltak. A mélyszegénység kezelésében, oktatásban és egészségügyben sosem látott sikereket tudhat magáénak a világ. Az elmúlt 200 évben 90 százalékról 10 százalék alá csökkent a teljes népességen belül a mélyszegénységben élők aránya és ebben az elmúlt évtizedekben sem változott a fejlődés iránya és sebessége. A fejlett országok ma már többet költenek segélyezésre, mint amekkora anyagi erőforrás a szélsőséges mélyszegénység kezeléséhez szükséges, emellett a magánadományozók felajánlásai is folyamatos csúcsokat állítanak be. Az Egyesült Államokban a 2015-os rekordév után várhatóan 2016-ban még magasabb is lehetett a felajánlott adományok összege, de hasonló növekedést mutat a jótékonykodás az olyan dinamikusan fejlődő gazdaságokban, mint Kína. S ezek a magánadományok ma már kifejezetten globális problémák megoldását célozzák, beleértve a szegénység, az éhezés, az írástudatlanság vagy a járványok visszaszorításának ügyét.

A föld lakosságának egészségügyi állapota és ellátása is lényegesen jobb mutatókkal rendelkezik, mint bármikor korábban. A gyermekhalandóság a történelmi minimumára csökkent, ezzel párhuzamosan lényegében a világ minden régiójában folyamatosan nő a várható élettartam, az Afrikai kontinensen a 60 évet, Ázsiában, illetve a teljes világ átlagában a 70 évet, Európában és az amerikai kontinensen pedig csaknem a 80 évet is eléri. A fejlett és fejlődő világ meghatározó betegségei egyaránt jelentős arányban szorulnak vissza, beleértve az olyan típusfertőzéseket, mint a HIV, a malária vagy az ebola, az inkább a nyugati világot érintő demencia vagy szívroham, de a dohányzás folyamatos visszaszorítása is igazolhatóan javította a lakosság egészségi állapotát.

Még inkább beszédes lehet az oktatás területén elért néhány alapvető eredmény. 1950-ben világ népességének mindössze 36 százaléka tudott írni-olvasni, 1980-ban ez az arány 56 százalékra, mára pedig 85 százalékra növekedett. A fiatal korosztályok képzettségi adatai ráadásul továbbra is sokkal kedvezőbbek, mint az idősebbeké, így a tendencia várhatóan továbbra is folytatódik, melyet a technológiai fejlődés akár exponenciálisan is tovább gyorsíthat. Az IIASA népességszaporulatra és képzettségre is vonatkozó projekciója szerint a föld népessége 2070-ben tetőzhet, 2100-ra pedig praktikusan nem lesz olyan ember a bolygón, aki legalább alapfokú oktatásban ne vett volna részt.

Sok más mellett tehát globális jövedelempolitikában, az oktatás és az egészségügy területén látszólag remekül teljesít a világ, annál is inkább, hiszen a fenti statisztikák többsége a teljes népességen belüli arányok változását mutatja, márpedig mindez összevetve az elmúlt évtizedek globális népességbővülésével azt jelzi, hogy abszolút számokban a fejlődés még inkább impozáns. Mégis, mindennek kevés nyomát látjuk a híradásokban, ahogy annak is, hogy akár háborús konfliktusok és zónák kiterjedtségében, akár korábban hátrányos helyzetű térségeket érintő erőszakos bűncselekmények számában is folyamatos volt eddig a javulás. A tömegmédia és annak közönsége kevéssé fogékony az ilyesfajta általános statisztikákra, az online felületeken a kattintásokat nem ezek az adatsorok generálják, a média- és hírfogyasztás gyakorlata pedig inkább táplálja egyedi negatív híradások, sőt, egy általánosabb manipulált valóság tömeges terjedését. Különösen akkor, amikor ezzel a legváltozatosabb politikai és nemzetbiztonsági erők igyekeznek élni vagy visszaélni, s amikor a hírfogyasztásban aktívabb nyugati világ szélesebb tömegei életkörülményeik okozta csalódottságukban és kiábrándultságukban egyre inkább nyitottak a tényszerűséget, mint szempontot figyelmen kívül hagyó, alapvetően hangulati jellegű híranyagokra és azok megosztására. Ideális időszak a mostani bármiféle tudatos propagandaterjesztésre, álhírek üzemszerű gyártására, mert széles és könnyen elérhető az a befogadó tömeg, aki erre nyitottságot mutat. A fejlett nyugati világ azon rétegei, akik egyébként joggal éreznek csalódottságok életkörülményeik alakulása miatt, s akik anyagi helyzetét, kilátásait és várakozásait különös erővel gyűrte és viselte meg a globális pénzügyi válság, végképp kiszolgáltatottá váltak bármilyen forrású és szándékú propagandának.

Az általános fejlődési tendenciákat mutató statisztikák emellett nem csak hírértékükben mutatnak hiányosságokat, hanem abban is, hogy milyen mértékben képesek a valóság releváns részleteit visszatükrözni. Ahogy az Egyesült Királyság unión belüli gazdasági pályája sem magyarázza a Brexit szavazatok többségbe kerülését, vagy az Obama korszak növekedési és munkaerőpiaci statisztikái sem indokolják a demokraták bukását, úgy a globális fejlődési folyamatok sem adnak önmagában magyarázatot az aktuális politikai zűrzavarra. Csakhogy az általános adatok könnyen elmossák a kínos részleteket. Hiába szorul vissza a világ teljes népességén belül a mélyszegénység 10 százalék alá, ha abból az egyes földrajzi és gazdasági régiók messze nem egyenlő arányban veszik ki a részüket. S az a körülmény, hogy Kelet-Ázsiában 1990-ben a népesség 60 százaléka élt mélyszegénységben, mely arány 2016-ra 3,5 százalék lett, jól mutatja, hogy máshol, egyes Afrikai országokban, a Közel-Keleten, de akár a nyugati világ egyes országaiban is az utóbbi évtizedekben a változások ellentétes irányúak voltak. Már csak ezért sem véletlen, hogy Davosban ma már Kína érvel a globalizáció szükségszerű és jótékony mivolta mellett, miközben a fejlett nyugati országok nyilatkoznak sokkal visszafogottabban, s a legrobusztusabb gazdaságok is az erőből irányítható kétoldalú együttműködésekre törekednek a nyitott, globális verseny helyett. Mely persze azt is jelentheti egyszersmind, hogy az olyan feltörekvő kis gazdaságok számára, mint Magyarország, a közeljövőben jócskán beszűkülnek a felzárkózási esélyek és lehetőségek.

