A reggel veled indul, gondolataim kezdete te vagy.
Mikor lemegy a nap, velem vagy, lényed, létezésed tűzként éget.
Mikor lehunyom szemem, látom a tiéd,
benne visszatükröződik lelkem. Számomra nincs más már e világon, csak te.
Szemeid csillogása napsugár, mely vágyat ébreszt. Hangod suhanása remény,
mi sosem ér véget.
De nem lehetsz enyém, a ráció, vágyak rontója nem engedi. Az ész, mely
mindent vezérel, megöl, kegyetlenül darabokra tép.
Ha oly korban élnénk, mikor még embernek volt hite a jóban. Ha oly korban élnénk,
mikor még ember élt, s büszként halhatott, ha úgy hajlott a sorskerék, nem tétováznék.
Párbajban élted halni, fegyvert fel sem emelni büszke vég volna. Háborúba, csatába érted menni,
kaszabolni, egy szál karddal ezerre rohanni dicső tett volna.
De manapság nincs hová menni, nincs hol becsületért vért ontani, venni. A büszkeség, dicső halál, mint rozsdás kard,
múzeumban lóg egy suta, üres, fehér falon. Gyermekek bámulják néha, bámulják, mint maradi,
ósdi, szánalomra méltó, idejét múlt eszközt.
Halni ma már nem lehet dicsőségben, büszkén, mint mihez méltó egy férfi. A kérdés csak az, lehet-e élni?
Mosolyod mutatta meg, előtted, mi életnek tűnt sem volt az. Mi lesz hát most, hogy véget ért számomra szép szemeid csillogása?
Marad hát a fájdalomba ölt unalom, ha már halálba menni e korban nem lehet.
várakozás, hogy a természet idővel elvégezze, mit már kimértél te magad, mikor egy mondattal életem elvetted.