Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülohazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belole nottem én, mint fatörzsbol gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslo fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcson és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdot, füttyös gyümölcsöst, szöllot és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntrol pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,;

az bakterház s a bakter elotte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kore léptem én,
ím itt e ko, de föntrol e ko se látható,
nincs muszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bunösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költok is buntelen,
és csecsszopók, akikben megno az értelem,
világít bennük, orzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ok felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

/Radnóti Miklós/