A lényegi felfordulás egyébiránt abból származik, hogy az utóbbi évtizedekben nem a harmadik világ országaiban, a fejlődő és feltörekvő gazdaságokban, hanem a fejlett gazdasággal és demokratikus politikai berendezkedéssel rendelkező térségekben vált egyre inkább tömegessé az elégedetlenség és kiábrándultság. Márpedig ezekben az országokban a csalódott tömeg közvetlenül szól bele a politikai folyamatokba, még ha kiforrott elképzelésekkel nem is feltétlenül bír arról, hogy miképp orvosolja sérelmeit. Ezáltal viszont passzív, kiábrándult választói többség mellett akár egy felgyülemlett feszültséget hordozó kisebbség is meghatározó befolyást gyakorolhat, s így lehetséges, hogy az általánosító statisztikák számára láthatatlan, de mára annál dühösebbé vált és a politikai populizmus által dühösségében egyre inkább megerősített és hergelt réteg válik a politikai folyamatok meghatározó irányítójává. Ez a környezet pedig már nem csak kósza kísértést jelent, hanem tartós függőséget okoz azon politikai populisták számára, akik szép számban tenyésznek is a meghatározó nyugati demokráciákban. Így válik a leszakadó rétegek felzárkóztatásához szükséges szakpolitikák helyet a puszta gyűlöletkeltés, az elesettek egymás ellen uszítása, illetve a világ fejlődésében egyébként valójában impozáns eredményeket hozó gazdasági verseny pozitívumainak totális tagadása a közpolitika meghatározó irányvonalává. Aki pedig a globalizáció, a szabadkereskedelem vagy az uniós harmonizációs folyamatok vesztesének gondolja és érzi magát, pillanatnyilag ezt az egyetlen világmagyarázatot észleli, hallja és teszi magáévá, függetlenül attól, hogy az éppen az ő élethelyzetére és elszenvedett sérelmeire nem nyújt semmilyen gyógyírt. Így viszont ez a kiszolgáltatott helyzetben tartott tömeg továbbra is változatos eszközökkel lesz irányítható és manipulálható, egészen addig, amíg vagy erőre nem kap egy politikai irányzat, aki érdemi megoldási javaslatok közérthető bemutatásával és az üres populizmus háttérbe szorításával lesz képes a csalódottak bizalmát elnyerni és őket maga mellé állítani, vagy a fokozódó és fel nem oldódó csalódottságot és az ebből adódó, tovább gyülemlő társadalmi feszültségeket már csak akkora világégés lesz képes kioltani, amely megint legalább egy évszázadra szalonképtelenné teszi a populista és uszító politikát. Történelmi analógiát sajnos inkább az utóbbira találhatunk, hiszen tömeges csalódottságból és kiábrándultságból mindig is könnyebben szökkent szárba a gyűlölködés, mint a józan megfontolás.

A verseny természete és fenntarthatósága

Persze gyerekes naivitás lett volna azt gondolni, hogy egy globálissá tett gazdasági versenyben mindig kizárólag ugyanazon országok és azok minden társadalmi rétege lehet csak rendszeresen nyertes és hogy ne lennének lemaradók és vesztesek. A verseny lényege ugyebár, hogy nincsenek előre megírt eredmények és akik hátrányból indulnak, olykor beelőzhetnek, de vitathatatlan előnye, hogy ezáltal produkálja a teljes mezőny, a teljes közösség összességében a lehető legjobb teljesítményt. A harmadik világ gazdasági és társadalmi elmaradottsága a globális gazdasági versenyben előnyt jelenthet jövedelemelvárásban, költséghatékonyságban, alkalmazkodó és túlélőképességben és a globalizáció elmúlt három évtizede nélkül a felzárkózásuk sem történhetett volna meg ilyen tempóban és mértékben. De persze az is gyerekes reakciónak tűnik, hogy ha egy verseny adott szereplői – jelen esetben a világ fejlett országai – arra eszmélnek, hogy egy általuk diktált és szabályaiban is nagyrészt általuk alakított megmérettetésben mégsem mindig, minden alkalommal és kizárólagosan ők a győztesek és bebizonyosodik, hogy egyes társadalmi csoportjaik felzárkóztatásában, képzésében, újszerű gazdasági környezethez illő fejlesztésében lemaradtak és kudarcot vallottak, akkor maga a verseny már nem is jó, haszontalan, sőt kártékony és azonnal át kell írni a szabályait, ahelyett, hogy az elkövetett hibákat próbálnák beazonosítani és az elmaradt feladatokat pótolnák. Nem mintha széles tömegek ne lennének hajlamosak olykor gyerekes reakciókra, de a manapság a populista politika által diktált és gerjesztett gondolatok logikája nem más, minthogy csak olyan versengésben vagyunk hajlandóak részt venni, aminek mindig mások a vesztesei és mi csak nyertesei lehetünk, tekintet nélkül arra, hogy milyen valós teljesítményt nyújtunk, viszont a hibáinkat, lemaradásunkat semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandóak korrigálni. Eközben valójában rajtunk kívül mindenki más is éppen ilyen előre megbundázott gazdasági versenyt szeretne a saját hasznára élvezni. Lássuk be, mindennek a megvalósíthatósága összességében nagyjából annyira valószínű, mint egy fizikai törvényeket átlépő örökmozgó építése. Eközben viszont az is reális veszély, hogy ha egy adott társadalmi réteget úgy próbálunk megóvni az őt ért versenyhátrányoktól, hogy elzárjuk a versenytől ahelyett, hogy felzárkóztatnánk és segítenénk abban, hogy képes legyen javuló teljesítményt felmutatni, akkor a lemaradását csak konzerváljuk, esetleg még fokozzuk is. Ebből pedig legfeljebb azon politikai erők profitálhatnak, akik a fejlődésben megrekedt társadalmi rétegek kihasználására építik stratégiájukat, így nincs ellenükre, ha ezek a rétegek rendre újratermelődnek.

Ez persze nem az jelenti, hogy a nyílt és kapkodva globálissá tett gazdasági verseny és az abban különös szerepet játszó technológiai fejlődés esetleges kártékony hatásai, az általa okozott fokozódó társadalmi feszültségek, a halmozódó megoldatlan problémák köre kapcsán szabályozói oldalról ne lenne feladat. Nyilvánvaló, hogy a környezetei, fenntarthatósági és klímakérdések, a fejlett társadalmak elöregedése, a népességnövekedés és számos más egyre fenyegető jelenség kezelésének elmulasztása vagy tüneti kezelése fokozódó veszélyekkel jár. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy az egyre szélesedő jövedelemkülönbségek, a „győztes mindet visz” állapota már sokkal inkább akadálya, hogy bármiféle piaci, gazdasági verseny jótékony szelekciós hatásai érvényesüljenek és a gazdasági eredmények, technológiai fejlesztések valós értékei legyenek láthatóak és kiválaszthatóak, maradjanak fenn és öröklődjenek tovább. Egyre inkább evidencia, hogy az extrém vagyoni és jövedelemkülönbségektől terhelt gazdaság épp úgy nem versenyképes, mint a teljesítményt nem megfelelően honoráló, protekcionista, versenykorlátozó, agyonbürokratizált és agyonszabályozott, korrupciótól terhelt környezet. Azt azonban a legnagyobb jóindulattal sem látni, hogy ezekre a kérdésekre a jelenlegi politikai, gazdaságpolitikai és piaci, gazdasági folyamatok és döntéshozók ugyan milyen érdemi választ szeretnének adni. Az együttműködések, bizalmi kapcsolatok szétverése, a verseny korlátozása vagy kizárása, az egyes nemzetgazdaságok bezárkózása persze könnyebbnek tűnhet, mint teljes társadalmi rétegek regenerációs képességeinek javítása és alkalmazkodásának elősegítése, így pedig látszólag meg lehet úszni sokak érdemi teljesítményének hiányából fakadó társadalmi konfliktusok további elmélyülését. Eközben viszont nyilvánvaló, hogy a globális gazdasági keretrendszer ilyen irányú átalakítása az egyes gazdaságok teljesítményének összességét nem fokozni, hanem visszavetni fogja, sőt visszaveti már jelenleg is. Márpedig ezzel az összteljesítmény, az összes elosztható jövedelem, illetve vagyontöbblet is fokozatosan megcsappanhat, ami kevéssé teszi valószínűvé, hogy annak újraelosztásával majd boldoggá lehet tenni már eddig is csalódott tömegeket. Nehéz belátni, hogy a növekedési potenciál visszaesése ugyan milyen orvosságot nyújthatna azon társadalmi rétegeknek, akik eddig is keveselték életszínvonaluk javulását, ha csak nem azt, hogy innentől majd nem csak nekik, hanem másoknak is rosszabb lesz. Ez sajnos egész biztosan sovány vigasz és kevéssé remélhető tőle a szociális feszültségek oldódása, sőt inkább azok fokozódása várható.

Ráadásul alacsonyabb gazdasági teljesítmény, a jövedelemtartalékok alacsonyabb szintje mellett naivitás azt is gondolni, hogy marad idő, pénz és energia további oktatási, egészségügyi, ökológiai és klímaproblémák kezelésére is. Hosszabb távú fenntarthatósági ügyek vitele mindig is a fejlettebb társadalmak privilégiuma volt. Sosem az alacsonyabb növekedési periódusok időszakában kerültek napirendre ilyen, egyébként nyilvánvalóan az emberiség tartós jövőjét meghatározó kérdések, miközben a növekedés iránt mély ellenszenvet érző, és ezáltal alapvető társadalmi igényeket tagadó mozgalmaknak is fontos tudomásul venni, hogy gyengébb teljesítményű gazdaság nem feltétlenül hagy kisebb ökológiai lábnyomot, sőt, jellemzően épp arra nem marad tartaléka, hogy figyelmet fordítson környezeti hatásainak kezelésére és tartós jövőjére. Nem véletlen, hogy a nyugati világot terhelő társadalmi feszültségek éppen az oktatás, az innováció, a fenntartható fejlődés területén elmulasztott feladatok felhalmozódásából fakadnak. Jóllehet, a megoldandó problémák sora, azok eredendő oka tehát mára egyre világosabban látszik, épp csak az érdemi megoldások felvázolására fordítanak kevesen időt és energiát. Holott valójában nem ördöngösség listát állítani az elérhető szakpolitikai eszközökről, inkább azt nehéz megválaszolni, hogy hogyan lehetne rávenni hatalmi pozícióban lévő döntéshozókat, hogy saját előnyeik és ambícióik kárára vegyék fontolóra a problémák orvoslását, s ne azok szaporításából próbáljanak hasznot húzni.

Mára kijelenthető példának okáért, hogy az elmúlt három évtized a nyugati térségben mindenekelőtt a képzési és oktatási rendszerek alkalmatlanságára szolgált tanúbizonyságként. A jelenlegi, lassú alkalmazkodású, generációk alatt is csekély fejlődés mutató oktatás képtelennek bizonyult arra, hogy az egyébként a nyugati világ által diktált, felgyorsult fejlődéshez, a humán, és üzleti, társadalmi és technológiai környezet dinamikus változásához igazodva nyújtson támaszt szélesebb társadalmi rétegeknek és segítse őket az érvényesülésükhöz szükséges új tudáshoz és lehetőségekhez. Nehéz lenne azt a kudarcot nem az oktatási és képzési rendszerek számlájára írni, miszerint a hagyományos gyártó és egyszerűbb szolgáltató tevékenységek, melyek egyébként nem igényeltek kompex szellemi, képzési és innovációs hátteret, úgy vándoroltak a harmadik világ olcsóbb munkaerőköltségű régióiba, hogy közben munkanélküli tömegeket hagytak maguk után a nyugati világban, mialatt ugyanezen nyugati gazdaságok egyre nagyobb számban küzdenek a tömegesen betöltetlen álláshelyek okozta termelékenységi és növekedési problémákkal. Ennek ellenére minimális figyelem övezi az oktatási rendszerek hiányosságait, kevés erőforrás áll rendelkezésre a fejlesztésükre, s a kialakult társadalmi feszültségekre javasolt válaszok egyre inkább az idő és a fejlődés visszafordítását céloznák, mintha egyébként ne hozott volna összességében számos globális hasznot a fejlődő országok termelési folyamatokba való bekapcsolódása, és mintha egyébként lenne bármi esély arra, hogy ezen alacsonyabb hozzáadott értékű termelési kapacitások már kialakult és hatékonyan működő termelési és logisztikai struktúrák szétverésével gazdaságosan visszatelepíthetők legyenek a nyugati térségekbe. Különösen anakronisztikusak ezek a törekvések akkor ráadásul, amikor a termelési viszonyok és folyamatok átalakulásának már következő korszakát éljük, amikor a fejlődésben felzárkózó harmadik világ munkaerőköltségekben mutatkozó előnye egyre fogyatkozik, viszont a gyártási tevékenység eközben radikálisan csökkenő mértékben igényli az emberi munkaerő rendelkezésre állását, amelynek a szerepét folyamatosan átveszi a robotizálás. Ezen folyamatokkal szemben védővámokkal és egyéb protekcionista intézkedésekkel próbálni küzdeni nagyjából annyira hatásos és értelmes, mint példának okáért ormótlan lovagi fegyverzettel hadonászni mondjuk a radioaktív sugárzással szemben. Az az ország, aki ezen változásokra nem lesz képest modernizált oktatással, felnőtt- és szakképzéssel és általában a társadalom alkalmazkodási és innovációs képességének növekedésével válaszolni, az menthetetlenül lemarad. Ezeket a képességeket márpedig a túlfűtött nacionalizmustól táplált protekcionizmus ritkán képes fejleszteni, vagy akár csak szinten tartani.

Épp a fenti folyamatok okán vetődik fel a jövő irányában gondolkodó országok politikacsinálóiban az alapjövedelem, a csökkenő munkaidő és kapcsolódó munkaügyi, illetve adószabályok kérdése is. A nyugati világban nyilvánvalóan nem kerülhető meg a növekvő jövedelemkülönbségek problémaköre, amely meghatározó mértékben vált a társadalmi feszültségek forrásává. Jó ideje meggyőződésünk, hogy a kérdés nem egyszerűsíthető az állami újraelosztás arányaival kapcsolatos vitákra, hiszen az állam alacsonyabb adóelvonások és újraelosztás mellett szabályozóként éppen úgy képes alakítani jövedelmi és vagyoni viszonyokat, mint magasabb adóterhelés mellett jövedelemtulajdonosként és annak direkt újraelosztójaként. Hasonlóképpen viszont egy jól működő állam magas újraelosztás mellett is tud versenyképes környezetet fenntartani, ahogy az a skandináv modell példáiból is látható, átláthatatlan, korrupciótól terhelt állami működés mellett viszont az újraelosztás mértéke alapvető növekedési és versenyképességi kérdéssé válik, ahogy az megfigyelhető egyes mediterrán országok vagy akár a közép-kelet-európai régió és különösen Magyarország esetében. Az újraelosztás mértékével kapcsolatos általános igazságok keresése helyett viszont a valós dilemma komplexebb, hiszen a jövedelmi viszonyokat alakító szabályrendszernek, ezen belül is az adórendszernek egyszerre kell tudnia biztosítani a versenyképes, teljesítményorientált üzleti környezet fenntartását és azt is, hogy ez a környezet ne legyen közben előidézője társadalmi fejlődési folyamatok megrekedésének, leszakadó rétegek kialakulásának, a szociális feszültségek növekedésének. Az egyensúly szükségessége mára annyiban evidencia, hogy tapasztalati tény, miszerint nem csak egy többletteljesítményt büntető, extrém magas adóéket alkalmazó adórendszer fogja vissza vagy lehetetleníti el a gazdasági növekedést. Hanem az is, ha egy szélsőségesen egyoldalú, kizárólag a nagyobb vagyonú és magasabb jövedelmű csoportoknak kedvező szabályozási környezet, mely magas forgalmi adóztatás mellett nem alkalmaz sem vagyonadót, sem progresszív jövedelemadóztatást, oly mértékben veri szét a társadalmi szolidaritást, hogy annak a növekedési és versenyképesség is kárát látja, és további leszakadásra kárhoztat képzettségben és alkalmazkodóképességben amúgy is lemaradt tömegeket. Egy ilyen adózási környezet a legkevésbé sem teljesítményorientált, hanem kiszolgáltatott, feudális, vazallusi kapcsolatokból építkező társadalmi, piaci és üzleti viszonyokat eredményez, melegágya a korrupciónak és előidézője tömegek elszegényedésének, ahogy az leginkább egyes kelet-európai országok, példának okáért akár Magyarország állapotán is jól látható.

De nem csupán nemzeti szinten szükséges a piac- és versenyszabályozás valamint a jövedelem- és adópolitika újragondolása, hiszen az aktuális társadalmi feszültségeket okozó évtizedes egyenlőtlenségek kialakulásában ugyanúgy szerepe volt azoknak a globalizációs folyamatoknak, amelyek óriásit lendítettek ugyan a harmadik világ felzárkózási esélyein, figyelmek kívül hagyták viszont egyes, akár fejlettebb régiók leszakadó rétegeit. E körben pedig nem elég az adódó előnyöket kihasználni igyekvő vállalati szféra által követett magatartásmintákat, a harmadik világ munkaerőköltségében rejlő előnyök kihasználását, vagy az adóoptimalizálási, adókikerülési praktikák iparággá fejlődését vizsgálni és kárhoztatni, bár kétségtelen, hogy a nagy nemzetközi cégcsoportok, vállalatbirodalmak működési logikája nem kis mértékben járult hozzá a jövedelmi, vagyoni és társadalmi feszültségek fokozódásához. Azonban egyrészről a közpolitikai, társadalompolitikai és szabályozói felelősséget nem az üzleti szféra viseli, az ő felelőssége a szabálykövetés és azon belül a saját üzleti eredmények optimális keretek között tartása, melynek amúgy is egyre inkább részévé válik a társadalmi felelősségvállalás és a fenntarthatóság kérdéseinek figyelembe vétele. Másrészről a gazdasági ciklusok által megviselt és a gyorsuló technológiai fejlődés tempóját egyre kevésbé követő, nehezen alkalmazkodó, rugalmatlan vállalati kultúrával terhelt nagyvállalati szektor gazdasági súlya amúgy is visszaszorulóban van, és az egyre rövidülő vállalati életciklusok mellett a szétaprózódottabb, hálózatos működésű, kisebb üzleti egységekből álló piaci struktúrák hódítanak teret maguknak, melyek magatartásszabályozása amúgy is új logikát és megközelítést igényel. Ehhez képest a nemzetközi gazdasági viszonyokat sem cégek vagy cégcsoportok túlhatalma terheli vagy fogja a közeljövőben terhelni elsősorban, hanem sokkal inkább az a szakpolitikai, szabályozói képmutatás, amely úgy ostoroz akár tartós társadalmi károkat okozó üzleti gyakorlatokat, hogy közben cinkos módon próbál abból a saját oldalán egyoldalú hasznot húzni. Jó példa erre az a káros nemzetközi adóverseny, amely évtizedek óta nyilvánvalóan mérhetetlen veszteségeket okozó gyakorlatával szemben minden érintett állam jó ideje épp csak annyira és úgy harcol, hogy a saját hátrányait próbálja kiküszöbölni, miközben éppen azokat a gyakorlatokat engedi saját szabályozási környezetében saját hasznára továbbra is folytatni, amit mindenki mástól kifogásol. A képzés és oktatás, a leszakadó rétegek felzárkóztatása, a jövedelempolitika, nemzeti és nemzetközi verseny- illetve adószabályozás területén tehát megint csak nem a teendők, hanem a döntéshozói képességek és szándékok jelentik az előrelépés igazi korlátját.

A kishitű politika

Nem újdonság persze a döntéshozók és politikacsinálók rövidtávú, továbbra is egyfajta parazita, a problémákat alapvetően kihasználni és nem megoldani szándékozó hozzáállása sem. Ahogy fejlett nyugati országok alsó-közép osztályának életminőségével kapcsolatos nehézségek sem újkeletűek. A majd egy évtizedes globális pénzügyi válság valós előidézője is az a fajta gazdaságpolitika, ami a fejlett világ éppen ezen kudarcát, a középosztály leszakadását igyekezett változatos megoldásokkal leplezni. Az alacsonyabb állami újraelosztás mellett működő angolszász gazdaságok alapvetően pénzpiaci liberalizációs eszközökkel öntöttek számolatlan mértékben hitelforrásokat valójában már akkor is hitelképtelen társadalmi rétegekre, így segítve őket látszólagos vagyongyarapodáshoz, eközben akkora ingatlanpiaci és hitelbuborékokat kreálva, melyek kidurranásába beleremegett a világ. Az inkább mediterrán típusú, magas állami újraelosztás mellett működő gazdaságokban az állam közvetlenül vállalta magára a jótékony osztogató szerepét és igyekezett jóléti kifizetésekkel, felduzzasztott közfoglalkoztatással védőhálót vonni a lecsúszó középosztály alá, a pénzpiacok összeomlása azonban ezt a praktikát is elsodorta és elhúzódó kimúlásra kárhoztatta, egyes államháztartásokat akár folyamatosan visszatérő csődhelyzet közelébe is sodorva. De nem véletlenül temette maga alá a pénzügyi válság már az elsők között Magyarországot is, aki az ezredfordulótól egészen a 2008-as összeomlásig a lassuló, majd egyre inkább elmaradó felzárkózás ellensúlyozásaként mindent kipróbált, az állami osztogatást, jóléti kifizetéseket és aránytalan méretű közfoglalkoztatást éppen úgy, mint előbb a forint-, majd devizahitelezés felpörgetése által a lakosság és a teljes magánszektor fokozott eladósítását. Annál nagyobb lett a tragédia is a pénzpiacok 2008-as beomlása során.

Emiatt viszont mostanra a válság és annak utóhatásai még jobban felfokozták és még fájdalmasabbá tették a fejlett világ alsó-középosztályának veszteségeit és az ebből fakadó társadalmi feszültségeket. Gondolhatnánk, hogy a válságot követően a politikacsinálás hibái nem halmozódni, hanem csökkenni fognak, de a közelmúlt tapasztalatai egyelőre nem ezt mutatják. Az elmúlt három évtized vesztes, leszakadó társadalmi csoportjainak egyelőre mindenki a további kihasználását, és sokkal kevésbé a segítését, támogatását keresi, alkalmazkodásuk felgyorsítása és helyük megtalálása alig valakit érdekel. Az Egyesült Királyságban velük szavaztatják meg a Brexitet, nem törődve azzal, hogy a növekedés visszaesésének, a potenciális piacok beszűkülésének és a felzárkóztatást célzó támogatások elmaradásának ismét ők lesznek a legnagyobb vesztesei. Az Egyesült Államokban ők szavazzák meg azt az elnököt, aki aztán elitváltás címén rekord mennyiségű milliárdosból és a Wall Street sosem látott számú képviselőjéből épít kabinetet és szakértői csapatot. Továbbá aki, mintha elmulasztotta volna az elmúlt évtizedek gazdaságtörténeti tanulságait, az egészségügyi kiadások visszavágásával és a nagyvállalkozók adócsökkentésével, illetve a hitelezési szabályok újabb könnyítésével segítené meg a leszakadó rétegeket, s aki úgy érvel hangzatosan a migrációval szemben, hogy közben tagadja azt a klímaváltozást, ami az elkövetkező évtizedekben leginkább okozója lesz a migráció drasztikus mennyiségi növekedésének. Eközben pedig nem sok eredményt lehet várni attól a szűklátókörű protekcionizmusától sem, ami példának okáért az innovációban és versenyképességben jó ideje lemaradó amerikai autóipart azzal próbálná újra a térképre helyezni, hogy végképp elszeparálná mindenféle versenytől és fejlesztéstől, ahelyett, hogy alkalmassá próbálná tenni a fogyasztói igényeket kielégítő, versenyképes termékek előállítására. És ugyanezen politika akár padlóra is küldhet más, jelenleg még sikeres amerikai vállalati szektorokat, példának okáért olyan technológiai gyártókat, akiket bármiféle erőltetett protekcionizmus csak lemaradásra kárhoztat az amúgy is egyre robusztusabb ázsiai trónkövetelőkkel szemben. Eközben pedig a leszakadó térségek felzárkóztatása, képzése, az oktatás fejlesztése helyett a szükséges munkaerő, a foglalkoztatott tehetségek kontrollált, nemzetiségi alapú szelekcióját helyezi előtérbe, ami megint csak nem a gazdaság teljesítőképességét, innovációs tartalékait fogja mozgósítani, hanem évtizedek lemaradásaihoz, fogyatékos állapotához igyekszik majd a kiválasztási és foglalkoztatási sztenderdeket igazítani. Az ebből fakadó növekedési veszteségek pedig nyilvánvalóan az egész globális gazdaságot, de elsősorban a fejlett nyugati régiókat fogják megviselni és adják a keleti gazdasági centrumok kezébe az irányítást és kezdeményezést.

Ehhez képest a politikacsinálók számára még mindig nem az a kérdés, hogy lehet a nyugati világ alsó-középosztály tagjait győztesekké tenni, hanem, hogy miképp lehet eleve vesztes háborúba kergetni őket úgy, hogy közben elhiggyék, a semmitmondó, esetleg még gazdasági károkat is okozó intézkedések értük vannak. Illetve, hogy lehet hétköznapi gyűlöletkeltéssel, elesettek egymás ellen uszításával semmissé vagy legalább is láthatatlanná tenni azt a fejlődést és versenyt, aminek ők tartós veszteseivé váltak, miközben érdemi intézkedések hiányában ezen változtatni sem fognak tudni. Mintha a tartós leszakadást és szegénységet nem az érintett rétegek felzárkóztatásával kezelnénk, hanem azt tűznénk ki célul, hogy a szegényebbek innentől ne tudjanak mások gazdagodásáról és sikereiről, hanem higgyék azt, hogy a lehetőségekhez képest valójában jó dolguk van. Ez persze talán még a legsikeresebb bezárkózási próbálkozások mellett sem tűnik életképes elgondolásnak a mai világban és végképp a feltörekvő, alkalmazkodási képességekben még tartalékokkal rendelkező, elsősorban ázsiai gazdaságoknak adja át a vezető, kezdeményező szerepet.

Könnyen magyarázható persze a politikai elit kishitűsége azzal, hogy más a lefutása a fokozódó és feszülő társadalmi elégedetlenségeknek olyan, demokratikus hagyományokkal nem rendelkező térségekben, ahol az adott hatalmi berendezkedés csak polgárháborús felfordulások eredményeként mozdítható el, mint a nyugati demokráciákban, ahol néhány évtized életszínvonalbeli várakozásainak elmaradása után is direkt módon változik a politikai légkör és mozgástér és rendeződnek át a politikai és hatalmi viszonyok. A nyugat politikaicsinálóinak morális dilemmája abból fakad, hogy a fejlett országokban a csalódott tömegek döntési helyzetben vannak, pusztán életkörülményeik folyamatos javulásával kapcsolatos várakozásaik elmaradása egy, a harmadik világban elfogadottnál lényegesen magasabb életszínvonal mellett is képes olyan elégedetlenséget szülni, amely felforgatja a közpolitikai és közéleti viszonyokat. Erős a kísértés, hogy ezt az aktuálpolitika ne megoldani akarja, amely akár politikai kockázatok vállalásával is járna, hanem saját önös érdekéből inkább kihasználja, mely politikai értelemben akár biztonságosabb stratégiát is nyújthat. A döntési helyzetben lévő csalódott tömegek eközben könnyen rávehetők arra, hogy a demokratikus intézményeket alapvetően indulatkifejezésre használják, így manipulálhatóak, irányíthatóak és felhasználhatóak akár ezen intézmények lebontására is.

Így ágyaz meg az aktuálpolitikai környezet olyan populista irányzatoknak, akik egyidejűleg építenek hagyományos választók politikai közönyére és indulatos tömegek kijátszhatóságára és világmagyarázataikkal azokat a hagyományos nyugati és demokratikus értékeket teszik felelőssé a társadalmi feszültségekért, melyek gyengeségeit valójában leginkább maguk okozzák és használják is ki egyben saját kurzusuk építésére. Ennek folyamán öltenek formát azok a magukat illiberálisként megnevező rendszerek, akik a tömegek frusztrációját fordítják a demokratikus intézmények kiiktatására, magyarázatként azt ígérve, hogy ezáltal hatékonyabban lesznek képesek irányítási feladataikat ellátni, miközben a hatékonyság kizárólag hatalmi pozícióik bebetonozásában érhető tetten, a társadalmi fejlődés és alkalmazkodás területén pedig jócskán alulmúlják az elmúlt három évtized teljesítményét is, csak tovább fokozzák a hibáit és a fejlődésben megrekedt alsó-középosztály lecsúszását teszik éppen tartóssá. Ez a fajta kurzus tehát semmit nem tesz a leszakadó rétegekért, csupán hatalompolitikai céljaira használja őket és eközben konzerválja a helyzetüket, hiszen ezáltal gondol stabil támaszt teremteni újfajta hatalmi berendezkedésének, amitől viszont a nyugati világ saját középosztályát végképp leszakadásra kárhoztatja. Ezt a frusztrált társadalmi réteget pedig nem problémái rendezésével, hanem ellenségkereséssel és azok iránti gyűlöletkeltéssel próbálja lekötni, igyekezve közben lehetőleg minél nagyobb arányban kiiktatni bármiféle demokratikus kontrollt, amivel hatalomgyakorlása ellenőrizhető lenne, illetve leváltására reális lehetőség adódna. Ezen az úton viszont semmiféle esély nem látszik arra, hogy a fejlett társadalmak, a nyugati világ valós problémája, a gyarapodásban lemaradt alsó-középosztály helyzete bármilyen módon javulhatna vagy rendeződhetne, sőt. Ez a társadalmi réteg a belátható jövőben semmilyen módon nem lesz elégedettebb életkörülményeivel, anyagai és társadalmi helyzetével, viszont kudarcaira egyre indulatosabban, kreált ellenségképek egyre vadabb gyűlöletével fog reagálni.

Nyilvánvaló, hogy ilyen fokozódó elégedetlenséget a jelenlegi helyzetet kihasználó populista rezsimek sem fognak túlélni, a kezeletlen társadalmi feszültségek őket is utolérik. Sajnálatosan téves helyzetértékelés azt gondolniuk, hogy jelenlegi sikereik annak köszönhetőek, hogy könnyebben szót értenének az elégedetlen tömegekkel és képesek problémáikat beazonosítani, megérteni és kezelni. Politikai sikereik ezzel szemben két egyszerű dologgal magyarázhatóak: egyrészt azzal a körülménnyel, hogy világmagyarázataik csalódott és indulatos állapotban valóban könnyebben befogadhatóak, még ha semmiféle szellemi teljesítmény, tartalom vagy érdemi megoldási javaslat nincs mögöttük, eközben viszont totálisan téves és képtelen várakozásokat keltenek. Másrészt, hogy sikeresen hitetik el, miszerint nem voltak részei a korábbi három évtized gazdaság- és társadalompolitikai kudarcaiért felelős elitnek. Az előbbi valójában nem intellektuális vagy politikai teljesítmény, bárki meg tudná tenni, a korábbi politikai elit egyes csoportjai is kísérleteznek vele, de nyilván sikertelenül, mert a múltban való részvételük mellett ezt a szerepet nem játszhatják el hitelesen. Így fordulhat elő, hogy ugyanazon gesztusokkal elmondott ugyanolyan mondatokért felindult állapotban lévő tömegek az egyik szereplőt megtapsolják, a másikat pokolba kívánják. Jó példa erre megint csak Magyarország, ahol az aktuális politikai kurzus sorozatban képes túlélni olyan intézkedéseket és botrányokat (kormányzati szereplőkig érő korrupciós ügyek tömege, alkotmányos intézmények lebontása, oroszbarát külpolitika stb.), amelynek töredékébe is belebuktak volna korábbi kormányzatok, de amit a korábbi ciklusok esetén a választók visszaélésnek tekintettek, azt készek a mostani kormányzattól a létező rend elleni lázadásként értékelni. Épp emiatt fontos belátni, hogy az aktuális populista irányzatok valós lényegi sikerkritériuma az a körülmény, hogy hatékonyan hitetik el, miszerint semmilyen részük és felelősségük nincs az elmúlt három évtized kormányzati és közpolitikai munkájában és működésében és minden cselekedetük azon rend elleni lázadás, ami tömegeket hagyott cserben. Amíg ezt a közvélekedést fenn tudják tartani, lényegében bármilyen gyatra minőségű kormányzati és akár közepes vagy annál gyengébb politikai és kommunikációs teljesítményt is nyújthatnak. Amint viszont ez a kegyelmi állapot elmúlik, annál könyörtelenebb lehet a számonkérés, amelyet ideig-óráig legfeljebb a demokratikus kontroll kiiktatásával próbálhatnak elkerülni, de amely ugyanúgy nem fog tudni végleges mentességet adni a kormányzati felelősség alól. Az aktuális állapotokért való felelősség totális hiányát biztosító közvélekedést nyilvánvalóan csak átmeneti időre lehet fenntartani, a demokratikus kontroll korlátozása és a politikai leválthatóság lehetőségeit szűkítő bármilyen praktika sem fojthat le társadalmi elégedetlenséget véglegesen, ha arra képtelen megoldást nyújtani. Ha ugyanis ez alatt az átmeneti idő alatt semmilyen érdemi eredményt nem sikerül felmutatni a lecsúszó társadalmi rétegek helyzetének rendezésében vagy javításában, az adott kurzust elsodró politikai robbanás annál nagyobb lehet. És gyötrő kérdés, hogy egy ilyen helyzetben, amikor a nyugat alsó-középosztályának tömegei továbbra sem kaptak érdemi esélyt anyagi felzárkózásra, természetszerű frusztrációjuk tehát csak tovább fokozódott, viszont hosszú évek uszító, gyűlölködésre kondicionáló közpolitikája után várják az újabb megváltó politikai irányzatot, vajon kinek lesz esélye megszólítani őket, illetve a teljes választói közösséget és egyáltalán, mekkora társadalmi felfordulás árán lehet egy demokratikus jogintézményeiben visszabontott rendszerben újabb irányt váltani.

Jól látható tehát, hogy a fejlett világ a sebeit egyelőre nem gyógyítja, hanem elvakarja és elmélyíti, fejlődésben, gyarapodásban elmaradt alsó-középosztályát nem felzárkóztatja, hanem kihasználja, miközben helyzetét tovább rontja vagy legalább is egy megrekedt szinten konzerválja. Az évtizedes kódolt feszültségek eredetére, a globális gazdasági versenyben elszenvedett veszteségekre egyelőre senki nem az érdemi, komolyan vehető válaszokat keresi, azt csupán a maga számára adódó politikai lehetőségként értelmezi. Kérdés, mennyire kell mindezeknek fájnia, hogy az érdemi problémák megoldásával, a társadalmak elbutítása és végletes kihasználása helyett tömegek felgyorsult változásokra való folyamatos és hatékony felkészítésével és felzárkóztatásával kezdjünk foglalkozni. És ha továbbra sem tesszük, akkor mekkora robbanásnak, milyen romboló történelmi-társadalmi kataklizmának kell bekövetkeznie, hogy nyilvánvalóvá váljon a jelenlegi irány képtelensége és tarthatatlansága.

Hazai pálya

A hazai folyamatok nem csupán a globális pénzügyi válság előtt, de az aktuális környezetben is az állatorvosi ló esetgazdag példáját mutatják. A valóságtorzítás aktív része a közpolitikának, kormányzati kurzusok evidenciának tekintik, hogy a média minél nagyobb arányú kisajátítása a sikeres hatalomgyakorlás szükségszerű része és valós kormányzati sikeres és teljesítmény helyett teljes alternatív valóságot igyekeznek építeni saját támogatóiknak. Ezzel párhuzamosan a válság óta radikálisan nyílik szét a jövedelemolló. Azaz abban a globális világban, ahol a társadalmi feszültségek és konfliktusok döntő részét a növekvő jövedelemkülönbségek okozzák, Magyarország a jövedelemkülönbségek további növelését tartja megoldásnak és egy szűk, döntően politikai alapon válogatott gazdasági elitet épít, nyilvánvalóan gyenge piaci teljesítőképességgel és amúgy is versenyképtelen humán adottságokkal. Mindez pedig azt a társadalmi frusztrációt, ami ebben a régióban alapvetően a nyugathoz való várt felzárkózás vélt elmaradásából, vagy tényleges lassúságából fakad, valójában képtelen kezelni, hiszen azt eredményezi, hogy életszínvonalban, reáljövedelemben, az elszegényedő térségek felzárkóztatásában az ország lassan az egész régiótól is leszakad. S történik mindez akkor, amikor a hazai gazdaság az uniós transzferek fokozott tempójú költését élvezi, így még aggasztóbb, hogy mi lesz az ország sorsa ezen támogatási források kifutását követően, ha ebben az időszakban nem szerzi meg a képességet a tartós, önálló növekedésre.

Sajátossága továbbá az elmúlt évek hazai gazdasági pályájának, hogy emelkedő adóelvonás és újraelosztás mellett zajlik a jövedelemkülönbségek növekedése és a leszakadó rétegek elszegényedése úgy, hogy az ország már a régiós életszínvonal-mutatókhoz képest is egyre nagyobb lemaradást produkál, a visegrádi országok között pedig nem csak általános növekedésben, de az egy főre jutó jövedelemben is végképp sereghajtóvá vált. Már csak azért is, mert a növekvő jövedelemelvonás célpontjai és haszonhúzói is szelektív módon kerülnek kiválasztásra, hiszen míg a teherviselők elsősorban az érdekérvényesítési képességekkel nem rendelkező rétegek és a politikailag nem preferált, esetleg akaratlanul is ellenségképpé vált szereplők, addig a kedvezményezettek egy olyan épített klientúra tagjai, akik kontraszelektált, politikai lojalitás alapú kiválasztásuk miatt viszont alkalmatlanok lesznek egy nemzetközi versenyben is helytállni képes nemzeti nagyvállalkozó és tőkebefektető réteg szerepének az eljátszására. Eközben az újraelosztásnak mindenki más a vesztese, legyen az a valódi, saját erőből boldogulni igyekvő vállalkozó, a szakképzett vagy az oktatási rendszer állapota miatt egyébként inkább képzetlen munkavállaló, vagy a jóléti ellátásokra szoruló, az aktív foglalkoztatottak közül véglegesen kiszorult munkanélküli, esetleg közmunkás. Így pedig a jelentős részt politikai motivációktól fűtött, erőszakolt jövedelem és vagyonátcsoportosítás elkerülhetetlenül és tartósan leszakadó pályára sodorja az országot.

Eközben az adórendszer 2010 után olyan abszurd átalakításon esett keresztül, mely nem hogy nem talált egyensúlyt a versenyképesség, tőkevonzó képesség, valamint a jövedelemkülönbségek mérséklése és társadalmi igazságosság között, de olyan koncepciótlan szabályozási káoszt sikerült teremtenie, amely egyszerre volt képes menekülésre késztetni a tőkét és rontani a versenyképességet, eközben pedig tovább növelni a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Mindez kétségtelenül különleges, unorthodox keveréke minden lehetséges adóintézkedés negatívumainak, köszönhetően a túlhajtott forgalmi adóztatásnak, a szinte egyedi tárgyalások szintjén cégekre szabott, különadókkal átláthatatlanná tett társasági adóztatásnak, valamint egy olyan extrém egykulcsos személyi jövedelemadóztatásnak, amilyet egyoldalúságában még a régióban ilyen területen bátrabb és sikeresebb országok sem engedtek meg maguknak, még a pénzügyi válság előtt sem. Ez az átalakítás a nemzetgazdaság meghatározó paramétereit minden tekintetben, a versenyképesség, az átláthatóság és a jövedelmi egyenlőtlenségek szempontjából egyaránt rombolta. Ráadásul úgy tette mindezt, hogy éppen azt a 2010-11-re kialakított egyensúlyi adócsomagot rúgta fel, ami a mérsékelt adóékkel és csökkentett progresszióval, a társasági adóztatás transzparenssé tételével és a magasabb értékű ingatlanvagyonok adóztatásával kifejezetten korszerű választ adott az adórendszereket érintő általános jogalkotói kihívásokra. Mégpedig arra, hogy miképp lehet jelentősebben javítani egy adórendszer versenyképességét úgy, hogy az ne verje közben szét a társadalmi szolidaritást, fenntartsa a magasabb jövedelműek és vagyonúak arányos hozzájárulását a közterhekhez, a jövedelemkülönbségek extrém növelésével ne veszélyeztesse a gazdaság érdemi teljesítőképességét és teljesítményorientáltságát, de túladóztatással se vesse közben vissza a beruházási és befektetési kedvet, valamint aktív foglalkoztatottak termelékenységét. Ezekre a kérdésekre a 2010-re elfogadott adórendszer részletesen kimunkált válaszokat adott, melyek minden elért és várható eredményét sikerült az azt követő változásokkal semmissé tenni.

Nem mutat kedvezőbb képet a hazai oktatási rendszer sem, amely még az utóbbi években is képes volt egyre gyengébb, egyre inkább romló teljesítményre. Mindezt pedig akkor produkálta, amikor nyilvánvaló, hogy a nyugati társadalmakat érintő legégetőbb kihívás azok oktatási, képzési rendszerét, innovációs képességét érinti. Az oktatás területén zajló átalakítások eközben a legkevésbé sem a rendszer korszerűsítését, aktuális társadalmi kihívásokhoz való igazítását célozták, már csak azért sem, mert ezekből a globális kihívásokból a jelenlegi kormányzati kurzus nem sokat ért. A változások ezért sokkal inkább a központi irányítás és kontroll megerősítését szolgálták, amely így egy egyre romló teljesítményű, egyre nehezebben tanuló és alkalmazkodó, egyre inkább a múltba révedő, szentimentális nosztalgiát tápláló intézményrendszer tehetetlenségével sodorta el sajnos várhatóan hosszú évekre a hazai képzés és humán fejlesztés lehetőségeit. A hazai fejlesztéspolitika egyébként is végletesen anakronisztikus utat jár, amikor terméketlen infrastrukturális beruházásoktól, tömegesen zajló sport és egyéb létesítményfejlesztéstől várja a gazdasági megváltást, megfeledkezve arról az evidenciáról, hogy a humán tőke legalább hasonló ütemű fejlesztése nélkül esély sem mutatkozik az ország leszakadásának megállítására vagy legalább is a lassítására. Így az oktatás visszafejlődése miatt folyamatosan amortizálódó humán tőke és a kialakulni is képtelen innovációs képesség hiányában a megtett infrastrukturális fejlesztések is értéktelenek, meddők maradnak. A jelenlegi gazdaságpolitika lényegében annak képességét alakította ki, hogy pár év túlélésre elegendő, épp csak politikai dicsekvésre alkalmas, átmeneti, felületes gazdasági statisztikákban tudjon eredményeket felmutatni, de még azt is hosszú évek ingadozó, rendszeresen recesszióba forduló teljesítménye után és csupán olyan mértékben, hogy stabilitásban és növekedésben épp a válságkezelés idején elért, 2010-es mutatóinkat tudtuk újra reprodukálni. De ezzel együtt nyoma sincs annak, hogy a gazdaságpolitika alakítói képesek lennének feldolgozni és megérteni az elmúlt három évtized globális gazdasági folyamatait és az abból adódó valós kihívásokat és feladatokat, s ne ismételnék meg kivétel nélkül ennek a tanulságos időszaknak a legalapvetőbb hibáit.

Mindezzel együtt elmondható, hogy a jelenlegi hazai kormányzati kurzus lénygében egy tökélyre fejlesztett hatalompolitikai gépezet, aki precízen ismerte fel, hogy a régiónkat sem kímélő társadalmi változások, egyes társadalmi rétegek kiszolgáltatottságának növekedése, életszínvonalbeli várakozásainak elmaradása milyen politikai momentumot teremt új stílusú és logikájú politizálásra, akár új politikai berendezkedés építésére is. Pontosan látja azt is, hogy milyen praktikákkal tarthatja a saját oldalán az elégedetlen tömegeket, de eközben sem nem foglalkozik érdemben azzal, és vélhetően nincs is rá valós képessége és tudása, hogy egyébként orvosolja is a problémáikat, hiszen nem is érti annak globális eredetét és okait, emiatt szakpolitikai szinten pótcselekvéseivel inkább nehezíti, súlyosbítja a helyzetüket. Homályosan érzékeli a világ gazdasági központjait érintő hangsúlyváltozásokat, de teljességgel félreérti az ázsiai gazdaságok gyors felkapaszkodásának okait és a történteket szimplán a politikai berendezkedésük hatékonyságával, annak sikerével magyarázza. Így ahelyett, hogy a megfelelő következtetést vonná le az elmúlt három évtized globális gazdasági folyamatainak mára nyilvánvaló tanulságaiból, veszélyeiből és lehetőségeiből, inkább leegyszerűsítve, szolgai módon próbál másolni olyan modelleket, amelyek a jelenben a közép-kelet-európai régióban gazdasági oldalról értelmetlenek és működésképtelenek, politikai oldalról pedig anakronisztikusak és legfeljebb az öncélú hatalomkoncentrációt szolgálják, de szakpolitikai megoldásokhoz egészen biztosan nem visznek közelebb. Ezzel együtt a jelenlegi kormányzati kurzus működési hatékonysága oly mértékben építkezik több korábbi, nyert helyzetből elvesztett választási küzdelemben gyökerező politikai paranoiából, hogy saját önigazolására kreált ideológiai világától bármilyen mértékben eltérő gondolatot, érvrendszert ellenségesnek tekint, megbélyegez és teljes egészében kizár, melynek következtében saját tanulási és alkalmazkodási képességét minimálisra redukálta. Olyan kormányzati gépezet vezeti és irányítja pillanatnyilag az országot, ami utolérhetetlen hatékonysággal és sebességgel képes haladni, de semmiféle tudással nem rendelkezik arra, hogy érdemi kérdésekben helyes irányokat határozzon meg, mert rosszul értelmezett önvédelemből kiírtotta saját tájékozódási képességét, így csak a vakszerencsén múlik, hogy a gyorsított tempójú, de bekötött szemmel irányított haladás éppen mennyire végzetes útra tereli az országot. Csak remélhető, hogy a nyugati világ képes lesz magából kitermelni ennél lényegesen célszerűbb és jobb túlélőképességet biztosító új politikai struktúrákat is.

(jelen tanulmány kedvcsináló jellegű rövid kivonata "Elvakart, mély sebek" címmel a Manager Magazin 2017 januári számában jelent meg)

https://www.linkedin.com/pulse/ki%C3%BAtkeres%C3%A9s-bek%C3%B6t%C3%B6tt-szemmel-peter-oszk%C3%B3?published=t

Oszkó Péternek elege van a hatalom hagymázas világmagyarázatából

Kiútkeresés bekötött szemmel címmel indulatos röpiratot tett közzé Oszkó Péter az interneten. Az üzletember az elmúlt évtizedek gazdasági, társadalmi visszásságait elemzi, s úgy látja, a válságból való kilábalás azért nehéz, mert a világban azok kerültek döntési helyzetbe, akik nem megoldani szeretnék a nyugati társadalmak problémáját, hanem kihasználni. Az egykori pénzügyminiszter szerint Magyarországon a pragmatikus kormányzást nehezíti, hogy a Fidesz belekényszerült hatalmának megtartásába. Az ellenzéki oldalon történő iszapbirkózást viszont ártalmasabbnak tartja, mint a hagymázas, szakszerűtlen kormányzást.

– Sokan elolvasták az írását, begyűjthette az elismeréseket is. Újra politizálásra készül?

– Nincs ilyen szándékom. Még csak a következő években sem tervezek politikával foglalkozni. Azzal szeretnék kitűnni az egykor közszerepet vállalók közül, hogy pártot sem kívánok alapítani. A jelenlegi körülmények között ugyanis szinte lehetetlen értelmes párbeszédet folytatni a kormányzati cselekvésről.

– De már az is politizálásnak számít, hogy elemezte a világban és a hazai gazdaságban, társadalomban zajló folyamatokat, ami aztán a döntéshozók bírálatával zárult. Minek pazarolná erre az idejét, ha nem kíván beleszólni az ország sorsába?

– Olyan típusú ember vagyok, aki nem tudja figyelmen kívül hagyni, ami körülötte történik, s erről olykor muszáj le is írnia a véleményét, de akinek nincs égető hatalomvágya és nem akarja a kormányzás lehetőségét magához ragadni. Legutóbb azért éreztem késztetést az írásra, mert itthon semmiféle nyilvános párbeszéd nem zajlik az elmúlt évek globális gazdasági-társadalmi folyamatairól. Mintha a globalizáció hatásairól, következményeiről csak a populista szólamok szintjén lehetne szót váltani.

folytatás: -->

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://offforever.blog.hu/api/trackback/id/tr1412411625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.